2017. május 9., kedd

Egy elfeledett mozgalom: a magyar agrárszocializmus (II. rész)

Agrárszocialista pártok

FSzP (Független Szocialista Párt)
Az első magyar agrárszocialista párt 1897-ben alakult meg. Ez volt egyben az első olyan párt Magyarországon, amelyik kifejezetten paraszti érdekek védelmére alakult. Az alapító Várkonyi István volt.

Várkonyi István valamikor maga is szegény kubikos földmunkás volt, de idővel Budapestre költözött, ahol élelmes vállalkozóként fokról fokra küzdötte fel magát a társadalmi ranglétrán. Idővel jómódú vállalkozóvá vált, elsősorban fuvarozással foglalkozott. De nem feledkezett meg azokról a társairól, akiknek nem volt olyan szerencsés az élete, mint az övé. Belépett a MSzDP-ba, és igyekezett azért dolgozni, hogy a párt felkarolja a földművesek érdekvédelmét is. Ebben segítségére volt barátja,

Csizmadia Sándor is, aki a MSzDP lapjának a Népszavának egy igen fontos munkatársa volt, és az akkori magyar szocdem indulók nagy részének szerzője. (Az Internacionáléhoz és a Marseillaise-hez is írt magyar szöveget.) Ő is egyszerű kubikosból lett híres újságíró.
Várkonyi azonban mégis úgy látta, hogy a MSzDP nem áll ki eléggé az ipari munkásokhoz képest sokkal kiszolgáltatottabb parasztok és azok szervezeteinek védelme érdekében. És ebben azért volt valami. A MSzDP vezetői minden okos megszólalásuk és időnkénti hősiességük ellenére sokszor igyekeztek a megalkuvásokig menően óvatosnak lenni a kormányzattal szemben, mikor látták, hogy az az ipari munkások sztrájkjait még elnézi, de a nagybirtokosokat feltétlenül kiszolgálja, és kíméletlen módon veri szét a parasztság szervezkedéseit. Ezen kívül a MSzDP egyik nagy hibája volt, hogy nagyon sokszor igyekezett feltétlenül és dogmatikusan alkalmazkodni a „nagy testvérhez”, a nemzetközi szociáldemokrácia vezető erejének kikiáltott SDPD-hoz (Sozialdemokratische Partei Deutschlands-hoz). A magyar kisebbségi komplexus és nyugat-fétis nem új jelenség.

1897-ben a MSzDP végül kizárta tagjai sorából az örökké kritikus Várkonyit. Csizmadiáról pedig kiderült, hogy elég karrierista ahhoz, hogy inkább alkalmazkodjon a mindenkori pártvezetőséghez, ahelyett, hogy kiállt volna régi haverja mellett.

Várkonyi István ekkor döntött úgy, hogy egy új pártot alapít. Az alapító kongresszust a szülővárosába, Ceglédre hívta össze. Az eseményen sok alföldi helyi földmunkás egylet küldöttje megjelent. A pártnak a Független Szocialista Párt (FSzP) nevet adták, jelezve, hogy a nemzetközi szociáldemokrata mozgalomnak egy más irányzatát akarják képviselni, mint a túl merevnek tartott MSzDP.
A párt első programjában még nem szerepelt a földosztás követelése, és a vezetők (akik az Osztrák-Magyar Monarchia más részeiről jövő anarchistákkal is keresték néha a kapcsolatot) néha ellentmondtak egymásnak atekintetben, hogy a vagyonok igazságosabb elosztása az elsődleges céljuk vagy valamiféle köztulajdonba vétel is. De nagy általánosságban elmondható, hogy a FSzP ugyanazokért a munkavállalói jogokért küzdött a földműveseknek, mint a MSzDP az ipari munkásoknak. Ezen kívül mindkét párt küzdött az általános választójogért is (ebben az időben ugyanis végig vagyoni helyzethez volt kötve a választójog).
A FSzP hamar népszerű lett az Alföldön, a meglévő földmunkás-egyletek és a MSzDP-ban csalódott földművesek tömegével csatlakoztak hozzá. A hatóságok hozzáállása azonban nem változott. A párt akcióit (leginkább az általuk szervezett aratósztrájkokat) továbbra is csendőri erővel verték szét. Várkonyi Istvánt is számos alkalommal tartóztatták le, és ítélték hosszabb-rövidebb fogházbüntetésre.

Amíg tartott az első lendület, a parasztok dühe a kizsákmányolás ellen, a FSzP is egyre növelni tudta a tagjai számát, de az Alföldön túl sosem sikerült terjeszkednie. Aztán pedig a folyamatos sikertelenség és a kemény hatósági fellépés, a sok sebesülés, rokkantság, halál, börtönbüntetés lassanként felőrölték a pártot.

A sok kudarc Várkonyit személyesen is megviselte. Befordult, mogorva emberré vált. A XX. század egyik legnagyobb szlovák politikusa, Milan Hodža (aki mindig, ellenzékben és hatalmon egyaránt jóindulattal viseltetett a magyarok iránt, a dualizmus kori kormányzat azonban ezt nem igazán méltányolta) politikai rabként a XX. század első évtizedében egy cellában raboskodott Vácon a sokadik börtönbüntetését töltő Várkonyival.
Milan Hodža így emlékezett cellatársára:
„Várkonyi István olyan ember volt, aki százakat és ezreket meg tudott mozgatni, képes volt az embereket felkelésre, lázadásra buzdítani, képes volt rávenni az éhes, elkeseredett embereket, hogy a csendőrök puskacsövei elé álljanak, anélkül, hogy a saját és a felbujtott emberek áldozata bármilyen – erkölcsi, politikai vagy anyagi – hasznot hozott volna. Akaratlanul is egy forradalmi l’art pour l’art embert testesített meg.”
(Milan Hodža: Szövetség Közép-Európában)

Hodža (aki egyébként egész életében a közép-kelet-európai parasztok nemzetközi összefogásán munkálkodott) feljegyezte azt is, mivel búcsúzott tőle Várkonyi szabadulásuk előtt:
„Önnek igaza van a parasztokkal kapcsolatban. (…) Lehet, hogy el fogja érni a célját a paraszti demokrácia megvalósításában.. Ám én, én soha nem fogom meglátni az agrárszocializmust, mert az én szegény társaim sohasem tudnak kiemelkedni borzasztó nyomorúságukból, hogy emberi méltósággal élhessenek.”

Mint az előbb láttuk, Szántó Kovács János is mondott olyasmit, hogy munkája eredményét ő személy szerint már nem fogja látni. És Várkonyi István is ezt mondta, - és mégis mennyire másképpen! Más következtetést vont le személyes sikertelenségéből, és az nem volt túl biztató…
Várkonyi István 1918-ban halt meg Szolnokon, eléggé elfeledve. A háború alatt már betegeskedett, az őszirózsás forradalmat nem érte meg. Akkorra egykori pártjának egyébként is már csak helyi maradványai léteztek, amelyek nem játszhattak országos szerepet.


ÚSzDP (Újjászervezett Szociáldemokrata Párt)
A második magyar agrárpárt 1900-ban alakult meg. A MSzDP-ban ugyanis megint felbukkant egy izgága kritikus, aki szemére vetette a pártvezetésnek, hogy nem foglalkoznak eleget a földművesek problémáival, mire a pártvezetés ezt az embert is kizárta a MSzDP-ból.
Ez az ember azonban teljesen más háttérrel és elképzelésekkel rendelkezett, mint Várkonyi István. Mezőfi Vilmosnak hívták.

Mezőfi Vilmos izgalmas személyisége a magyar történelemnek. Órássegédként indult, szocdem újságíró lett belőle. Öntudatosan vallotta magyar nemzetiségűnek, zsidó vallásúnak és szociáldemokrata meggyőződésűnek magát, nála ez a három soha nem került ellentmondásba egymással, és mindig igyekezett, hogy ez másoknál is így legyen. Művelt ember volt, aki mások művelődését is segíteni igyekezett. Újságíróként gyakran foglalkozott tudományos ismeretterjesztéssel, akár ipari munkásoknak, akár parasztoknak címezve. (Stílusa ma talán már szájbarágósnak, tudálékosnak tűnhet, de az érvelése többnyire logikus.) Nem készült parasztpolitikusnak, valahogy mégis az lett belőle, ami szokatlan karrier egy városi zsidó polgár esetében. Kritikus volt Várkonyi Istvánnal szemben is. Bár logikus lett volna, hogy a MSzDP-ból való kizárása után a FSzP-hoz csatlakozzon, de nem ezt tette, és ennek valószínűleg két oka volt. Az egyik, hogy ő is úgy láthatta, mint Hodža, hogy Várkonyi a maga forradalmi lendületével fejjel rohan a falnak, indulatból csinál politikát, ahelyett, hogy megfontoltan szervezne. A másik valószínű ok az lehet, hogy Mezőfi eredetileg nem akart egy tisztán paraszti pártot alapítani, hanem egy olyan erőt, amelyben minden szocdem megtalálhatja a helyét, aki elégedetlen a MSzDP dogmatikusnak kikiáltott vezetőségével. Az általa alapított pártnak az Újjászervezett Szociáldemokrata Párt (ÚSzDP) nevet adta. Az események úgy alakultak, hogy Mezőfihez aztán mégis csupa földműves csatlakozott, részben a MSzDP helyi szervezetei, részben a FSzP-ban csalódott emberek léptek át hozzá.

Igazán sikeressé az ÚSzDP sem tudott válni, bár ennek a pártnak legalább sikerült túllépnie az Alföld tengersík vidékén, és Zemplénben meg Heves megyében is szervezeteket építenie. A programja nagyon hasonló volt a FSzP-éhez, de Mezőfi fennen hirdette, hogy módszeresebbnek és óvatosabbnak kell lenni, nem szabad a tagok életét és testi épségét kockára tenni. Ez azonban néha túlzott óvatosságba ment át: még a sztrájkot sem akarták engedni az ÚSzDP helyi szervezeteinek, sokszor indokolt esetben sem, attól félve, hogy bunyó és lövöldözés lenne a vége. Emellett Mezőfi nem volt egy gyakorlatias politikus. Továbbra is sorozatban gyártotta a jól megírt politikai brosúrákat, gyakran igénybevette írók, művészek, művelt emberek segítségét, létrehozott egy színvonalas lapot Szabad Szó néven, de a szervezetépítésen túl nemigen tudott az ÚSzDP keretében látványos akciókat felmutatni. (Ez a jelenség sem ismeretlen a magyar ellenzékiség történetében…) Mégis elvárta, hogy a párt ügyei az ő kezében fussanak össze. És egy másik dolog: az ÚSzDP mindig erősen hangsúlyozta hazafiságát is, és szemére vetette a MSzDP-nak azt is, hogy a nemzeti és nemzetiségi ügyekkel sem foglalkozik kellőképpen, hanem mindig csak nemzetközi beágyazottságát, más, külföldi szociáldemokrata pártokkal való szövetségét emlegeti. Hogy ezt szóvá tette, az megint szimpatikussá teszi számomra az ÚSzDP-t, de úgy tűnik, néha itt is átestek a ló másik oldalára. Az 1905-ös nagy közjogi válság idején pl. az ÚSzDP pusztán hazafiasságát hangsúlyozandó Kossuth Ferencék, a „kuruckodó nagyurak”, az öncélú függetlenségiek mellé állt, ahelyett, hogy mint eredeti programjában szerepelt, az általános választójogért akciózott volna.
Az 1910-es évekre az ÚSzDP fokozatosan érdektelenségbe fulladt vagy elveszett a többi párttal való intrikálásban, pozícióharcokban, már csak pár helyen maradt szervezetük. A két világháború közötti időszakra pedig teljesen Szentesre szorultak vissza. (Igaz, ekkor nem volt szokatlan a kis, helyi, csak egy-egy városra kiterjedő politikai pártok jelensége.) 1938-ban Mezőfi a lapját, a Szabad Szót is eladta (Ugrai) Szabó Pálnak, a híres népi írónak, a Nemzeti Parasztpárt (NPP) egyik alapítójának. Így lett a Szabad Szó a NPP lapja, a NPP pedig így ezzel is némileg folytatta az ÚSzDP hagyományát, már azzal a szimpatikus hozzáállásával is, hogy igyekezett összeegyeztetni a függetlenségi-szabadságharcos hagyományokat a társadalmi kérdések megoldásáért kiáltó agrárszocialista hagyományokkal.
Maga Vili bácsi azonban nem csatlakozott a NPP-hoz. Hogy miért, arra megint két elméletem van. Talán csak belefáradt a politikába, de az is lehet, hogy a másik ok az volt, hogy nemsokára a Szabad Szó egyik szerkesztője Bajcsy-Zsilinszky Endre lett, márpedig ők kölcsönösen ki nem állhatták egymást Mezőfivel.

Mezőfi Vilmos túlélte a II. világháborút és a holocaustot, hogy hogyan, annak majd megpróbálok még utánajárni. 1947-ben halt meg, mikor élete fő műve, a Szabad Szó éppen egy országszerte népszerű, igen színvonalas lap volt, de felette, mint a magyar demokrácia egésze felett is már gyülekezni kezdtek a sztálinista diktatúra baljós árnyai.

Az ÚSzDP-ban kezdte politikai pályafutását egy másik igencsak híres és ellentmondásos magyar politikus is, egy bizonyos Áchim Liker András.

(Az ÚSzDP parlamenti képviselői. Áchim L. András középen, Mezőfi Vilmos jobbra)
Róla azonban majd legközelebb, a sorozat következő részében lesz szó.

Addig is ideteszem az ÚSzDP lapjában megjelent egyik írást, ami érdekesen tükrözi a Szabad Szó és Mezőfi Vilmos szellemiségét. (Amúgy szerintem szép. És egyáltalán nem ateista. Legfeljebb panteista, de szerintem teljesen felesleges ilyen szavakat keresni rá. A szerző kilété nem sikerült kiderítenem.)


A Szabad Szó II. szocialista szoltára

Értsd meg ember, hogy egy vagy a természettel.
A törvénye is a tiéd.
Ennek engedelmeskedsz, ha ébren vagy, ha alszol,
minden gondolatodban, minden cselekedetedben.
Őbenne élsz, s ő benned működik.
Lelkedben visszatükrözi a természet önmagát.
A természet nem érted dolgozik. A világ nem teérted,
nem a te jóvoltodért vagyon.
De azért élvezed szépségét, gazdagságát, felhasználod erőit,
a föld termékeit.
Erők mozgása, hullámzása, életek változása,
fejlődése, cseréje a világ.
A Föld csak paránya a mindenséget alkotó naprendszerek milliárdjainak.
S ahogy amindenség fogalommá sűrűsödik
a te lelkedben, úgy alkot az magában egy egész,
elválaszthatatlan, teljes, befejezett nagy világot.
Nem kell, hogy rettegj tőle,
mert akkor nem mersz közelebb férni hozzá.
Pedig minél közelebb vagy a Természethez,
annál közelebb kerülsz önmagadhoz.
Mert egy vagy te a Természettel.

