2016. január 22., péntek

Versek (Kölcsey)


Ma ugye azért van a Magyar Kultúra napja, mert Kölcsey Ferenc január 22-ére dátumozta a Himnuszt (illetve a Himnusz a magyar nép zivataros századaibólt). Kölcsey Ferencről mind tanultunk az iskolában, és boldog, aki tovább jutott annál, hogy ő írta a Himnuszt meg a Husztot. Mi szerencsére tovább jutottunk ennél. A Himnusz egy jó vers (még ha nem is feltétlenül nemzeti indulónak való lenne) és a Huszt is az, de ezek csak egy jéghegy csúcsai, nem is feltétlenül a legszebb csúcsai.
Erre akkor jöttem rá, mikor egyszer a színpadon kellett eljátszanom Kölcsey Ferencet. (Már akkor is jól tudtam hunyorítani a bal szememmel, márpedig a valóságban ő is a bal szemére volt vak. De nem ezért kaptam meg a szerepet…) Akkor a szerepre való készülésként rengeteg versét elolvastam Kölcseynek (Ferkének), meg a Parainesist is, szóval mindent, amit tudtam, meg persze az összes életrajzát is. Akkor csodálkoztam csak el, hogy micsoda verseket írt ez az ember. Szinte már „modern” verseket a XIX. század első felében! Akkor szerettem meg végképp. A közéleti pályája meg, nos az mindig szimpatikus volt nekem. Olyan ember volt, aki tudta, hogy a nemzeti élet megteremtése a nemzeti művelődés megteremtését jelenti. Ezért tevékenykedni pedig van olyan dicső dolog, mint nemzeti zászlók alatt verekedni. Sőt, általában a művelődésszervezés dicsőbb is.
Úgyhogy most következik néhány vers Kölcsey Ferenctől, a Magyar Kultúra Napja alkalmából:

Kölcsey Ferenc:
A költő

Két istenasszony amidőn születtem
Vitt hűs berkeidbe, Leto szent fia,
S most, mint örökre vidám grácia
Szelíd tavaszban lengenek mellettem

Egyik, kitől az égi lantot vettem,
Az édesen ömlő Harmonia;
Másik te vagy csendes Fantázia,
Ki rózsaleplet vígan vonsz felettem

Amannak oltárt nyögdelő szelek
És búsan ömlő csermely zúgásánál
Echónak ellenében szentelek

Neked virító bükkjeim sátoránál,
Merengve hallván a Dryasokat,
Fűzök hakadba rózsalombokat


A Szabadsághoz

Nyisd fel ó lángzó kebeled dicső Hölgy,
Nyisd fel a küzdő szeretőre kebled,
Fennröpültedből kegyesen mosolygván,
Égi Szabadság!

Nékem is forrtak szemeimben égő
Könnyek, éreztem haza szent szerelmét,
Ints, zajos habként dagadozva várom
Lengeni zászlód.

Járom a gyáván! ki remegve futja
Fenndicsőséged ragyogó világát,
S megszokott rabság’ kezein tudatlan
Csörgeti láncát.

Átok a gyáván! ki nevedre borzad,
Mert gyakor szélvész kavarog fölötted,
Mert halálhörgés diadalmi pályád
Mennyei bére.

Szállj ki felhőden, s noha szózatod mint
Villogó szélvész dörög is körűlem.
S zöld borostyánod noha fürteid közt
Vérbe füredt is:

Kellemed látom, s dobog érte mellem,
Csókodat várom szerelemben égve,
Csókodat szomjún epedő ajakkal,
Jer, ne tagadd meg!


Költő

A költők lángkebelében
Kínos, édes érzelemmel
Mely derűlet s alkony vív!
Mondjátok meg, ó, mi az,
Ami búban és örömben,
Kedv s keserv pillantatában
Itt benn habzik, itt benn küzd,
S mély titoknak fátyolában
Mennyet s poklot rejtve sző?

Nékem is pirúlt az élet,
Mint tavasznak hajnala,
S milliom szín pompájában
Fennragyogva szállt felém.
És feküdtem szép ölén,
Szívtam kelyhe balzsamát,
S mért hogy a legédesebb csöpp
Fájdalommal elvegyűlve
Forra végig ajkamon?

Röppenj, röppenj, szűk Jelenlét!
Keskeny nékem e határ;
Múlt s Jövő tekintetemnek
Messze, messze, messze int.
Ismeretlen, szent Haza!
Hol vagy, ah, rendelve nékem?
Nyugtalan szív, merre vágysz?


Intés

Zeng hazát és zeng szerelmet,
Magyar hű nép, a lant;
Ó ne bánd, ha lágy hangjától
Szíved meg-megdobbant!
És ne bánd, ha lágy hangjától
Szívedre bánat gyűl;
Mélyen az tekint magába,
Ki bús érzésben űl.

Jer, borúlj el csendes órán,
Múltról jövőig hass;
Vágyva pillants föl, magasra:
Mint naphoz küzdő sas.
Vágyva pillants föl, magasra,
Im itt, ami fenntart:
Könny a szemben, láng a mellben,
S a kézben ősi kard!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése