2015. február 23., hétfő

Akik ellenálltak (X/2. rész)

Mások zászlói alatt is… 2.

Az előző bejegyzés, meg a mostani is olyan magyarokról szól, akik valamely más nemzet seregében harcolva vettek részt a II. világháborúban, de a Szövetségesek (?) oldalán, tehát a Tengely-hatalmak ellen, azaz a pusztító fasizmus ellen, a rombolást megállítani akarva. Korábban kultuszt akart teremteni nekik is, ma inkább elfelejtetni akarja őket a hatalom. Egyik sem túl jó hozzáállás, de elfelejteni, vagy lejáratni őket szerintem rosszabb, mintha feltétlenül dicsérni akarnánk őket. Eléggé sokat tudunk már a történelmünkről ahhoz, hogy képesek legyünk őket is a maguk esendő emberségében látni. Legenda nélkül elismerni őket. Mesélni róluk…


Partizán szakos hallgatók
Erről a csoportról eredetileg nem akartam írni, mert nem nagyon tudtam mit kezdeni a ténnyel, hogy voltak, akik az addigi ellenség csapatainak sorába álltak be harcolni, és vállalták néha a legveszedelmesebb feladatokat is. Most, hogy némileg többet tudok róluk, némileg felkészültebben állok a témához. Látom, hogy sokan voltak, akik kezdettől ellenezték Magyarország hadbalépését, és azt, hogy Hitler bajba sodorja az országot. És sokan látták, mit művelt a német hadsereg a Szovjetunió lakosaival.
A hadifogságba esett magyarokat a Szovjetunióban élő magyar emigránsok kezdték győzködni a németek elleni harc szükségességéről. És volt, aki vállalta. Az eredeti cél az volt, hogy létrehozzanak egy Magyar Légiót a hadifoglyokból, a népszerű Stomm Marcell tábornok parancsnoksága alatt. A Szovjet Kommunista Pártnak bizonyos vezetői támogatták ezt, bizonyos vezetők nem. A terv végül is elbukott. Pedig eredetileg Stomm tábornok is benne lett volna a dologban.
A Magyar Légió nem jött létre, de sok magyar emigráns mégis harcba akarta vetni az önként jelentkezett magyarokat, remélve, hogy ezzel egy majdani béketárgyaláson jobb feltételeket lehet majd kivívni Magyarország számára. Ezért a jelentkezetteket partizánharcra képezték ki, azaz arra, hogy az ellenség háta mögött robbantgassanak, és esetleg fellázítsák a környék lakosságát is a németek ellen.

Egyes adatok szerint 660 magyart képeztek ki ilyen feladatokra a két Kijev környéki táborban (illetve, ahogy akkor mondták: partizániskolában): Obarovban és Szvjatosinóban. A magyarok főinstruktora

Nógrádi Sándor volt, a kalandos életű palóc diplomata (későbbi pekingi magyar követ), aki később maga is egy bevetésre kerülő osztag élére állt (a szlovák felkelőknél landolt, és az ő támogatásukkal harcolva és úttalan utakon vonulva jutott vissza társaival a szülőföldjére, Nógrádba).
Helyettesei pedig

Rácz Gyula (akiről már volt szó),

és Révész Géza, a későbbi honvédelmi miniszter. A kiképzett több száz magyar közül végül is csak 123-an vettek részt tényleges ejtőernyős bevetésen. Legtöbben kikötötték, hogy nem hajlandók magyarokra lőni, ezért eleinte igyekeztek olyan helyekre küldeni őket, ahol csak német csapatokkal kellett harcolni (például a szlovák vagy lengyel partizánok támogatására). Később már magyarlakta területekre is kezdték ledobálni őket, hogy a civil lakosságot a németek ellen fordítsák. Ez nem mindig sikerült, de azért legtöbb helyen támogatták őket, és ha nem is tartottak velük a helybeliek, azért be sem árulták őket. Egyébként mindig szovjet (orosz vagy ukrán) harcosokkal együtt dobták csak le a magyarokat, egyrészt nehogy elszökjenek, másrészt mert rádiósnak olyant volt jó küldeni, aki az anyanyelvén tudott jelenteni a főparancsnokságnak.
Hogy a 123-ból hányan maradtak életben a háború után, arról nem találtam megbízható adatot, de úgy tűnik, hogy több volt ebből a 123-ból az, aki meghalt a bevetésen. Volt, aki már az ugrásnál, mert nem mindenki értett az ejtőernyőhöz. Ami azt illeti, néha eléggé feláldozható fogyóeszközként tekintettek rájuk.
A többi partizánnak kiképzett embert, azokkal együtt akik túlélték a bevetésüket, Debrecenbe küldték a magyar Ideiglenes Nemzeti Kormányhoz. Ők lettek a kormány testőrsége.

Tudom, ti arról akartok hallani, hogy hányan voltak közülük, akik 1956-ban a forradalom oldalára álltak. Erről nincs biztos adat, de úgy tűnik, hogy ők is megszenvedték az ’50-es éveket. (Kultuszt csak később, a Kádár-rendszer igyekezett teremteni nekik). Rákosi közülük is sokat becsukatott, meg olyanok is voltak, akiket bár annak idején szovjet földön képeztek ki a harcra, azért a Szovjetunió és Sztálin feltétlen és szolgai imádatát undorítónak tartották. Így hát sokan lehettek közülük, akik egyetértettek azzal, ami 1956. október 23-án megindult. Legalább két olyan embert tudok, aki konkrét vezető szerepet is vállalt a forradalomban. Ők Maléter Pál és Fazekas György.

Maléter Pálról mind tudjuk, hogy ő volt Nagy Imre kormányának honvédelmi minisztere. 1944-ben még egy Ludovika Akadémiát nemrég elvégzett főhadnagy volt. 1944 májusában esett szovjet fogságba. Némi rábeszélés után harcra jelentkezett. Szvjatosinóban képezték ki, és augusztusban vagy szeptemberben dobták le ejtőernyővel Margita közelében. Az osztagából sokan meghaltak, de ő és még néhányan életben maradtak, és nagy nehezen elvergődtek a szovjet csapatokhoz. Később Debrecenben ő lett az Ideiglenes Nemzeti Kormány testőrségének főparancsnoka. Azt bizonyára nem gondolta, hogy 1958-ban egyik régi hősies partizán bajtársa, Uszta Gyula (akiben megbízott, és aki tisztában is volt az ártatlanságával) fogja elvállalni, hogy bitófára juttatja.

Fazekas György újságíró volt, nem hivatásos katona. Kiképezték partizánnak, de bevetésre már nem került. A háború után újra újságíró lett. 1953 és 1956 között Nagy Imre egyik tanácsadója volt. A forradalom idején, mivel értett a szovjet fegyverekhez, résztvett a felkelőkből szervezett új Nemzetőrség kiképzésében. A szovjet invázió után Nagy Imrével ment a jugoszláv követségre. A Nagy-perben 10 év börtönre ítélték, 1961-ben szabadult.