(Folytatjuk)

2017. május 8., hétfő

Egy elfeledett mozgalom: a magyar agrárszocializmus (I. rész)

Ezt a posztot is eredetileg május 1-jére akartam tenni, de végül is nem készült el addigra. De a téma fontos.
Ugyanis ha a munkavállalói jogokért való küzdelemről van szó, akkor szólni kell a magyar történelem egyik fontos jelenségéről is, amiről manapság szintén elég ritkán hallani: az agrárszocializmusról. Az, hogy a XIX. század végén és a XX. század elején Európa-szerte megindult a földművelők politikai öntudatra ébredése, hogy szót és képviseletet követeltek maguknak, és ennek következtében mindenhol megalakultak az első agrárpártok, biztosan sokaknak nem új információ. De ezek a szervezkedések nem mindenhol öltöttek olyan radikális és a szociáldemokráciával olyan érdekes módon kapcsolódó formát, mint éppen Magyarországon.

A történelmi-gazdasági háttérhez két dolgot:

1. Az ipari munkások érdekvédelmi és aztán politikai szervezkedése mindig jóval korábban indul meg, mint a földművelőké, még akkor is, ha az ipari munkás réteg jóval kisebb adott országon belül, mint a földművelők rétege. Ennek oka egy magyar társadalomtudós, Loránd György szerint (bár lehet, hogy a jelenséget mások is leírták) az, hogy a gépekkel és szerszámokkal dolgozó ipari munkásban hamarabb alakul ki a tudat, hogy a munkakörülményei tőle is függnek, mint a parasztban, aki ki van téve az időjárás viszontagságainak, így talán néha hajlamos az emberi tényezőt, azaz főnökeit is változtathatatlannak látni. De egyszer persze a földművelőnek is elege lesz a nála gazdagabbak felette való hatalmaskodásaiból.

2. Magyarországon a mezőgazdasággal több probléma is volt. Az egyik a gabonatermelés túlsúlya. Az 1880-as évektől a világpiacon túltermelés mutatkozott gabonából, az árak leestek, és ez sok magyar földművelő tönkremeneteléhez vezetett. A másik a nagyon aránytalan birtok- és vagyoneloszlás, ami tetézte a gabonaválság hatását. Viszonylag kevés arisztokrata kezében óriási birtokok összpontosultak, és ők mivel többet tudtak termelni, olcsóbban tudták eladni a gabonájukat. A kisebb birtokokkal rendelkező parasztok ebben megint csak tönkrementek. A parasztság hatalmas része viszont eleve nem birtokos paraszt volt, hanem saját földdel nem rendelkező, mások földjén bérért dolgozó földmunkás, napszámos, vagy gyakorlatilag jobbágyhelyzetben ragadt uradalmi cseléd, zsellér.

Művelődjünk!

Az ipari munkások Magyarországon már régóta hoztak létre szakszervezeteket, és 1890-től volt saját pártjuk is, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Hogy a parasztok, földművesek is létrehozzanak saját érdekvédelmi szervezeteket, esetleg pártokat, az egy hosszabb folyamat volt. De (részben a fenti válság elviselhetetlen hatásai miatt) ez is megindult.
A XIX. század második felében, főleg az 1880-as években egymás után jöttek létre a falvakban művelődési egyletek, olvasóegyletek, amelyek tagjai az összeadott pénzükből közösen vettek könyveket és újságokat, és az olvasottakat sokszor meg is beszélték, és szóba hozták azt is, hogy ami rossz, azon hogyan tudnának változtatni. Azaz: politizáltak. Horribile dictu: helyi civil szervezetek módján próbáltak politizálni. Egyébként főleg ők igyekeztek ébren tartani 1848 emlékét is: gyakran énekeltek együtt hazafias dalokat, segélyezték a még élő egykori honvédeket, és némelyek az emigrációban élő Kossuth Lajossal is tartotta a kapcsolatot. Közben azonban ezek az egyletek egyre inkább megismerkedtek a szociáldemokrata eszmékkel, a dolgozói érdekvédelem különböző formáival is, és sok helyen azon is dolgozni kezdtek, hogy ezeket a formákat a földműves nép életébe is átvigyék. Vagyis, hogy a parasztok is kiálljanak a saját érdekeik mellett, a munkavédelemért, a jobb fizetésért, a munkaszünetért, a sztrájkjogért, a rokkantsági és öregségi nyugdíjért, stb.

Bunyó Orosházán
Egy ilyen földművelő olvasóegylet jött létre Orosházán is. 1891-ben ők is úgy döntöttek, hogy ők is megünneplik május 1-jét a munkavállalói jogok napját. Székházukra kitűzték a zászlójukat, ami még csak nem is vörös volt, hanem fehér, rajta pedig a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” jelszavak. A csendőrség leszedte és elkobozta a zászlót,

majd a zászló visszaadásáért való tüntetésre spontán összeverődött tömeget (amelyben jelentős számban voltak nők és gyerekek is) brutálisan szétverték puskatussal és szuronnyal, de valószínűleg konkrétan lövések is eldördültek. Az áldozatok és a sérültek számáról nem is találtam pontos adatot. Mindenesetre ez volt a magyar agrárszocializmus egyik első, nagy port felverő balhéja, amit aztán a következő években még számos követett.

Bunyó Hódmezővásárhelyen
Hasonlóan viharos események zajlottak 1894-ben Hódmezővásárhelyen is. Itt a helybeli egylet vezetője egy különösen művelt, olvasott kubikos munkás,

Szántó Kovács János volt, aki a MSzDP-nak is tagja volt.
1894 áprilisában az itteni hatóságok már előre, április folyamán elkobozták a május 1-je megünneplésére készülő vásárhelyi Általános Munkás Olvasóegylet könyveit, újságjait. Ez egy teljesen felesleges provokatív lépés volt. Április 22-én Szántó Kovács János többekkel együtt megjelent a városházán, hogy az elkobzott anyagok visszaadását követelje, hiszen az Olvasóegylet nem követett el semmi szabálysértést. Ez azonban a hatóságot nem érdekelte. Szántóékat lecsukták. A kiengedésüket követelő tömegre pedig ráküldték a csendőröket és egy közelben állomásozó huszárszázadot.

(Ez a kép jelent meg egy korabeli újságban. Az mondjuk elég valószínűtlen, hogy a parasztok kiegyenesített kaszákkal mentek oda, mert nem készültek eleve a városháza megrohanására...)

(Ez már talán valósághűbb. Az simán lehet, hogy botokat vittek magukkal)
Megint brutális bunyó alakult ki, amelyben persze megint a szegény parasztok húzták rövidebbet, és persze a felelősséget is az ő vezetőikre verték rá. Szántó Kovács Jánost, aki tényleg semmi törvénytelent nem tett, 1895 tavaszán 5 év börtönre ítélték, azzal, hogy megbilincselésekor segítségért kiáltott, ezzel felbujtotta a kint összegyűlt tömeget a városháza megtámadására. A perről az egyik jelenlévő újságíró, Ormos Ede utólag azt írta:
„Olvasva a tárgyalásról szóló tudósításokat, sokszor egészen el is feledjük, hogy ott hatóság ellen elkövetett erőszakról, a városháza megrongálásáról, szóval büntetőjogi esetről van szó. (…) Azt kell hinnünk, hogy politikai és társadalmi vitát folytatnak.”
A perben hangzottak el Szántó Kovács Jánosnak azok a szavai, amik később olyan híressé váltak, és szinte minden emléktáblájára felkerültek:

„Tudom, hogy amiért küzdök, én már nem fogom elérni, de egy fát akarok ültetni, mely a jövőnek hajtja a gyümölcsét.”

