2015. december 29., kedd

Mielőtt moziba mennénk IV. (+Kamaszkorunk olvasmányai III.)

Gyűrűk ura, Csillagok háborúja, Harry Potter

Az én generációm kamaszkorának három meghatározó fantasy-élménye volt: a Gyűrűk ura, a Harry Potter-sorozat és a Csillagok háborúja-sorozat. Érdekes őket összevetni.
A fantasy műfaj két jellegzetessége az, hogy egy elképzelt világban játszódik, illetve kiemelt szerepet kap benne a mágia, a tudományosan megmagyarázhatatlan jelenségek és cselekedetek. Bár ma már egyre megszokottabb dolog, főleg filmeknél, hogy a sci-fi- és fantasy-elemek keverednek, illetve a sci-fi is sokszor a tudományosságnak a határait igyekszik feszegetni, a Csillagok háborúja ilyen szempontból egyértelműen fantasy. Azért szokták sokan mégis a sci-fi műfajába sorolni, mert megtévesztik őket az űrhajók, a sok űrben játszódó jelenet, meg a lézerpisztolyok. De a Csillagok háborúja valójában semmilyen elemét nem akarja a mai tudományosság alapjára helyezni.
A három történet közül persze a Csillagok háborúja film formáját veszi fel, a másik kettő regény formájában jelent meg és ez sokmindent meghatároz. (A megfilmesítések és a filmregények már másodlagos műfajok, tehát nem azok azok, amikkel elsősorban foglalkoznunk kell a jelenséget vizsgálva.)


Jellegzetességek

A három közül pedig a Gyűrűk ura hordozza a legjellegzetesebben a fantasy elemeit (mert tulajdonképpen ez volt, ami a fantasy műfajt megteremtette). A Harry Potter áll a legközelebb az ún. „valós világhoz” (tulajdonképpen mai valóságunkban játszódik, azzal a történet szempontjából alapfeltevést jelentő kiegészítéssel, hogy világunknak, valóságunknak vannak olyan rétegei, jelenségei, dolgai, amiket elsőre nem veszünk észre). Mégis, illetve éppen ezért a Csillagok háborúja az, ahol az emberi képzelet talán a leginkább szabadon szárnyalhat. A Gyűrűk ura világa egy nagyon zárt világ, nagyon szigorú belső szabályokkal, amelyek egy ember képzeletének termékei, ez az egy csodálatos fantáziájú ember, John Ronald Tolkien meg nagyon pontosan, és nagyon részletesen leírta ezt a világot és annak szabályait. A Csillagok háborúja világa azonban nyitott világ, mint már szó volt róla, talán azért is mert egy egész csapat alkotása volt már eredetileg is, sokak ötletei kaptak helyet benne. Ennek a világa a leginkább bővíthető, időben is és térben is, ennek a világa az amiben „minden megtörténhet és meg is történik”. (A kamaszkoromban nálunk rendkívül népszerű MAGUS-szerepjáték jut eszembe róla. Ott ugye az alkotók direkt azért találták ki Ynev kontinenst és országait, hogy ezeken belül aztán mi már minél több újabb történetet, figurát, kihívást találjunk ki. És mi ki is találtunk.) Ezenkívül a Gyűrűk ura történetmesélését mégiscsak jellemzi egyfajta emelkedettség, ami viszont eltávolítja mostani „valós világunktól”, inkább egy ókori eposzhoz vagy egy középkori lovagregényhez teszi hasonlatossá. Az ilyen történetmesélés, illetve az ilyen hangvétel eleve behatárolja összetett, bonyolult, sokoldalú karakterek megalkotásának lehetőségeit. Pláne szociálpszichológiai jelenségekéit. Sokkal nagyobb lehetőségeket ad arra egy olyan mű, amely nem zárja ki az emelkedettséget sem, de helye van, helye lehet benne a vulgáris hétköznapiságnak is.

Egyébként azért megfigyelhető, hogy a Csillagok háborúja esetén mintha az ilyen igény vészesen lecsökkent volna az Előzménytrilógiában. Gondoljunk bele: az Előzménytrilógiából eltűntek az olyan összetett pozitív karakterek, mint Han Solo. Mindenki egyértelműen jó vagy rossz lett. Ez pedig rosszkor jött úgy, hogy az Előzménytrilógiának éppen egy nagyon bonyolult lelki folyamatot kellett volna ábrázolnia: Anakin Skywalker Sötét Oldalra sodródását. Ennek a történetelemnek az elmesélésével (ami a fő szál lett volna), az Előzménytrilógia meg is bukik: Anakinnal nehéz azonosulni, motivációit nehéz megérteni, inkább valami elmebomlást látunk nála, mint tragikus döntések sorozatát.