A Petőfi-dandár
Sok szó esik arról is, hogy milyen kegyetlenül és aránytalanul álltak bosszút a jugoszláv partizánok az újvidéki vérengzésért a magyar polgári lakosságon. Ez így is van, és fontos erről beszélni. De nem mindenhol volt ez így. Volt, ahol a jugoszlávok is kíméletesek voltak, és ennek hatására sok magyar is melléjük állt. Lehettek olyanok is, akik úgy gondolták, Tito hadserege nem fogja a magyarokat bántani, ha minél többen beállnak a németek ellen harcolni.
A NOVPOJ (Narodnooslobodilačka Vojska i Partizanske Odredi Jugoslavije – Jugoszlávia Népfelszabadító Hadserege és Partizánegységei) magyar alakulata, a Petőfi-zászlóalj 1943-ban alakult meg Szlavóniában. Kezdetben csak pár százan voltak. Parancsnokaik magyarok, de nem hivatásos tisztek. (A főparancsnok, Kis Ferenc például eredetileg borbély volt, a politikai biztos, Jontovics Rudolf eredetileg vízvezetékszerelő Kecskeméten, a helyettese, Baki Ferenc pedig bádogos.) Feladatuk nemcsak a harc, hanem a magyar lakosság megnyugtatása és toborzása is volt. Sikerült is sokakat beállítaniuk maguk közé.
1944 decemberében Bácskatopolyán hosszabban elidőztek, ekkor sikerült a zászlóaljat dandárrá (brigáddá) bővíteni. Igaz, sok magyar itt már tényleg csak azért állt be, mert ezt látta az egyetlen módnak, hogy a NOVPOJ ne bántsa a családját. Az is igaz, hogy a vezetés nem volt felkészülve ennyi emberre: nem tudtak mindenkit rendesen felfegyverezni, és ez később megbosszulta magát. (Remélték, hogy majd az ellenségtől szereznek fegyvert.)
A dandár tisztikara jugoszláv egyenruhát viselt.

Kiss Iván „Figaró” politikai biztos és Kis Ferenc főparancsnok
és a stáb (vezérkar):

Szobocsán Mihály, Baki Ferenc, Fenyvesi Balázs, Varga István, Kiss Gyula, Jontovics Rudolf, Balázs József
A közkatonák viszont civil ruhát viseltek.

Az alakulat zászlója viszont piros-fehér-zöld volt, és minden harcosnak engedélyezték, hogy magyar nemzetiszínű szalagot tűzzön a sapkájára.

1945. március 6-22. között az alakulat a NOVPOJ azon egységei között volt, akiknek Bolmánnál kellett volna megakadályozniuk a németek átkelését a Dráván. Ez nem sikerült, már csak azért sem, mert a NOVPOJ egységei a partizánharchoz voltak szokva, nem a nyílt ütközethez. Ez a Petőfi-brigádra is igaz volt. Kis Ferenc dandárparancsnok sem volt a helyzet magaslatán (cserébe elég kíméletlen volt). Így a magyar dandár nagyon nagy veszteséget szenvedett, bár a pontos számok nem ismertek. A csata végén egy német orvlövész Kis Ferencet is lelőtte. Innentől a Petőfi-dandár parancsnoka Varga István lett.
De a dandár már nem került többet harcba: a maradékát március 31-én feloszlatták.


A Manouchian-csoport
Ők egy kicsit kilógnak az eddigiek közül, mert ők végül is nem egy magyar alakulat egy külföldi haderőben, hanem egy nemzetközi csapat, akik Franciaországban küzdöttek a német megszállók ellen. Valami miatt mégis eszembe jutott, hogy megemlítsem őket is. Talán azért, mert Franciaországban nagyon népszerűek, míg Magyarországon alig tud róluk valaki.

A francia ellenállásnak ezt a főleg ifjú külföldi bevándorlókból álló robbantó csapatát egy hajk (örmény) költő és műfordító (sokáig szappanfőző munkás),

Miszak Manusjan (Միսաք Մանուշյան, francia átírásban: Missak Manouchian) vezette. A csapatnak összesen két hajk (örmény) tagja volt (Miszak Manusjan és Arpen Lavitijan) ezenkívül két francia, egy polák, nyolc jiddis anyanyelvű lengyelországi zsidó, egy félig francia, félig lengyel-jiddis fiú, öt olasz, egy spanyol, egy román (Olga Bancic, a csoport egyetlen nő tagja) és három magyar.

Név szerint: Boczor József, Elek Tamás és Békés Glasz Imre
Hármuk közül valószínűleg József (szakmája szerint vegyészmérnök) volt a megfontolt öreg róka, Tamás (foglalkozása: vendéglős) a lelkes ifjú, Imre (szakmája szerint szerelő) meg az erő. Egyébként Józsi és Imre korábban a spanyol polgárháborúban is harcoltak. Természetesen a köztársasági oldalon.)
A csapat 1943-ban volt a legaktívabb, ekkor számos akciót hajtottak végre a Franciaországot megszálló németek ellen, igyekeztek akadályozni az emberek koncentrációs táborokba hurcolását. Amikor nem tudtak segíteni, bosszút álltak: ők robbantották fel Ritter ezredest, a franciaországi deportálásokkal megbízott SS-vezetőt. Ez év novemberében azonban a csapat tagjai mindannyian a németek fogságába estek, kb. 200 francia társukkal együtt. A németek és a velük kollaborálók az elfogottak közül pont ezt a 24 külföldit választották ki, és rendeztek nekik egy nagyon látványos pert, és 1944 februárjában mindegyiküket agyonlőtték. Ezzel el is dicsekedtek, például ezen a híressé vált vörös plakáton.

Az egésszel azt akarták propagálni, hogy a németek ellen nem is a franciák harcolnak, csak a megbízhatatlan gazdasági bevándorlók. De a franciák hamar rácáfoltak erre, és annál dacosabban és hálásabban emlékeztek a kivégzettekre.
(A csoport tagjainak neveit és képeit itt találjátok, most ne nézzétek, kérlek, hogy milyen társaságban. Neveik mellett ott vannak búcsúleveleik lengyel fordításai is, de a linkeken megtaláljátok az angol fordításokat is.)
Készült róluk egy film is nemrég, nem lenne rossz, ha Magyarországon is leadnák.
https://www.youtube.com/watch?v=IbIJgEJBGUU


A másik Petőfi-egység
A francia ellenállásban egyébként is rengeteg magyar vett részt. Voltak közöttük, akik régóta Franciaországban éltek, voltak akik a háború és a német megszállás miatt ragadtak csak ott, és voltak olyanok is, akik a spanyol polgárháborúból igyekeztek hazafelé 1939 után, de a franciák nem engedték tovább, hanem internálótáborokba csukták őket.
A magyarok közül azok, akik résztvettek a francia ellenállásban, nagyrészt valamilyen partizánalakulat vagy robbantócsoport tagjai voltak. De 1944 őszén a Charles de Gaulle hadseregébe beállt magyarokból egy önálló magyar reguláris katonai egységet is szerveztek. Ennek is a Petőfi-egység nevet adták. (Nem nevezhették századnak, mert nem voltak százan se.)

Parancsnokuk Marschall László lett, a spanyol polgárháború Köztársasági Hadseregének magyar harcosa. (A képen balra, sapkában.)
A Petőfi-egység végül is nem keveredett már harcba, csak különböző fontos katonai objektumokat őriztettek velük. A háború végeztével hazatérhettek Magyarországra, és beállhattak a Magyar Honvédségbe, ha akartak. Marschall László előbb újságíró, majd rendőr lett. 1949-ben spanyolországi harcostársával és haverjával, Rajk Lászlóval együtt őt is koncepciós perbe fogták, és felakasztották. Így ő is, mint a fasizmus elleni harc annyi más résztvevője, a sztálinizmusnak esett áldozatul.