Egy korabeli tudósítás így írt a fővádlottról:
„Szántó kovács János bőbeszédűséggel, de rendkívül óvatosan védte magát. Többször olyan feleletet adott, hogy természetes esze egyáltalán meglepte a törvényszéket és a hallgatóságot.”

Valószínűleg az ilyen dolgok járultak hozzá elsősorban, hogy Szántó Kovács János a maga idejében bizonyos körökben kultikus hőssé vált. Miután kiszabadult a börtönből az akkori agrárszocialista pártok mindegyike megpróbálta őt megnyerni magának. Ő azonban ezekkel a pártharcokkal nem sokat törődött: visszament Hódmezővásárhelyre kubikosnak.

(Szántó Kovács János (a kép bal oldalán) öreg korában csapatban kubikol)
Politikai nézeteit soha nem adta fel, és a véleményét később is mindig vállalta, de nem igyekezett magát előtérbe tolni. Egyszerű emberként élte le az életét, és haláláig (1908-ig) a MSzDP tagja maradt.

A nagy visszhangot kiváltó vásárhelyi események után három évvel történt meg először az, hogy az agrárszocialisták megpróbálták önálló pártba szervezni magukat. Erről majd a következő bejegyzésben.

(Folytatjuk)

2017. május 1., hétfő

Idézőjel (Feliks, az ész)

Május 1-jére is egy idézet, megint egy okos lengyel szocialistától, név szerint Feliks Perltől, akit egy történész kolléga (Kamil Piskała) a lengyel szocialisták eszének és lelkiismeretének nevezett. Az írás 1913-ban keletkezett, amikor a Lengyel Szocialista Párt (Polska Partia Socjalistyczna - PPS) éppen elkeseredett és egyenlőtlen harcot folytatott az orosz cárizmussal az új lengyel haza létrehozásáért. Két dolgot azért szeretnék hozzátenni:
1. Amikor Feliks "szocializmust", "szocialista" mozgalmat mond, akkor természetesen a szociáldemokrata mozgalomra kell gondolni, és nem az évtizedekkel későbbi államszocialista gyakorlatára. Viszont a szöveg mai szempontból nemcsak a szociáldemokraták számára szolgálhat iránymutatásul, hanem minden progresszív mozgalomnak. (Nevezhetitek őket akár "baloldalinak" is, nekem mindegy.)
2. Tisztában vagyok vele, hogy az akkori magyar szociáldemokraták sem mind gondolkodtak, vagy legalábbis nem mind cselekedtek mindig így, ahogyan a polákok. (Tisztelet a kivételnek.) Ezen nem tudunk változtatni, de a jövő magyar szocdemeinek, népijeinek és minden más progresszív mozgalmának ott van a lehetősége, hogy tanulmányozza a lengyel szocialisták példáját, amely össze tudta egyeztetni a nemzeti érdek és a haladó eszme szolgálatát, anélkül, hogy "elemeszpésedett" volna. Én mindent meg fogok tenni azért, hogy ezt segítsem...
(Küldöm tisztelettel a Momentumnak és a Kettős Mérce blognak, és a Gólya közönségének is is.)

„A szocialisták a munka érdekeit védik, harcolnak a kizsákmányolás ellen, és azt szeretnék elérni, hogy a jólétben mindenkinek része legyen. Ki akarja tehát a nemzet javát? Azok akik az alul lévő rétegek felemelkedéséért dolgoznak vagy azok, akik az uralkodó rétegek kiváltságait akarják örök időkre állandóvá tenni? Ki tesz többet a nemzetért: a szocialisták, akik azt akarják, hogy a munkások és a parasztok is részesüljenek a nemzet minden kincséből, az anyagiakból és a szellemiekből, az oktatásból és a kormányzásból egyaránt, vagy azok, akik (…) az osztályuralmat és a dolgozók függőségi helyzetét akarják fenntartani?
A szocialisták arra törekszenek, hogy a nemzet ne szakadjon többé osztályokra, hanem egységes, osztályok nélküli társadalmat alkosson. Nem nagyobb-e a nemzeti szolidaritás ott, ahol a nemzetet nem oszlik gazdagokra és szegényekre, tőkésekre és proletárokra, munkátlan tulajdonosokra és dolgozó nincstelenekre? Mert mi éppen ilyen nemzetet akarunk!
(…)
A szocialisták éppúgy a nemzethez tartoznak, mint bármely másik politikai irányzat tagjai. (…) Mind a saját országuk és nemzetük munkásosztályában dolgoznak. (…) Nagyon ütődöttnek kell lennie annak, aki azt is tagadja, hogy a lengyel szocialista a dolgok természetéből adódóan a lengyel nyelvhez fog leginkább kötődni, (…) mert ezen tudja legjobban, legszebben kifejezni a gondolatait és érzéseit. (…) A nemzeti nyelvhez kapcsolódik az egész irodalom és kultúra, legalábbis minden, amit szellemi alkotásnak nevezhetünk. A szocialisták pedig éppen azt szeretnék, hogy ezekhez a szellemi alkotásokhoz is mindenki hozzáférhessen, hogy mindenkinek lehetősége legyen művelődni, hogy a tudomány és a művészet ne csak a gazdagoké lehessen, hanem minden dolgozóé. Így hát szükségszerű, hogy a szocialisták megbecsülést is érezzenek minden iránt, ami a nemzet gondolatainak, érzéseinek kifejeződéseként jelenik meg.
(…)
Ahogyan a társadalomhoz tartozás nem feltétlenül nyomja el teljesen az egyén jogait, úgy a nemzetközi kapcsolat sem nyomja el feltétlenül a nemzeti érdekeket. Az egyén nem vész el a társadalomban, a nemzet sem vész el az emberiségben. Csak azon múlik a dolog, hogy olyan körülményeket teremtsünk, amelyek lehetővé teszik az együttműködést. És pont ezen dolgozik a szocialista mozgalom: egyfelől azon, hogy a nemzeten belül az osztálykülönbségek megszüntetésével és a kizsákmányolás kiküszöbölésével létrehozza a valódi nemzeti egységet, másfelől azon, hogy a nemzetek közötti érintkezés a békés együttműködésen, a kölcsönös szolgálatokon és a kölcsönös tiszteleten alapuljon. (…) Nemzetköziségünk és patriotizmusunk nem kizárják, hanem kölcsönösen erősítik és kiegészítik egymást.”

(Feliks Perl: Hogyan válaszoljunk ellenfeleink vádjaira?)