(Kivéve talán azt az egy pillanatot, amikor Mace Windu ellen fordul. Az lett a legerősebb pontja A sithek bosszújának, amiről a múltkori elemzésben érdemtelenül meg is feledkeztem Obi és Anakin nagyobb szabású összecsapásának leírása mellett.) Ott van aztán még Palpatine ábrázolása. Szerintem az Előzménytrilógiában őt sem kellett volna ennyire negatív szereplőnek ábrázolni. Fel kellett volna tárni, hogy ebben a figurában mi lehet annyira vonzó Anakin számára, hogy a végén képes a védelmére kelni, mikor pedig pontosan tudja, hogy ő a sith nagyúr. Szóval előnyösebb lett volna Palpatine-ból is egy olyan Lucifer-féle vagy Hannibal Lecter-féle (vagy félve mondom: Swappach Ferdinánd-típusú) gonoszt csinálni, hogy a néző rádöbbenjen, mivel tudja ez az ember annyira manipulálni a többi embert, miért áll a Galaxis jelentős része az ő oldalára. Emellett pedig egy másik lehetőség (lett volna): Mace Winduból egy „jó” oldalon álló negatív szereplőt csinálni, feltárni, hogy mi az, ami belőle meg ellenszenves lehet Anakinnak vagy a nézőnek. (Amennyire én láttam, ő a Jedi Rend kíméletlen „második embere”, végrehajtója, akiből hiányzik az a másokkal szembeni megértés, ami Yodában megvan, akivel szemben a Jedik inkább félelemmel vegyes tiszteletet éreznek, mint szeretetet és odaadást.) Lehet akármilyen drámai Anakin tragikus döntésének pillanata, ha nem értjük az okokat, az utat, ami oda vezetett. Jobban ki kellett volna bontani, hogy a film fordulópontján Anakin kettőjük közül miért Palpatine-t választja Mace helyett. Anakin belső konfliktusának kidolgozatlanul maradása járul hozzá elsősorban ahhoz amit a múltkor fejtegettem, hogy az Előzménytrilógia főhőse sokkal inkább Obi Kenobi lesz.

Ezen a szimpla jó-rossz felálláson még aztán A klónok háborúja-sorozat sem tudott túllépni; a múltkori bejegyzésben emlegetett Cad Bane vagy Assajj Ventress is csak negatív szereplőknek voltak jók, még ha volt is elmozdulás abba az irányba, hogy őket ne egyszerűen „jónak” vagy „rossznak”/ „gonosznak” tartsuk, hanem meg is értsük. Ezért reménykedem A lázadók-sorozatban, hogy ebből az összetettség-igényből is vissza fog hozni valamit.



„Rossz Oldal”
Hogyan ábrázolja három fantasynk a „Rossz Oldalt”?

A Gyűrűk urában a Gonosz öröktől fogva létezik, és független, élesen elválik a pozitív hősöktől, illetve minden mástól. Van egy ország Középföldén, Mordor, ami a Gonosz Birodalma, amely az egész Tolkien által leírt történelem folyamán mindig ártó szándékkal viszonyul mindenki máshoz, mindenkit leigázni akar. Szarumán az egyetlen eredetileg pozitív szereplő, akinek felajánlja az együttműködést, és Szarumán ezzel él, és át is áll. A filmben Szarumán már negatív szereplőként jelenik meg, csak távoli szó van arról, hogy ő valamikor a másik oldalon állt. Ennél azonban hihetetlenebb, hogy Gondor és Rohan, a két szomszédos ország sohasem fordul egymás ellen, nem vívnak egy határháborút, de ami még ennél is hihetetlenebb, a hódító szándékú nagyhatalom, Mordor sem próbálja kijátszani őket egymás ellen. Egyedül Szarumánnak jut eszébe, hogy fellázítsa a Rohan peremén élő más népeket a rohírok ellen. De ez sem kap nagy hangsúlyt sem a könyvben, sem a filmben, mert megtörné a jó és rossz felállását. Pedig ez egy nagy írói lehetőség lenne ennek ábrázolása, és Éowyn meg Faramir szerelme és házassága is sokkal nagyobb jelentőséget kaphatna, ha egyben egy ilyen történelmi konfliktus lezárása is lehetne.
A Gyűrűk urában vannak azért Mordornak a más szövetségesei is,

de alapvetően nem kérdés, hogy ez az egész az abszolút gonosz, amelynek a világ megmenekülése, illetve nyugalma érdekében pusztulnia kell.