Dicsőség az ellenállóknak!

Nektek pedig köszönet, hogy velünk együtt megemlékeztetek, azokról a magyarokról, akik ellenálltak. (Itt találjátok a sorozat korábbi részeit):
I. A Magyar Diákok Szabadságfrontja
II. A Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága
III. A MOKAN Komité (Miskolc)
IV. A Görgey-zászlóalj (1. rész, 2. rész)
V. A robbantó csoportok (a Marót-csoport és a Szír-csoport)
VI. A Táncsics-zászlóalj
VII. A Gidófalvy-zászlóalj
VIII. A Turcsányi-csoport
IX. A Budai Önkéntes Ezred
X/1. A lengyel ellenállásban harcoló magyarok (a Satanowski-egységben és a varsói felkelés Kampinos-csoportjában)

2015. február 20., péntek

Akik ellenálltak (X/1. rész)

Más zászlók alatt is… 1.
avagy I do szabli i do karabinu maszynowego


Az viszonylag jól ismert történet, hogy Magyarország hivatalos szinten is, a II. világháború első szakaszában segítséget nyújtott a megtámadott Polákországnak.

De azt kérdezik többen is, hogy voltak-e magyarok, akik konkrétan fegyverrel és aktívan is a lengyel ellenállók mellé álltak, velük együtt harcoltak a megszállók ellen. Igen, ilyenek is voltak.
Azt nem tudni, hányan lehettek olyanok, akik egyénileg szöktek át a polákokhoz. Valószínűleg ilyenek kevesen voltak. Ezért most két olyan csoportról fogok mesélni, akik együtt és szervezetten mentek át a lengyel fegyveresekhez.


Szovjetek foglyaiból a lengyelek partizánjai
Az egyik csoport azok közül a magyarok közül került ki, akik szovjet hadifogságba estek, de később a fogolytáborban hajlandóak voltak a németek elleni harcra jelentkezni. Közülük néhányakat egy időre a szovjetek a lengyel partizánoknak „adtak kölcsön”, valószínűleg éppen azért, mert ezeknek a magyaroknak a többsége kikötötte, hogy csak a németek, és nem a magyarok ellen hajlandó harcba menni.
Ezek a magyarok szinte mind ugyanannak a partizánvezérnek a parancsnoksága alá kerültek. Ez a legendás partizánvezér pedig nem más, mint Robert Satanowski.

Robert Satanowski csapatával Délkelet-Lengyelországban tevékenykedett, vagyis a történelmi Keleti Végeken, az erősen kevert lengyel-ukrán lakosságú vidéken. Kérdéses volt, hogy a háború után mi lesz ennek a területnek a sorsa: Polákországhoz kerül vagy a Szovjetunióhoz, esetleg lesz egy önálló ukrán állam is.
(Robert a képen balra, valamit mutat a fényképésznek:)

Satanowski egységét a lengyel himnusz kezdősoráról nevezte el: Jeszcze Polska Nie Zginęła („Nincs még veszve Lengyelország”). Nem tudom, hogy szándékos volt-e vagy csak én látom ezt az értelmezést bele, mindenesetre a rövidség kedvéért lehetett az egységet úgy is nevezni: Jeszcze Polska, ami úgy értelmezhető: (ez) Még Lengyelország.
Ezen a délkeleti vidéken a lengyel, ukrán és más nemzetiségű partizánoknak nemcsak a németek ellen kellett harcolniuk, hanem az ukrán nacionalisták csapatai, az UPA (Українська Повстанська Армія – Ukrán Felkelő Hadsereg) ellen is. Az UPA senkit nem kímélt, szörnyű kegyetlenkedéseket vitt véghez: egész lengyel falvakat irtott ki, az aznap született gyermekeknek sem kegyelmezve. Talán emiatt volt az, hogy a lengyel ellenállás különböző egységei, amelyeket máshol olyan súlyos politikai ellentétek osztottak meg, ezen a vidéken minden különösebb tárgyalás nélkül összefogtak, és végig együttműködtek, nemcsak egymással, hanem a szovjetekkel is.
Maga Robert Satanowski a háború előtt főleg kommunistákkal barátkozott, de partizánvezérként őt sem érdekelte senkinek a politikai hovatartozása, elsődleges számára a civil lakosság megvédése volt. Legendáját viszont nemcsak ez alapozta meg, hanem az is, hogy sok hasonló nagy harcossal ellentétben ő, aki a háború után ezredesi rangot kapott a lengyel hadseregben és nagy katonai karriert is befuthatott volna, lemondott erről, a zene szeretete miatt. Inkább leszerelt, elvégezte a Zeneakadémiát és karmester lett. És karmesterként is nemzetközi hírnevet szerzett. De az már egy másik történet.

Az első magyar csapat a krasznogorszki fogolytáborból került a Jeszcze Polska egységhez, 1944 legelején, és az év közepéig ott is maradtak Satanowskiék mellett. Nem voltak sokan, csak egy szakasznyi ember. Parancsnokuknak Rácz Gyulát jelölték ki.

Rácz Gyula erdélyi magyar földmunkás volt, jó barátja Józsa Bélának, vele együtt fontos szervezője Erdélyben a magyar dolgozók mozgalmának. Amíg román uralom alatt élt, addig a hatóságok a lázadozó magyart látták benne, mikor Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, akkor a magyar csendőrök számára ő is, mint Józsa Béla, a magyar identitás dicső fenntartójából hirtelen „hazátlan bitang kommunista” lett. Viszonylag gyorsabban elkapták, mint Bélát (aki még jódarabig rejtőzködött), és fegyvertelen munkaszolgálatosként hamarosan elküldték a keleti frontra megnyuvadni. Gyula azonban életben maradt. Szovjet hadifogságba esett, és jelentkezett a németek elleni harcra. Mivel volt benne egy adag szervezőkészség, volt tekintélye hadifogolytársai körében, ezért lehetett a Satanowskihoz küldött első magyar szakasz vezetője, annak ellenére, hogy a hadseregben csak munkaszolgálatos volt. (A háború után egyébként Magyarországra tért vissza, és Nagy Imre segédje lett a földosztásban. Később is jóban volt Nagy Imrével és Maléter Pállal is.)

Itt van egy fénykép egy csapat magyar harcosról, akik valószínűleg szintén a Jeszcze Polska-csapatban szolgáltak 1944 januárja és májusa között. (Bár maga ez a felvétel valószínűleg később készült, mikor már visszavonták őket Ukrajnába.) A képről három embert tudok név szerint beazonosítani (akik biztosan ott voltak a Satanowski-egységben), méghozzá az első sorban balról a második, harmadik és negyedik alakot. A nevük: Ősz-Szabó János, Csizmazia Gyula és Szőnyi Márton.