(Fordítás: tőlem. Az eredeti szöveg az alábbi linkre kattintva érhető el.)
http://lewicowo.pl/jak-odpowiadac-na-zarzuty-przeciwnikow-fragment/




Feliks Perl 1871 április 26-án született Warszawában. Családja zsidó származású, de ő maga már lengyel anyanyelvűnek született, mindig is poláknak vallotta magát. Apja, Dawid Perl harcolt az 1863-as szabadságharcban az oroszok ellen.
Feliks jogot tanult a Varsói Egyetemen, és az ottani haverjai hatására lépett be egy titkos hazafias szocialista szervezetbe. Ezt a szervezetet a cári hatóságok leleplezték, ekkor Feliks, egyik jó barátjával, Bolesław Jędrzejowskival együtt külföldre menekült. Mindketten ott voltak 1892-ben Párizsban, mikor megalakult a Lengyel Szocialista Párt (Polska Partia Socjalistyczna – PPS). Később Feliks élt Svájcban és Angliában is, mindenhol tevékenykedett a PPS helyi szervezeteiben.
Szülőhazájába, a Lengyel Kongresszusi Királyságba (Kongresówkába) éppen akkor tért vissza, mikor a cári rendőrség letartóztatta a PPS lapjának, a Robotniknak a főszerkesztőjét, Józef Piłsudskit (ahogy barátai nevezték: Ziukot). A Robotnik szerkesztését így Feliks vette át. (Egyébként Ziuk sem senyvedt sokáig a cári börtönben, a PPS tagjai egy jól sikerült akcióval megszöktették Szenpéterváron, és felrakták a legközelebbi Londonba menő hajóra.)
Feliksnek 4 évig sikerült a letartóztatást elkerülnie, de aztán 1904 végén őt is elérte az Ohrana keze. De ő sem sokáig ült a hírhedt varsói börtönben: az 1905-ös forradalom árja kiszabadította.
Ezt követően ő lett a PPS egyik fő ideológusa. Idővel, Ziukhoz hasonlóan ő is jobbnak látta az Osztrák-Magyar Monarchiába áttenni a lakóhelyét, ahol a hatóságok nemigen cseszegették a lengyel szocialistákat, sőt még örültek is, hogy itt valami oroszok elleni titkos szervezkedés készül. Míg Ziuk bombákat gyártott, fegyvereket csempészett, merényleteket szervezett az orosz hatóságok ellen a Kongresówka területén, Feliks szervezett minden mást, a párt stabil háttéremberének számított. Ziuk nagyon bízott benne, állítólag a végrendeletét is rábízta, mikor 1908-ban egy minden addiginál nagyobb vonatrablási akcióra készült, amiben könnyen otthagyhatta volna a fogát.
1912-ben azonban a PPS kettészakadt. Feliks és hívei megelégelték, hogy a jó öreg Ziuk mindenben egyedül akar dönteni, és az egész PPS-t militarizálni akarja, ahelyett, hogy valóban a munkások jólétével törődő szervezetet próbálna csinálni belőle. Ki tudja, mi lett volna, ha nem tör ki az I. világháború. Azonban mikor kitört, Feliks és Ziuk egyből kibékültek, és Feliks is besegített a Piłsudski-légió szervezésében, amennyire tudott.
1918, a lengyel függetlenség kivívása után a már legálisan működő PPS parlamenti képviselője volt, és továbbra is a párt egyik ideológusa, esze lelkiismerete. A pártügyeken és a társadalmi ügyeken kívül foglalkozott történeti kérdésekkel is: könyvet írt az ókeresztényekről, illetve a régi kereszténység közösségi, „kommunisztikus” eszméiről és gyakorlatáról.
1926-ban, mikor Piłsudski véres katonai puccsot hajtott végre saját kormánya ellen, akkor még sok szocialista lelkesedett érte, remélve, hogy le fogja törni a korrupciót. Feliks már ekkor figyelmeztetett mindenkit, hogy ennek nem lesz jó vége, mert félő, hogy Piłsudski, az egykori nagy harcos, mindenki Ziukja maga válik egy korrupt rendszert működtető erőszakos autokrata vezetővé.
És igaza is lett, de ezt már nem érhette meg. 1927 áprilisában halt meg. Temetésén még együtt búcsúzott tőle Piłsudski és a vele hamarosan végletesen szembekerülő PPS demokrata vezetői.

2017. április 24., hétfő

Benyomások a 2017-es Táncháztalálkozóról


Sokat sajnos idén nem tudok írni, mert csak a vasárnapi napon tudtam ott lenni, és ott is lemaradtam pl. a Páva-gáláról, amit pedig nagyon vártam.

Mindenesetre: nagy köszönet a szervezőknek a Boban Marković-koncertért,

ez egy nagyon jó ötlet volt a szervezőktől, és különösen sokat hozzáadott a velük együtt fellépő Básits Branka.

Természetesen nem hiányozhatott a műsorból az Ederlezi, hiszen közeledett a szövegben emlegetett Đurđevdan, azaz György-nap. Ha belegondolok, ez éppen ma van. ("A ja nisam s onom, koju volim"... Sóhaj!) Láttam, hogy ezt a közönségből is sokan a fellépőkkel együtt énekelték. Szerbül!

(A szűrös fickó Majer Tamás)
Boban Markovićék koncertje után megint egy sok táncegyüttes részvételével készült közös nagy táncos műsor következett, ami kifejezetten egy vidék táncát mutatta be. Ezesetben Szatmárét. Tavaly nem igazán tetszett a koncepció, hogy a táncosok kiszorítják a nézőket a küzdőtér egy részéről, és az orruk előtt táncolnak olyan táncokat, amiket mindenki ismer, és mindenki be akarna állni, de nem tehetjük meg, mert mi most szigorúan közönség vagyunk, a lámpásokkal megjelölt határ mögött. De ezzel végül is nem lett volna baj tavaly sem, ha nem lett volna az egész olyan nagyon-nagyon hosszan elnyújtva.

Most viszont teljesen oké volt az egész, mert pont olyan hosszú volt a műsor, amennyit még gyönyörködve el tudtam nézni, anélkül, hogy az én talpam is már bántóan viszketni kezdett volna. És hozzá kell tenni, hogy a táncosok most is nagyon kitettek magukért. Jó volt őket nézni.

Ugyanakkor persze nagyon kedvet is kaptam a szatmári táncokhoz. Lenne is egy ötletem, hogy mit fogok ebből kihozni. Hamarosan meglátjátok, hogy mi az...

Ja, és külön örülök, hogy idén sem maradtam le a "Táncháztalálkozó-metróról". Ezen énekelve utazni zeneszó mellett... felbecsülhetetlen!

2017. április 21., péntek

Ezzel a dallal...

Az előző bejegyzéshez kapcsolódva stílusosan ezt a dalt küldöm a Népiblog minden eddigi szerzőjének ezzel búcsúzva az annyi lelkesedést adó Kozmosz együttestől is:

Kozmosz:

nézem a falat
ez maradt
felőrlődtünk az évek alatt
egy kicsit
de nem vidít fel a talán

múlnak az évek
de nem szépek
a kilátások és a régi képek
a falon
forradalom kéne már

nem csinálnék semmit szívesen
himnusz már nem zúg idebenn
a töredékekből semmi épül fel
de ami rég volt, nem rég múlt el
mindenki énekel.

a falakat nézed
ha lesz pénzed
megveszed majd és kész a részed
de marad
a szar zene, a béke vár

élj a mának
már várnak
a szakemberek, akik beléd látnak
egy álmot
de nem látják, hogy vége már

nem csinálnék semmit szívesen
himnusz már nem zúg idebenn
a töredékekből semmi épül fel
de ami rég volt, nem rég múlt el
mindenki énekel.

https://www.youtube.com/watch?v=RcbQ6AB33WU

Ki viszi tovább a Népiblogot?

Szomorú hír, hogy három év működés után megszűnt az eddig elsősorban a Facebookon működő (de 1916-ban nyomtatott könyv formájában is megjelenő) Népiblog, amelyet Papp István történész a magyar népi mozgalom elkötelezett kutatója (és reménybeli továbbvivője) talált ki, és működtetett.