Ősz-Szabó János egy kubikoslegény volt, aki Zenta környékén dolgozott. 1942 hideg napjaiban szemtanúja lett azoknak a vérengzéseknek, amelyeket Újvidéken a magyar katonaság követett el a helybeli szerbek és „zsidók” ellen. És ezt több helyen szóvá is tette, élesen tiltakozva. A magyar hatóságok ezért letartóztatták és őt is fegyvertelen munkaszolgálatra küldték a szovjet frontra. Úgy látszik, a magyar hadvezetés, bár készen állt az újvidéki vérengzés felelőseinek megbüntetésére (igaz, elég bénán fogtak hozzá ahhoz is), de azt nem viselte el, ha a vérengzés tényére egy szegény magyar civil hívta fel a figyelmet. A többit ki lehet találni: Jani is fogságba esett, és jelentkezett a németek elleni harcra.

Csizmazia Gyula egy bányász volt Komlón, szakszervezeti aktivista. A háború alatt meg merészelte említeni, hogy talán mégsem olyan jó Magyarországnak ebbe az egész homályos célú vérengzésbe belemenni, emellett nem átallott a piszok nehéz meló ellenében, amit végzett jobb bért és jobb munkakörülményeket követelni, hogy el tudja tartani feleségét és három kislányát. Ekkora szemtelenséget szintén nemigen viseltek el a magyar hatóságok. Gyulát is bevágták egy munkaszolgálatos büntetőszázadba, és vitték a keleti frontra. Fogságba esett, jelentkezett harcolni.
Ebben a két emberben tehát a sok megaláztatás után nemcsak a hazajutás, hanem a visszaütés vágya is dolgozhatott, amikor a szovjet táborból harcra jelentkeztek. Más egy kicsit a helyzet a harmadik srác esetében.

Szőnyi Márton, a nagyranyúlt, gyerekarcú, mosolygós szőke kosárlabdázó egy viszonylag stabil egzisztenciájú polgári családból származott, nem olyan melós háttérből jött, mint az eddig emlegetett bajtársai. Hivatásos repülő akart lenni, ehhez Olaszországban kapta meg a kiképzést. A II. világháborúban vadászpilóta lett zászlósi rangban, a híres Kőr Ász században, de nem volt szerencséje: a gépét kilőtték, ő katapultált, és szovjet fogságba esett. A hadifogolytáborban kórust szervezett magyar fogolytársaiból. Hogy miért jelentkezett aztán a németek elleni harcra? Azért, mert látta, milyen kegyetlenkedéseket vittek véghez a német csapatok a Szovjetunióban. Ugyanakkor elmondása szerint a gépét kilövő és őt fogságra vető szovjetek elég lovagiasan, udvariasan bántak vele. (Úgy tűnik, a vadászrepülőket a világ minden táján tisztelik, még az ellenségeik is.) Marci tehát magyar tisztként jelentkezett a németek elleni harca (ilyen szempontból leginkább Maléter Pálhoz hasonlít), tehát ő valószínűleg komolyabban vette, mint a társai, hogy csak a németek ellen hajlandó harcolni. Egyébként viszont, akik visszaemlékeznek rá azok szerint jófej ember volt, nem tartotta magát többre, mint egyszerű kubikos és munkás bajtársai. Elfogadta azt is, hogy nem ő, hanem az idősebb Rácz Gyula legyen a magyar egység vezetője.
Azt nem tudni, hogy pontosan hány magyar harcolhatott a Jeszcze Polska egységben a háború végéig. Rácz Gyula csapatát 1944 májusában visszavonták Ukrajnába, úgymond továbbképzésre. Később viszont még küldtek Satanowskihoz más magyarokat is (pl. Galllai Ervint, aki később megírta visszaemlékezéseit.)

Mivel ekkorra Magyarországot már megszállta a német hadsereg, a szovjet hadvezetés azt remélte, ha magyar területen dobják le az általuk kiképzett partizánokat, ők fellázíthatják a magyar lakosságot. Ezt a szerepet szánták annak az egységnek is, amelyben Szőnyi Mártont, Ősz Szabó Jánost és Csizmazia Gyulát dobták le a Bükkben 1944 őszén. De ők nem sokmindent tudtak tenni, röviddel a ledobásuk után a csendőrség lecsapott rájuk, és mind meghaltak tűzharcban.
Rácz Gyulát viszont már nem küldték ejtőernyős bevetésre, inkább megtartották a Kijev közelében fekvő Szvjatosinóban az újabb odaérkező, partizánjelölt magyar hadifoglyok instruktorának. (Így találkozhatott a májusban fogságba esett Maléter Pállal is.)


A varsói felkelésben
Arról is egyre több szó esik manapság, hogy a varsói felkelés ideje alatt Warszawa mellett is állomásozott egy magyar hadosztály, amely a németek minden dühös fenyegetőzése ellenére sem ment harcba a polákok ellen, sőt élelemmel és talán néha némi lőszerrel is segítette a lengyel felkelőket.

Ennek a hadosztálynak a parancsnoka Lengyel Béla tábornok volt, a korábbi varsói magyar katonai attasé. (Nomen est omen, ahogy mondani szokás.)
Arról ritkábban beszélnek, hogy volt egy csoport, akik ebből a magyar hadosztályból megszöktek, és átmentek a lengyel felkelőkhöz. Hogy őket miért nem emlegetik olyan sokszor? Talán azért, mert ők is leginkább fegyvertelen munkaszolgálatosok voltak, és valahogy nehezen illik bele a képbe, hogy azok a magyar katonák, akik olyan rendesek voltak a lengyel haverokkal szemben, egyáltalán nem biztos, hogy saját magyar munkaszolgálatosaikkal is ugyanolyan bajtársiasan bántak. (Nem szeretném kétségbevonni, hogy Lengyel Béla egy rendes ember volt, de egyáltalán nem biztos, hogy ez az összes tisztjéről és altisztjéről is elmondható volt.)
Lengyel Béla hadosztálya a Kampinos-erdőn keresztül haladt át, amikor 36 ember meglépett közülük. A Kampinosi-erdőben működött a Kampinos-csoport nevű lengyel partizánegység,

akiknek szerepe az volt, hogy az úttalan utakon keresztül utánpótlást juttassanak a felkelt Warszawába, és megakadályozzák, hogy a németek teljesen körülzárják a várost.

A 36 magyar ehhez a csoporthoz, a Grupa Kampinoshoz csatlakozott.
Ott volt a magyarok között

Darvasi István, a későbbi újságíró is; nagyrészt az ő visszaemlékezéséből ismerjük a csapat történetét. Darvasi némileg csodálkozott azon, hogy a 200 munkaszolgálatosból mindössze 36-ban volt akkora kurázsi vagy kockázatvállalási készség, hogy lelépjen, holott legtöbben tényleg úgy ítélték meg, hogy a polákoknál, fegyverrel a kézben jobb esélyük lehet az életbenmaradásra, mint fegyvertelen munkaszolgálatosként, mindenki által agyonszivattatva. Igaz, a 36-ból csak hatan érték meg a háború végét, legalábbis hat embert sikerült felkutatni a háború után; őket viszont akkor a lengyel állam ki is tüntette. Jónéhány elesett embernek megvan a sírhelye is a kampinosi erdőben, de nem mindenkinek.

Darvasi visszaemlékezése nekem azért tetszett, mert ellentétben sok más emlékiratíróval, nem akarta nagyon idealizálni a helyzetét, sem az eseményeket, sem saját szerepét. Leírja azt is, hogy a polákok sem mindig bántak a legjobban velük. Például októberben, mikor a varsói felkelésnek már vége volt, és a Kampinos-csoport egyetlen célja most már csak annyi lehetett, hogy egérutat nyerjen az ellenük készülődő Wehrmacht-alakulatok elől, a csoport parancsnokai úgy döntöttek, hogy a gyorsabb mozgás érdekében megszabadulnak a velük harcoló külföldiektől. (Ugyanis szökött szovjet hadifoglyok is harcoltak a Kampinos-erdőben, illetve a németek közé erőszakkal besorozott, de lengyel oldalra átszökött franciák és belgák is.) Így az életben maradt magyaroktól is. 20 embert hagytak hátra két puskával, azzal az utasítással, hogy innentől ne velük menjenek, boldoguljanak, ahogy tudnak. Darvasiék persze követték a polákok nyomait, mert mi mást tehettek volna? Azaz az egész gyakorlatilag azt jelentette, hogy a Kampinos.csoport parancsnokai is a lefegyverzett külföldieket használják élő pajzsként. Ez nem volt túl szép. Mindenesetre a német támadás hamarosan szétszórta Darvasiék csapatát. Maga Darvasi István némi bujkálás után német fogságba jutott, de mivel magyar katonaruhában volt, végül is nem bántották, hanem visszaküldték a legközelebbi magyar alakulathoz, ami szerencsére nem az eredeti alakulata volt. És mivel az eredeti papírjait is elhajította, ezért az sem derült ki róla, hogy korábban munkaszolgálatos volt.

A Kampinos-csoportban harcoló magyarokról mostanában újra egyre gyakrabban megemlékeznek a polákok is, Warszawa mellett emléktáblájuk is van, és az elesettek sírjainál is van katonai tiszteletadás a nemzeti ünnepeken.

Niech żyje przyjaźń polsko-węgierska! Éljen a lengyel-magyar barátság!

2015. február 17., kedd

Idézőjel (Vásárhelyi)

„A történelem nem csodás kalandok és visszataszító horroresetek sorozata, nem szentek és gonosztevők panoptikuma. Hanem folyamat, és így is vizsgálandó: előítéletek, szubjektivizmus és tekintélytisztelet nélkül. (...) Így tisztázhatjuk milyen történelmi körülmények, politikai és lélektani indítóokok határozták meg az egyes szervezetek, csoportok és egyének magatartását.”
(Vásárhelyi Miklós)

2015. február 14., szombat

Az ember ma elmereng

És eszébe jut...

Eger-patak
(Tizenkettedik levél Erdőtündérnek)

S Te még mindig padon ülsz
És vársz, majd eltűnsz
Indulsz, úton vagy, megérkezel
Minden percemben

S Te még mindig padon ülsz
Onnan ölelnélek le
Magammal gyermekségem patakába
Oldalba kapva, és borzolva a dombot
S a hullámok alatt elnyúlva a mederben
Halak versenyében hidakra kinézve
(S aki onnan ránk lenézett, az is én voltam)

Ne bújj el nem látlak, utol nem érlek
Fáid kérgét érintem
Csillagaidban forgok
Tudom, mit mondtál
Tudom, hogy láttál
S részemmé váltál



Messzeszálló

ki otthonát már nem leli,
nem az ajtónyikorgásban, málló vakolatban,
ismerős ablakban, fákban vagy kövekben

ki otthonát elvetett szavakban tartja,
emberekkel kivirágzó vetésben
ki otthonát látja vándormadarakban,

találhat benned, mert szomjas, új igére
ki vagy egyetlen könnyező vadlúd-kötelék
köröket vonó égi fáklya
négyszeresedő mozdulat
szilárd bástyafokon
a távoli üzenet
magas sziklák legszélén
a repülés lehetősége
ünnepi készület

kivirágzó forrásokban
nyílsz ki a napra
kincsem

megszöktél rajban, s én maradtam
pedig rajtam is ugyanazok a szárnyak



Építmény
(A. A.)

Ha eléd tehetném
Minden ugrásomat egyre feljebb
Kopogásomat és az erőm lángját
Csikó-lobogásom s a korai vágtát
Teleírt papírokat és gyűrt ambíciókat
Szerepet és deszkát, mindet
Gúzsba kötésekből a szabadulást
Sáros arc mosolyát
Hogy ezt is megcsináltuk
A siker pályáját
Minden átugrott, le nem vert akadályt
Minden csizmát, bennük a járást
Alattuk az utat; s kérhetném

Add meg a rendet e kavargásban
De add meg fellobogását is
Ennek az összehordott máglyának
A nem-pusztító lángot
De amely mégis lobog, az égre tör maga is
Nevetéssel az ének új sorát
Egy mozdulattal az új zabolátlan vágtát
Az építmény állását, de a csontok
Mozgását, izmok feszülését
Hangodban a dallam harmóniáját

Kidőlt oszlopokban az évgyűrűk
Mint bádogkannákban a hangok mesélnek
S gardonok húrjai támasztják, mit száz meg száz oszlop
Támasztani nem tud

Évgyűrűk őrzik csak régi sebeknek megsimogatását
A gyógyulás ígéretét s az erő reményét
És bár térkép nem mutatja, de látod
A gyöngyharmat hol állt meg a kérgen
Az egyszeri testen, a lombon és a világon

Kapukba faragott balladaének
Őrállók fülében az otthoni vágyakozás
De nem a cövekelt őrségben
Csak az emelkedésben
Tárul fel az idő, szólal meg a hang
Búcsúban az örök, történetben a lélek

Titkos bejegyzés (régi)

Kérés. Lelkesedés. Segítség. Felajánlás. Találkozás.. Mosoly. Üdvözlés. Rég várt. Újra. Ötletek.. Beszéd. Szó nélkül. Vívódás. Titkos. Szomorúság. Rejtett. Elbizonytalanodás. Bizonytalanság. Együtt. Utazás. Mese. Hiába. Szavak. Nehéz. az Őszinteség. a Mégsem a Talán. Megtalált. Távoli. Reménytelen. Kétség. Félre nézés. a Távolba. Kétségbeesés. Érkezés. Érintés. Felcsillanás. Hiány. Visszavágyás. Visszagondolás. Fájdalom. Elszalasztott. Röstelkedés. Félelem. a Megnemértéstől. a Félreértéstől. Csapat. Egység. Cél felé. Ketten. Tűnődés. Kutatás. Munka. Együtt. Találgatás. Féltés. Remény. a Találkozásra. Együtt. Izzás. Búcsú. Nehezen. Futás. Képtelenség. a Szabadulásra.

2015. február 11., szerda

Akik ellenálltak (IX. rész)

A Budai Önkéntes Ezred
avagy A Magyar Bosszúállók



„Ha nem tudjuk megmenteni a Földet, legalább megbosszuljuk!” –mondja Tony Stark, a Vasember (nem ez, hanem az Ironman) a Bosszúállók című filmben. Ez a mondat kis átalakítással akár a ma hetven éve alakult Budai Önkéntes Ezred mottója is lehetne. Meg akarták menteni Magyarország és Budapest maradékát, amit meg nem lehetett, azt legalább megbosszulni szerették volna.