Úgy látszik, a Népiblog nem tudott megküzdeni azokkal a félreértésekkel és rosszindulatú „dobozolásokkal”, amikkel sokan illették. Ebben az a lesújtó, hogy valószínűleg nem is mindenki tudatlanságból magyarázta félre a Népiblog szándékait, hanem sokan alighanem szándékos rosszindulatból. Ez a szándékos rosszindulat több oldalról jöhet, erről én is sokszor írtam már.
Szóval szomorú, nagyon szomorú, hogy Pista úgy látja: nincs igény sem arra a múlt- és közéletszemléletre, sem arra a humanista hangvételre, ami a Népiblogra olyan jellemző volt.
(Mostanában olyan sokminden abbamaradt, kifulladt, megszűnt, ami ezekben a vészterhes időkben még talán bizakodásra adott okot: a Kozmosz forradalmi lendülete, Pukli István tüze, a Tanítanék elkeseredett tenniakarása…)
És most, mint a blogunk nevében is benne volt búsan kérdezném: Ki viszi tovább…?
És szívesen kiáltanám válaszul: MI VISSZÜK TOVÁBB!
De nem tudom, ígérhetem-e, hogy ez a mi blogunk folytatni fogja azt, amit a Népiblog képviselt. Nem tudom, lesz-e bennem, bennünk ehhez elég erő. Látjátok, elég akadozva, nehezen születnek mostanában a posztok, pedig téma lenne…
Egyelőre bizakodva, magamat is biztatva mondom (és örülök, ha Tőletek, olvasóktól is kapok ehhez időnként biztatást): Mi Visszük Tovább (a népi gondolatot)

Aztán majd meglátjuk, hogyan alakul…

2017. április 11., kedd

Vers (a Költészet Napján)

Bodosi György (Józsa Tivadar):
Léleknövesztő

Növekszik a lélek
eleven bozótként, nyugtalan.
Nem méterenként terjed,
iszonyú sebességgel rohan.

Hófehér szirmaival integet
kőkerítés mögül.
Vidám tavaszi facsoport:
velünk, bennünk röpül.

Közben az egész tájra ráborul.

Fűszőnyegként szegélyezi utunk.
Jobbra, balra is.
Bár kőrengeteg legyen az út,
hol vérző lábbal futunk.

Meglódult ménes: büszkén, bátran rohan,
mint kit be nem foghatnak,
nem sérthetnek meg soha.

Nemes, mesés, gyors táltos paripa.

…Igen, de képes-e még
az első, a legelső helytelen szóra
riadtan felkapni fejét?

2017. április 9., vasárnap

Árulás! (vészharang)


„Nincs az a tünde, ent vagy emberi nyelvű szitok, mi ráillene ekkora árulásra.”

Hazánk kormánya saját országa nemzetközileg legjobban elismert egyetemét támadja. A CEU (Central European University – Közép-Európai Egyetem) olyan tudományos műhely, amely magyar fiatalok ezreinek nyújt lehetőséget a nemzetközi tudományos élettel való találkozásra. Már csak azért érdemes lenne kiállni mellette, hogy a könyvtára, amelyet nemcsak a CEU tanulói, hanem számos más magyar egyetemista és tudós is használ, megmaradjon nekünk.
Rég forrongott bennem ekkora düh. Láttam rosszindulatú embereket, akik a magyar tudományt akarták aláásni. Tudom, hogy a Rákosi-rendszer azzal kezdte az uralmát, hogy 1949-ben megszüntette a legerősebb magyar civil szervezetet a magyar oktatás egyik legerősebb kezdeményezését, a NéKOSz-t, majd 1950-ben bezáratta a magyar tudományos élet egyik legfontosabb tudományos műhelyét, az Eötvös József Kollégiumot. (Az szerencsére azóta legalább újraindult.) De a mostani kormánypártról (amit valahol mindig a haszonszerzés hajtott) nem feltételeztem, hogy pusztán rosszindulatból ekkora genyóságra képesek. Mert a törvénytervezetüknek nincs semmi haszna, nincs semmi értelme, kifejezetten egy egyetem ellen irányul. Mindent meg tudtak magyarázni, még a terrortörvény-tervezetüket is (a nemzetközi terrorista fenyegetéssel). Erre most nincs magyarázat.
A modern nemzettudatban (de még a nemzettudat korábbi formáiban is) a tudás értéknek számított. A nemzeti tudomány a nemzettudat része, erősítője kell(ene), hogy legyen. Az állami kormány most a nemzeti tudomány ellen támadt, a nemzeti lét alapjait vágja szét. „Rárontott saját nemzetére.” (Nem először, de most legnyilvánvalóbban.) A jelenlegi magyar kormány pártjának soha de soha többé nincsen joga és erkölcsi alapja magát „nemzeti oldalnak” nevezni.

A CEU megmentéséért meg kell tenni mindent, még akár egyezkedni is kell a kormánnyal. (Reméljük egy egész Világ, minden nemzetközi tudományos fórum tiltakozása egyszer csak célt ér.) De utána: emlékezni fogunk rá, ki akarta aláásni a magyar tudományt, ki rontott rá saját nemzetére...
Aki eddig mindenben támogatta a mostani magyar kormányt és most bizonytalankodik, vagy aki azon töpreng, hogy ennek mégiscsak kell, hogy legyen valami értelme, és hogy nekem nem kellene ennyire felháborodnom, annak csak annyit üzennék: nem muszáj mindenkinek ugyanabból a kútból innia. De aki belehugyozik abba a (szerintünk) tiszta vizű kútba, amiből sokan szeretnének inni, azt azt hiszem természetes, hogy pofán akarjuk verni...

Addig is tegyétek ki, ragasszátok ki mindenhová, mondjátok el mindenhol, hogy mindenki lássa és mindenki megértse:


(U. i.: Ha nem sikerül megvédeni az ország legjobb egyetemét (sem), ha ez a totalitárius lépés átmegy, akkor nem tudom, érdemes lesz-e még folytatni ezt a blogot...)

2017. március 15., szerda

Idézőjel (Vasvári)

„Vannak, kik e szóval: forradalom, egybecsatolják a gyilkolás, öldöklés, kínpad, stb. véres eszméit.
Ezek csalatkoznak.
A forradalom nem egyéb, mint országos átalakulás. Ezen átalakulás történhetik vér nélkül vagy véresen. Ha a szabadság nagy eszméi általánosan meg vannak érve, akkor a forradalom békés úton véghez mehet. Hol a korszellem áthatotta az ország legnagyobb részét, ott a reform nagy akadályokra nem talál.
Ha az ország egy része vagy felekezete dacolni akar a korszellemmel, az új eszmékkel, e rész idéz elő vérontást, polgárháborút.
A forradalom megy, halad, folyvást növekszik, és végre hatalmas leszen, mint maga a sors.”

(Vasvári Pál: Irányrajzok az első francia forradalomról)

2017. március 11., szombat

Idézőjel (Momentum)

Végre egy ilyen vélemény is elhangzik, amiből erőt meríthetünk. Köszönjük!

„A sikerben pedig nemcsak hinnünk kell, de osztoznunk is. A siker nem egy elemzői statisztika, hanem egy közös élmény. (…)Nem szégyellem, hogy ez talán nem racionális. Mert természetes, hogy ha egy közösséghez tartozunk, akkor a közösség sikereit mi is megéljük: ezt nem is kell racionalizálni. A pozitív nemzetkép azonban nemcsak azt foglalja magában, hogy hiszünk a sikerben, hogy magunkévá merjük tenni a közösségi érzést, de azt is, hogy elfogadjuk, hogy mások máshogy élik meg a magyarságukat.
A Momentum Magyarországa olyan hely, ahol (…) nem számít, hogy Budapesten, Pannonhalmán vagy Székelyudvarhelyen születtél. Ahol egy nemzeti ünnepen senki sem gondolkozik azon, hogy felvegye-e a kokárdát. Ahol a pártok vezetői egy színpadon tudják ünnepelni a nemzetet. (…)Ahol nem ciki trendivé tenni a nemzeti szimbólumokat. (…)Ahol a nemzeti tragédiáinkat nem feledjük, de nem gyűlöljük a szomszédainkat a sérelmekért. Ahol nem legyőzni akarjuk őket, hanem egyszerűen sikeresek akarunk lenni. Ahol elfogadjuk, hogy attól, hogy mi büszke magyarok vagyunk, még lehetnek büszke szlovákok. Ahol egy embernek lehet egyszerre több identitása is, mert ezek nem kizárják, hanem építik egymást, hiszen lehet valaki egyszerre magyar, európai, fradista, sváb és momentumos.”
(Soproni Tamás)

http://hvg.hu/itthon/20170310_pozitiv_nemzetkep_momentum_soproni_tamas

2017. február 26., vasárnap

Benyomások a Néptáncantológiáról

Évek után végre megint eljutottam a Néptáncantológiára, köszönhetően minden cimborámnak és a NISz Táncegyüttesének. Örülök, hogy ott lehettem. Megírok arról is néhány benyomást.


A műsorvezető Antal Tibor volt Gyimesfelsőlokról. Ő már ismert csángó zenész, és általában ő a Csángóbál házigazdája is. Természetessége és humora mindig szimpatikus. Most is az volt. Mindenre volt egy pálinkás poénja vagy egy anekdotája.

A műsorra kerülő koreográfiák
(Most is azok kerültek be, akik mindig szoktak, de többnyire azért megérdemelten):

Angyalföldi Vadrózsa TE: Álarc avagy Bihari rettenetes
Fundák Kristófnak két koreográfiája is bekerült a műsorba, és mindkettőből látszik, hogy Kristóf nemcsak egy fergeteges (és fáradhatatlan) táncos, hanem egy nagy koreográfus egyéniség is.

Még az ún. „autentikus” (tehát nem táncszínházi) koreográfiáiban is mindig van egy plusz ötlet az eredeti táncanyag megmutatásán túl is. Nem is kell, hogy ennek mindig története legyen. (Persze csinál olyan koreográfiákat is, amelyek „szétszedhetőek”: egy autentikus részre, de a helyszín, alkalom szerint kibővíthetőek egy táncszínházi darabbá is. Ez rendkívül praktikus, de nagy tudatosságot kíván a koreográfustól.) Ebben a bihari román koreográfiában a plusz ötlet a sejtelmesen villogó szellemálarcok voltak, amelyeket eleinte a táncosok mozgattak, de mikor aztán nélkülük kezdtek táncolni, akkor is ott lebegtek a táncosok feje felett. Hogy volt-e ennek bármi megfogalmazható jelentése? Nem tudom. Nem is fontos. Talán csak a farsangi hagyományokra utalt, talán hangsúlyozni akarta a tánc misztikumát. A Vadrózsa tagjai a tőlük megszokott profizmussal és energiával táncoltak. Nagyon ütős nyitás volt ez így a Néptáncantológia elejére. Kristófot szeretjük, Kristóf a király!

(Most sajnálom igazán, hogy nem láttam az együttes egész műsorát, a Külcsín-Belbecs címűt egyben.)

Cirkalom TE (Topolya): Bonchidai táncok
Kádár Ignác és Nagypál Anett koreográfiája. Ez viszont nem volt több egy sima átlagos „autentikus” koreográfiánál. Viszont a bonchidai zene és tánc annyira gyönyörű, hogy akármeddig el lehet nézni, hallgatni, ezért mindenki szereti.

Alba Regia TE (Székesfehérvár): Padkaporos bál
Majoros Róbert koreográfiája. Dél-alföldi táncanyag. Fundák Kristóf koreográfiái mellett nekem ez tetszett a legjobban. A szokásos dolgok miatt: mert látom, hogy az Alba Regia egy jó csapat. Szép volt, ahogy együtt mozogtak, az improvizációs részeknél is egyben volt a csapat, az egész tényleg egy jó buli benyomását keltette. A vége is nagyon tetszett: a táncosok a színpad közepére vonulnak, leülnek, és elénekelnek egy jóéjt-éneket, mielőtt elsötétül a szín. Szép szívhez szóló, és szervesen volt lezárva is. Szerettem.

Corvinus TE (Budapest): Tánc Mezőbándról
Deffend Irén és Popovics Márk székely koreográfiája. Jó volt az ötlet, hogy nagy tömegszám helyett kamaraszám legyen. Jó a táncanyag, technikásak a táncosok. Valami mégis hiányzott az egészből, de nem biztos, hogy meg fogom tudni magyarázni, hogy mi. Talán valami olyasmi, amit nagyon éreztem az Alba Regiánál: a táncosok közötti harmónia, barátság, jó kapcsolat. Talán nem is lett volna ez annyira feltűnő, ha nem az Alba Regia után következik a Corvinus. Talán tévedek is, és csak az Alba Regiához képest volt ez kevésbé lelkes.

Nyírség TE: Nádasmenti hangulatok
Demarcsek György kalotaszegi koreográfiája. Ez olyan átlagos autentikus koreográfia volt. Tök jó és szép, különösebb plusz ötlet nélkül, de amúgy tök oké volt.

Tiszavirág TE (Szeged): Fekete Turca
Juhász Gábor, Farkas Tamás és Gál Nóra koreográfiája. Azt hiszem ez volt az egyetlen koreográfia, amit már korábban is láttam (egész pontosan a Táncháztalálkozón). Akkor nagyon tetszett. Érdekesen váltogat a vicces és a misztikus között. De hogy a kettő hogyan kapcsolódik, az nem egészen világos. Arra gondoltam, hogy talán jobban értenénk a történetet (ha van történet) ha értenénk a román dalszövegeket. De ahogy Hajna megjegyezte: egy jó koreográfusnak magával a koreográfiával is el kellene tudni mesélni a történetet. Igazából nem annyira derült ki, ki ez a Turca (sárkány? kecske?) és mit akar szimbolizálni. Ennek ellenére ez is tök jó volt, még mindig azt mondom, méltán került be a Táncháztalálkozó gálájba és ide is.

Jászság Népi Együttes: Hajdúsági táncok
Fundák Kristóf másik koreográfiája. A másik kedvencem az Alba Regia mellett. Tulajdonképpen ez is csak egy „sima” „autentikus” koreográfia, de ebben is benne van az a plusz ötlet, mint az első számban. Itt a pásztorok érdekes botforgatásával. Kis elem, de nagyon szép. A koreográfia többi része, mikor a lányok is bejönnek az is életvidám, szívhezszóló, szép. Kristófot szeretjük, Kristóf király.

Válaszút TE (Budapest): Táncok Klézséről
Diószegi László moldvai koreográfiája. A moldvai táncok többnyire körtáncok, így sokszor az a kérdés velük kapcsolatban, mennyire lehet őket úgy színpadra vinni, hogy az ne csak a táncosoknak legyen nagy élmény, hanem a nézőtéren ülő közönségnek is. (Nemrég láttam erre egy tök szép, élvezetes példát erre a MENTE-Együttestől.) A Válaszút is remekül megoldotta ezt a nehéz feladatot. Szépek voltak a térformák, fergeteges a tánc, és itt is nagyon összetartónak tűnik a csapat, nagyon élvezték a táncot.