Hogy kikről érdemes megemlékezni: róluk vagy az ún. kitörés ún. hőseiről arról én azt mondom: a kettő nem zárja ki egymást, de hogy kiket értékelünk hősöknek és kiket másképpen, na abban a kérdésben kőkeményen állást fogok foglalni. Mielőtt anyázni kezdtek, megint azt javaslom olvassátok végig a bejegyzést!


Miért a szovjetek mellett...?
1945 januárjában Budapest ostroma a végső szakaszába lépett. A várost védő magyar egységek közül egyre több állt át egy az egyben a szovjetek oldalára. Hogy erre mi okuk volt?
- 1944. októberében a németek egy olyan bábkormányt állítottak az ország élére, Horthy helyébe, amely minden addiginál több magyar fiatalembert volt kész rosszul felfegyverezve a halálba küldeni. De emellett ennek a kormánynak a söpredék hatóságai a hátországban is nekiálltak magyar állampolgárok ezreit, köztük nőket és gyerekeket legyilkolni. Ugyanezek az emberek, miközben mindenkit készek voltak halomra öldösni, aki nem akart tovább harcolni a szovjetek ellen, ők maguk nem siettek a frontra, ehelyett a hátországban raboltak össze annyi értéket, amennyit bírtak, majd aki tudott közülük, lelépett nyugatra. Ha mindez nem hazaárulás, akkor mi az? Az, hogy valaki magyar nőket és gyerekeket akar megmenteni a haláltól?
- Ugyanakkor az ország keleti felében már létezett egy új magyar kormány, az Ideiglenes Nemzeti Kormány, az eddig háttérbe szorított vagy éppen üldözött demokratikus pártok képviselőiből. Ez az újrakezdés ígéretét jelentette: egy békekötését és egy újjáépítését, egy demokratikus rendszerét.
- Az ostrom elhúzódása Budapest népére csak szenvedést hozott: minden nap százával haltak és nyomorodtak meg civilek. Érthetetlen, hogy voltak magyar katonák, akik mindezeket a szenvedéseket lehetőleg meg akarták rövidíteni?
- A Szovjetunió területén harcoló németek nem viselkedtek valami tisztességes módon magyar szövetségeseikkel szemben. Már a Don-kanyarban is gyakorlatilag élő pajzsként használták a gyengén felszerelt és gyengén ellátott magyarokat. Ez nem volt nagyon másként Budapest ostromakor sem.
- Több magyar tábornok már 1944 októberében átment a szovjetekhez, és rádióüzeneteken keresztül erre biztatta katonáit is.

Szóval talán mindezek után érthető, hogy Budapest ostroma során már nemcsak egyes magyar katonák szöktek át a szovjetekhez, hanem egész szakaszok, majd egész századok kezdtek átszökdösni. Sokan közülük jelezték, hogy a németek ellen készek harcolni, ha ezzel magyar civilek életét megmenthetik, és elkerülhetik a hadifogságot. És a szovjetek igénybe vették a segítségüket. A szovjetekhez állt magyarok piros szalagot kötöttek a sapkájukra és a karjukra, hogy valahogyan megkülönböztessék magukat, de azért aki tudta, ezt nemzeti színű szalaggal is kiegészítette.


Az egység megszerveződése
Egészen Budapest ostromának utolsó napjaiig ezeket a magyar egységeket nem vetették be együtt. Ahhoz még mindig túlontúl bizalmatlanok voltak velük szemben. A magyarok legfeljebb önálló századokban harcolhattak a szovjetek szoros felügyelete alatt. Egy-egy század és szakasz kitüntette magát a Déli pályaudvar illetve a Citadella elfoglalásánál. Mindkét helyen többségében német katonákkal kerültek szembe. Arról nem találtam adatot, hogy a budai várból tömegével kirohanó magyar katonák ellen őket vetették volna be. Egyébként a hivatalos statisztika szerint kb. 600 magyar katona volt, akik Budapest ostroma során a németek ellen harcolva estek el. A pontos számot máig nem tudni, mert pontos névsor sem készült róluk. A harc hevében sokszor egymást nem is ismerő katonák keveredtek egymás mellé, a honvédségi nyilvántartásokat meg nehéz lett volna az ostrom utáni rumliban előkeresni.
Nyilvánvaló, hogy a magyar halottak száma azért lehetett ilyen magas, mert a szovjetek is igyekeztek a magyar katonákat küldeni a legveszélyesebb helyekre.

Ezen háboroghatunk, de ha megpróbálunk belehelyezkedni a szovjet tisztek helyzetébe, akkor ez mégiscsak érthetővé válik taktikailag is. Most nem arra gondolok, hogy nyilván úgy gondolkodtak: a ti fővárosotok harcoljatok érte ti is meg (nyilván ez is benne volt), hanem arra, hogy ha a támadásban a magyar katonák mennek előre, akkor
a) ha magyar csapatokkal állnak szemben, akkor még meg is győzhetik a bajtársaikat, hogy álljanak át, és ez megkönnyítheti a helyzetet
b) ha német csapatokkal állnak szemben, még akkor is összezavarhatja az ellenséget, hogy a szövetségese egyenruháit látja elsőnek feltűnni, és ez megint sokat könnyíthet a támadáson.
Február 11-én, az ostrom utolsó napján engedélyezték, hogy az addig külön-külön harcoló magyar egységek most már egy csapatba szerveződjenek. Ez lett a Budai Önkéntes Ezred. Parancsnokává Variházy Oszkár alezredest nevezték ki.

Variházy Oszkár egy nagyon tisztességes és amennyire a visszaemlékezésekből tudni lehet, beosztottjaival szemben jóindulatú tisztje volt a magyar Honvédségnek. Jól ismerte Gidófalvy Lajost, és állítólag a két parancsnok már 1944 decemberében üzeneteket váltott arról, hogy egységeiket együtt átviszik a szovjetekhez, vagy valahogyan megnyitják a frontot. Aztán ez a Vilmos Laktanya elleni nyilas támadáskor meghiúsult. (Lásd: A Gidófalvy-zászlóalj). Variházy alezredes csak február elején esett szovjet fogságba. Ekkor azt kérte, hogy közkatonaként harcolhasson most már a németek ellen. Persze meghagyták a százada élén. Február 11-én ő lett az egész Ezred parancsnoka. A budai várba már az ő vezetése alatt vonult be az egység. És a szovjetek engedélyezték számukra, hogy a várfokra kitűzzék zászlójukat, a 8. honvéd gyalogezred korábbi zászlóját és a magyar nemzeti zászlót is a szovjet zászló mellé.


A tisztázás kedvéért
Hadd oszlassak el néhány tévhitet a szovjet oldalon harcoló magyar katonákkal kapcsolatban, ami a történelmet nem pontosan ismerők szájából gyakran elhangzik. Ez alapján még inkább érthető lesz, hogy ma miért róluk igyekszem megemlékezni.
1. Hogy megszegték volna a Kormányzónak tett esküjüket: Nem igaz. Horthy 1944. október 15-én kihirdette a szovjetekkel való fegyverszünetet. Az esküjüket ebben a helyzetben azok a katonák szegték meg, akik mindenáron folytatni akarták a harcot, és Horthy helyett Hitlernek engedelmeskedtek, és a Kormányzó eltávolításához is hozzájárultak. Még ha nem is így lett volna akkor is kérdéses: milyen jogon követelhet engedelmességet a katonáitól az a kormány, amely országának civil lakosságát (amelyet állítólag meg akar menteni az idegen megszállóktól) elkezdi halomra gyilkoltatni…
2. Hogy mind kommunisták lettek volna: Nem igaz, maga Variházy sem volt az. Ő Kiss Jánossal és Bajcsy-Zsilinszky Endrével szimpatizált. Tulajdonképpen nem a szovjetek oldalára akart átállni, csak a németek ellen akart harcolni, magyar emberek életéért.
3. Hogy szenvedést okoztak Budapest lakosságának,hozzájárultak a város lerombolásához és kiszolgálták a szovjetek gyilkos ösztöneit: Nem igaz. Éppenséggel megrövidíteni akarták az ostromot (ami előbb-utóbb így is, úgy is a szovjetek győzelmével ért volna véget), ezzel a civilek szenvedéseit is. A civil lakosságot pedig éppenséggel a németekkel együtt kitörő magyar katonák hagyták magára, prédául a szovjeteknek. Ahol azonban a szovjetek mellett átállt és felfegyverzett magyar katonák is járőröztek az utcákon, ott nemigen fordultak elő atrocitások, mert a szovjet katonák, mégha többen voltak is, nyilván nem nagyon akartak még a harcok befejezte után is lövöldözéseket a magyarokkal.
4. Hogy magyarokat gyilkoltak volna le: Tény hogy a Budai Önkéntes Ezred katonáinak muszáj volt néha magyar katonákra lőniük. Így hozta a helyzet. Az is tény, hogy nem tudhatták megakadályozni, hogy a várból kitörőket a szovjetek géppuskákkal halomra lőjék. De ami ezután következett az beszédes. Az ostrom után következő napokban ugyanis a Budai Önkéntes Ezred Katonái azt a feladatot kapták, hogy szedjék össze a kitörés után még a budai hegyekben kószáló ellenséges katonákat. Ők megtették. De csak a németeket adták át hadifoglyokként a szovjeteknek. A magyarokat szinte mind befogadták maguk közé, és úgy tettek, mintha mindenki, akit az ostrom után fogtak volna el, már Budapesten is velük harcolt volna. Az ő céljuk ugyanis minél több magyar ember megmentése volt.
Csak összehasonlításképpen: mindeközben a hazaáruló nyilasok „honvédelmi” minisztere, Beregfy már Ausztriából, tehát biztos távolságban a frontvonaltól és persze Magyarországtól is kiadta a parancsot: minden magyar katonát, aki a szovjetek oldalán harcol, és elfogják, azonnal ki kell végezni. Ennél azonban sokkal durvább, hogy azok a csendőrparancsnokok, akik a várból való kitörést vezették, még napokkal a kitörés előtt is embereket kínoztak a vár pincéiben. Köztük, a megkínzott rabok között volt Bondor Vilmos főhadnagy is, akit szintén ártatlan emberek megmentéséért zártak oda. Ő írta később, hogy hallotta, amint egy csendőrparancsnok, nem sokkal a kitörés előtt azt mondta: nem baj, ha az egész magyarság kipusztul is, elég ha kétmillió „nemzetiszocialista érzelmű” (így!) ember megmarad.
Szóval most ezek után, hogy kit tartok én nemzetmentőnek és kit „nemzetárulónak”, azt hiszem, hogy ezen példák alapján érthető.

A félreértések további elkerülése végett: nem gondolom azt, hogy a kitörésben résztvevő magyar katonák mindegyike fasiszta nyilas mészáros volt. De hogy az egész öngyilkos vállalkozást ilyen szadista hóhérok vezették, akiknek úgysem volt vesztenivalójuk, mert biztosak voltak benne, hogy később mint háborús bűnösöket felkötnék őket, azt ezek alapján valószínűnek tartom. A többiek, akik követték őket: tehették ezt fanatizmusból, a feletteseik iránti félelemből vagy egyszerű fásult megszokásból is. Hajlandó vagyok róluk is, mint a háború áldozatairól megemlékezni. De hősnek, azaz olyan embernek, aki tudatosan vállalja élete kockáztatását egy jó ügyért, na annak nem tarthatom őket. A Budai Önkéntes Ezred katonáit annál inkább.


Arcok
A Budai Önkéntes Ezred leghíresebb közkatonája talán Derecskei Sándor lett.

Rá azért emlékeznek sokan, mert az Ezred katonájaként harcolva rátalált Budapesten rejtőzködő fiatal feleségére (akinek a nevét azonban egyetlen visszaemlékező sem említi, csak Derecskeinének hívják), és maga mellé vette. Mikor Sándor a németekkel való tűzharcban elesett, felesége egy percig siratta, aztán felkapta a férje golyószóróját és lövöldözni kezdett a németekre. A szomorú történetet csak ijesztőbbé teszi, hogy Derecskeiné, miközben halált szórt maga körül mindenfelé, már új életet hordott a szíve alatt. Így keveredett és zavarodott össze abban a háborúban minden: élet, halál és szerelem. Derecskeiné túlélte a háborút, kislányát már a szüleinél, Berettyóújfaluban hozta világra.


Utótörténet
A Budai Önkéntes Ezred csak február végén, a Budapest környéki harcok végeztével kapott némi pihenőt. Ekkor végre elkészülhetett az ezred névsora is, ezen akkor 2534 név szerepelt. Ebben nyilván benne vannak már azok is, akik magában az ostromban még német oldalon harcoltak, de a kitörési kísérlet utáni napokban a magyarok befogadták őket maguk közé.
Variházy jelezte: egysége kész a németek elleni további harcra is. A szovjetek ellenben azt ígérték az Ezrednek, hogy a Debrecenben székelő magyar Ideiglenes Nemzeti Kormány védelmlére viszik őket. Ehhez képest a vonat Jászberénynél tette le őket, ahol a NKVD elvette a fegyvereiket, és a fogolytáborba zárta őket. Jónéhányukat kiemelték és a Szovjetunióba hurcolták. Nem mindegyikük tért vissza. (Ez megint a NKVD terrorisztikus túlbuzgósága volt, az, aminek Mikó Zoltán is áldozatul esett annak idején.) Az Ideiglenes Kormány tiltakozására aztán március végén végre elengedték őket. Belőlük, és a még melléjük toborzott önkéntesekből szervezték az új magyar Honvédség I. hadosztályát. A teljes hadosztályt, csak áprilisra sikerült teljesen felszerelni. Vörös János honvédelmi miniszter el akarta érni, hogy legalább ők részt vegyenek a németek elleni harcnak legalább az utolsó szakaszában.

Ennek szellemében április végén Németország megszállására küldték őket. Csak Ausztriáig jutottak. Komoly harcokban már nem vettek részt, csak egy-két kóborló SS-katonát fogtak el Bécs környékén. Itt érte őket májusban a háború végének híre. Ekkortól megkezdték a hadosztály katonáinak fokozatos hazaszállítását. A tisztek azonban átléphettek az új Magyar Honvédségbe.

Dicsőség a Budai Önkéntes Ezrednek!