Forrás TE (Százhalombatta): A két szeméért
Fábián Zsófia és Asztalos Kiss Zsuzsanna koreográfiája. Kellett a műsorba egy lánytánc is. De végre nem egy szokásos, sokszor látott karikázó-éneklő koreográfiát kaptunk, hanem megint valami olyasmit, amiben volt plusz ötlet, gondolat. Nőiségről, fiatalságról, fantáziáról és valóságról is. A színpadkép nyomokban néha emlékeztetett a Bihari Együttes Bújócska című számára. De tényleg csak képkockákban. Lehet, hogy a hasonlóság csak véletlen, de ha a Bihari száma valamennyire tényleg inspirálta az alkotókat, akkor az is elmondható, hogy az alkotók ügyesen és ötletesen gondolták tovább azt amit annak idején a Bihari alkotott.

Balassi TE (Békéscsaba): Ádámok és Évák
Ifj. Mlinár Pál koreográfiája. Az egész idei Néptáncantológia egyik legizgalmasabb élménye. Egyébként egy hosszabb táncszínházi darab része, amelynek teljes változatát itt lehet megnézni. (Érdemes. Nagyon király, és nagyon drámai.) Az Antológián csak a darab vége, a lakodalmi jelenet volt látható. Kifejezetten a történet miatt érdekes, amit el akar mesélni, és ahogyan el akarja mesélni. Kezdődött az egész egy esküvői jelenettel, ami olyan komor és nyomasztó volt, hogy az ember ereiben megfagyott a vér. („Sose volt még ennyire durva” –juthatott eszünkbe.) Egyből lejött, hogy nagyon nem stimmel valami, egy nem kívánt házasságról van szó. Aztán folytatódott az egész a lakodalommal, ahol a vőlegény a tánc közben folyamatosan a régi nőjét véli látni. Zseniálisan volt megoldva a valóság és az illúzió váltakozása. (Tulajdonképpen a két lány váltakozása.) Felvetődhet kérdésként: ha a főszereplők drámájáról szól elsősorban a darab, és ezt nagyon hangsúlyozni is akarjuk, érdemes-e egyszerre ennyi embernek a színpadon lennie. Nem vész-e el köztük a három főszereplő? Én úgy láttam, nem. Pedig én elég távol ültem a színpadtól, de így is nagyon kiviláglott az ott folyó dráma: hogy a bulizók tömegéhez képest mennyire mechanikusak, kényszeredettek, majd inkább keserűen vadak a vőlegény mozdulatai. Az ilyen tűpontos ellenpontozáshoz nagyon-nagyon ügyes rendező, és nagyon-nagyon tehetséges főszereplők kellenek. És ez itt mind megvolt, minden összejött. Ezért mondom, hogy az Ádámok és Évák az elmúlt év egyik legizgalmasabb színpadi kísérlete lehetett. Örülök, hogy ezt láthattam.
(Amúgy lehet, hogy ezt a számot meg a Kolinda együttes Szerelem című lemeze ihlette. Az a zenében ábrázolja ugyanazt, amit a Balassi Táncegyüttes a táncban: a boldogtalan lakodalmat és a régi szerető utáni sóvárgást. Igaz ott, a női fél az, aki sóvárog. + Ott a végén mégiscsak van valami feloldás. Itt nincs. A vége kegyetlenül katarzisnélküli.) Külön ki kell emelni a díszlet zsenialitását is. A díszlet tulajdonképpen egy szétnyitható és összecsukható fa. (Ádám és Éva. Tudás Fája. Bűnbeesés. Tiltott Gyümölcs. Alma, ami kerek egész. Az egymástól elválasztott szerelmesek mint félbevágott alma. (Konkrétan elhangzó metafora a darabban.) Félbevágott fa: Ádám és Éva elveszett Édenkertje…)

Gödöllő TE: Nagy idő kereke
Moussa Ahmed és Tóth Judit koreográfiája. Ezt viszont nem annyira értettem. Amennyire erőteljesen átéreztem az elmesélt történet drámáját a Balassi Táncegyüttes előadásából, és amennyire tűntek művészinek Fundák Kristóf koreográfiái, annyira tűnt ez a koreográfia öncélú művészkedésnek. (Bármennyire is tetszett pl. az az ötlet, hogy egy részben behozzák Antonio Vivaldi zenéjét is. (És emiatt őt, Antonio Vivaldit is feltüntették a színlapon a koreográfia alkotói között.)) Bár ez is egy nagyobb műsor része. Lehet, hogy ha annak az egészét látnám, teljesen összeállna minden. Azért egyébként el kell ismernem, hogy ez is jól meg volt csinálva…

Bartina TE: Játék
Fitos Dezső és Kocsis Enikő koreográfiája. Azért Fitoséknak is jellegzetes, felismerhető stílusa van, mint valaki megjegyezte. A táncosok éppen olyan gyorsan és megállíthatatlanul kapkodták a lábukat, mint a Vadrózsa tagjai, de az elején ennek a számnak is egy csomó plusz művészi ötlet volt. Én azért vártam volna, hogy ezek az avantgárd elemek majd végigmennek a koreográfia egészén; úgy értem, időről időre visszatérnek majd hozzájuk. De aztán nem. De így is fergeteges volt az egész szám. Úgy tűnt nekem, a közönségtől a Bartina kapta a legnagyobb tapsot.

Nógrád TE (Salgótarján): Bácskertesi farsang
Husvéth Csaba és Szabó I. Ágnes koreográfiája. Ez egy finálészámnak való felszabadult, önfeledt hülyéskedés volt. Lehetett volna még hosszabb is, de inkább rövidebbre fogták magát a saját számot, és arra hagytak időt, hogy a végére bevonhassák a többi visszatérő táncegyüttest is. (Akik közül nem egy szintén farsangi maskarába öltözött eddigre, eredeti számától függetlenül.) Volt itt minden: fiúnak öltözött lány, lánynak öltözött fiú, bakter és medve. A Nógrád Táncegyüttes csinálta a legnagyobb show-t a műsor során, nem (csak) a színpadra lépéssel, hanem azzal, hogy a színpadon kívül főleg ők szórakoztatták az Antológiára érkezőket, ők vártak mindenkit pálinkával, csörögefánkkal (herőcével vagy forgácsfánkkal) és medvével. Ezért muszáj nagyon hálásnak lenni nekik.

Felléptek még a békéscsabai szólótáncverseny díjazottjai is. Őket most nem sorolom mind fel (bocsánat!), csak néhányat emelnék ki közülük.
Az egyik

Gazsi M. László, akit mostantól az egyik (nem az egyetlen) táncos példaképemnek tekintek, mert ilyen lazasággal táncolni ilyen gyorsan, az tényleg őrületesen király és tiszteletreméltó.
A másik hasonló pedig

Németh Antal, aki a csávási táncokkal alakított fergetegeset. Persze az „alapanyag” is eleve látványos, de ahhoz, hogy az ember győzzön, tényleg jól is kell táncolni. Antalban még természetessége is tetszett. Magától értetődően kapkodta csávásiasan a lábait.

Kovács Z. Dénes és Nagy Zs. Vivien régi ismerőseim. Nekik ezúton is gratulálok. Ők talán technikailag nem annyira bonyolult táncanyagot hoztak (maglódi táncokat), de azt olyan eleganciával és összeszokottsággal, hogy az lehengerlő volt, és muszáj volt megsüvegelni.

Hasonló volt másik két régi ismerősöm, Józsa Tamás és Farkas Réka is. Az ő ceabai román táncukban az elegancia és a kirobbanó dinamizmus váltakozott. Gratulálok nekik is!
(Réka most nem tudott ott lenni, Marosy Gerda helyettesítette.)