2015. február 9., hétfő

Jelen helyzetben


Hát ezt is megértük. A Narancsos NagyFőnök és a Szürke Dominanciás egymásnak estek. Ez egy maffiaháború. Mi lesz ebből?
Sokunkban lehet most valamiféle káröröm. Ezt mindenkinél meg is tudom érteni. Egy maffiaháborúnak megvan az az előnye egy polgárháborúval szemben, hogy a maffiózók egymást lövik ripityára és nem minket akarnak majd a seregeikbe besorozni. De azért óvva intenék mindenkit attól, hogy úgy fogja fel a helyzetet, hogy most kényelmesen hátradőlve, páholyból nézhetjük az eseményeket. Inkább szomorúnak kellene lennünk amiatt, hogy saját országunk sorsát annyira kiengedtük a kezünk közül, mindenféle hülye látszatproblémákra pazarolva el az energiáinkat, hogy most a legfontosabb csatát a fejünk felett, nélkülünk vívják meg. Az a baj, hogy ez a játszma még mindig a mi bőrünkre megy. Egy maffiaháborúban is könnyű elhullani, véletlenül belekerülni két egymással leszámoló maffiózó géppisztolytüzébe. És ők nem fognak habozni, minket, kívülállókat használni fedezéknek.
 Nem is beszélve arról, amire a Kettős Mérce blog hívta fel a figyelmet: bármelyik maffiózó győz, az meg fog erősödni, és még jobban szivathat minket. Ugyanakkor egy patthelyzetből fakadó állóháborúval is mi szívjuk meg.

Ha mindezeken egy pillanatra felül tudunk emelkedni (ami nehéz lesz, még pillanatokra is), akkor nagyon érdekes megfigyeléseket tehetünk. Naná, hogy most egy csomóan ("magamfajta" vagy milyen emberek) nagyon unfair-kárörvendő kaján kíváncsisággal figyelik, hogy mit reagálnak azok az ismerőseik, akik eddig puszta megszokásból szavaztak csak a Vén Autokraták Szövetségére, és ugyanilyen megszokásból olvasták a Szürke Dominanciás lapjait is, azzal a meggyőződéssel, hogy azok az egy igaz NagyFőnök lapjai. Na most mi lesz? Melyik rutinjukat adják fel? A lapolvasási vagy a szavazási-bólogatási rutint? Szurkolni fognak valakinek ezen a meccsen? Vagy teljesen összezavarodnak?
Jaj, én annyira nem akarok szemétkedni... Jaj, csak kibírjam, hogy ne kérdezzek az illető ismerőseimtől ilyet, illetve ne dörgöljem az orruk alá ezt, csak kibírjam...

2015. február 2., hétfő

Élni és...

Olvastam, hogy egy filmes témájú hetilap egyszer megszavaztatta az olvasóit arról, hogy melyek a legjobb "kivégzési" jelenetek filmekben. Az első három helyezett a következő lett (ahogy az toplistáknál szokás visszafelé, azaz fordított sorrendben):

3. Egy lovagiatlan ügy
(Indiana Jones, alakítója Harrison Ford és egy arab harcos, az Elveszett frigyláda fosztogatóiban)

https://www.youtube.com/watch?v=7YyBtMxZgQs


2. Rakéta
(Arnold Schwarzenegger a Két tűz között c. akciófilm-paródiában)

https://www.youtube.com/watch?v=4oHg2KHjye8


1. Az eltüntetett ceruza
 (Joker, alakítója Heath Ledger a Sötét lovagban. Most miért, mit vártatok? Mi lenne más?)

https://www.youtube.com/watch?v=2KX3OriDpgg


Akkor itt van az én saját listám is:

6. Véletlen volt...
(Vincent, alakítója John Travolta balesete a Ponyvaregényben. Csak hogy tisztázzuk: ez a jelenet nem annyira ötletessége, hanem dramaturgiája és dramaturgiai szerepe miatt került ide. (Ha több frappáns kivégzési jelenet jutna most eszembe, akkor ez itt biztosan hátrébb csúszna egy kicsit.) Először is, mint többen megjegyezték, ritka a filmekben az az életszerűség, hogy valakit nem "végszóra" lőnek le. (Ezt az "életszerűséget" persze a jelenet nevetségesen morbid gusztustalansága ellensúlyozza, mint általában a Tarantino-filmekben.) Másrészt ez a jelenet azért érdekes, mert az egész film cselekményének folyását más irányba tereli, mint azt a szereplők és a nézők várják. Kicsit olyan ez a baleset, mintha a rendező számára is váratlan lenne. (Talán ezért is van, hogy hamarosan személyesen is megjelenik a rendező a nyomok eltakarítására... :-D) )

https://www.youtube.com/watch?v=hoxA8KVfDKA

5.„Mi folyik odalent?”
Jim Jarmusch Szellemkutya (Ghost Dog) című filmje tartalma alapján (egy magányos bérgyilkos leszámol korábbi megbízóival) akár egy akciófilm is lehetne, de inkább egy hangulatfestő, atmoszférateremtő művészfilm. Én mindenesetre szerettem. (Érdekes: ezt a filmet is jobb eredeti nyelven nézni, de a címszereplő neve valahogy sokkal jobban hangzik magyarul, mint angolul.) A főszereplő, Szellemkutya (Forest Whitaker) egy szamuráj-becsületkódex szerint élő harcos, aki az amerikai olasz maffia egyik nagycsaládjával kerül szembe. Ebben a jelenetben Szellemkutyának az egyik fő maffiózót kell elintéznie, amit elég ravaszul old meg. Mondjuk a körülmények is eléggé a kezére játszanak.

http://www.dailymotion.com/video/x2t0vo4

4. "Kit temetnek?"
(Az élni és halni hagyni című James Bond-filmből. Stílusos. Tulajdonképpen akár megtisztelve is érezhetné magát, akit így nyírnak ki.)

https://www.youtube.com/watch?v=PQUs8RlsQ14

3. "Határozottan megrázó"
Egy másik Bond-film, a Goldfinger. Sean Connery stílusos, mint mindig. Ebben a dulakodós jelenetben James Bond (Sean Connery) nyerő pozícióból kerül vesztes pozícióba, majd ezt fordítja hirtelen vissza. Az eredmény "megrázó"... (A filmben egyébként még egy másik, ehhez egészen hasonló szituáció is előfordul...)
https://www.youtube.com/watch?v=zy1FiOk5FPY

2. "Ne fújd el még egyszer!"
(Egy magyar film is ide került. Méghozzá a Rosszemberek című brutális betyárhistória. A büntető Szilágyi István "Pityi", akit kevesen ismernek erről az oldaláról, pedig ilyen is van neki. Szóval: Ne szívózzatok vele inkább...

Viszont sajnos nem találtam meg a jelenetet magában. Nem akarom veletek most végignézetni az egész filmet, kissé megterhelő élmény. Majd egyszer... Addig is az alábbi linken 57:11-nél kezdődik.)
 https://www.youtube.com/watch?v=yQlf2JijNLo


1. "Bűvésztrükk"
 (Sajnálom. Ennél jobbat és stílusosabbat egyszerűen én sem találok, akárhogy kutatok az emlékezetemben. Na jó, csak a változatosság kedvéért itt van magyarul is, Stohl András hangjával.)

https://www.youtube.com/watch?v=BwzXoSA_Isk