És buknia kell az abszolút gonosszal szövetkező Szarumánnak is:

nincs alkalma újabb fordulatra vagy akár újabb fokozatos változásra. (Azon sokat gondolkoztam, hogy mi értelme volt a regényben a Szauron elleni Végső Nagy Csata után betenni még egy kisebb ütközetet, a morotvai csatát és a Megye megtisztítását is.

Helyesnek éreztem, hogy a film a Szarumánnal való leszámolást a Végső Nagy Csata elé helyezte időben. De ma már kicsit másképp gondolom: lehet hogy az író a történet minden szélsősége mellett ezzel akart figyelmeztetni: nincs olyan, hogy Végső Nagy Csata; amit annak gondolunk, azután még nagyon sok helyi elintézetlen ügy maradhat, amik sokszor nem kevésbé kellemetlenek és sok erőfeszítést kívánnak részünkről.)

A Harry Potter-sorozatban a Gonosz, vagyis a Sötét Mágusok Serege, magából az eredeti mágusvilág struktúrájából nő ki. Vagyis a mágusvilágon belüli polgárháború zajlik. Erről már írtam: ezt jó ötletnek tartom, de itt is hiányoltam ennek pontosabb ábrázolását: az elfasizálódás (mert Voldemort Serege a mágusvilág elfasizálódása) mindig egy válságtünet az adott struktúrában. De a Harry Potterben nem tudjuk meg, hogy pontosan milyen zavarok vannak a varázsvilágban, mi az a válság, ami miatt varázslók és boszorkányok tömege gondolja úgy, hogy itt csak egy Tudjukki tud rendet csinálni. Miért gondolják, hogy érdemes az ő oldalára állni? Az mégiscsak lehetetlen, hogy Voldemort minden híve szadista, pszichopata gyilkos legyen. (Mert szadista és pszichopata gyilkosok nemigen tudnak egymással együttműködni, sereget alkotni.) Társadalmi szinten tehát nem elemez az írónő, de egyéni szinten kísérletet tesz rá: megpróbálja bemutatni, hogy Mr Denem hogyan jutott odáig, hogy Voldemorttá, sőt félelmetes Tudjukkivé váljon. Bár ez is lehetett volna részletesebb és elemzőbb. Voldemortnál egyébként sokkal érdekesebb lesz Piton professzor története: ő is a megalázottságból indul, de egy más utat jár be, és ez sokkal inkább teszi őt Tudjukki alternatívájává (mármint egyéni szinten), mint Harry Pottert.

A Csillagok háborújában eredetileg kétféle gonosz van. Az első, 1977-es filmet Dobay Ádám útmutatása szerint újranézve rájöttem, hogy ezt még csak nem is én találtam ki, ez a különbségtétel a Birodalom és a Sötét Oldal között eredetileg is megvolt a Csillagok háborújában. (Megnyugtató, hogy jól következtettem.) A Császárról, az Uralkodóról ugyanis ekkor még nem tudunk meg semmit. Darth Vader még nem az Uralkodó tanítványaként jelenik meg, hanem egy olyan figuraként, aki a maga sötét tudását az Uralkodó hatalmának szolgálatába állítja. A birodalmi főtisztek visszabeszélnek Darth Vadernek, egyikük „hókuszpókusznak” nevezi azt, amit a Sötét Nagyúr művel, és kétségbevonja annak a hasznát a Birodalomra nézve. Mindebből az következik, hogy Vader tudása valami olyasmi, ami a Birodalomtól függetlenül létezik, csak ő a Birodalom szolgálatába állt vele. (Egyébként ekkor még tényleg úgy is tűnik, hogy a hierarchiában Tarkin admirális áll magasabban Vadernél.) Tulajdonképpen csak A Jedi visszatérben jön be az az elem, hogy az Uralkodó is ugyanannak a fajta feketemágiának a művelője, amié Darth Vader, és hogy közöttük, mester-tanítványi viszony van.

Ebből következik viszont az is, hogy akkor nem Darth Vader a legfőbb összekötő a Birodalom és a Sötét Oldal között, hanem maga az Első Ember, a Császár, az Uralkodó. (De az első filmben látottakból az is következik, hogy ezt nem mindenki tudja a birodalmiak vezetésében. A birodalmi főtisztek hűségesek a Császárhoz, de talán nem is tudják róla, hogy ő is egy sith lord.) Ez azonban elmossa a Sötét Oldal és a Birodalom közötti különbséget, amit sajnálok, mert, mint a hivatkozott parabola-írásomból láthattátok (hogy röviden összefoglaljam Nektek annak a tartalmát): szerintem mindkettő metafora: a Birodalom a hatalomvágyé, a Sötét Oldal a szándékos rosszindulaté, illetve az ártó szándéké. Azt kiválóan ábrázolja a Trilógia történetének íve, hogy hogyan lesz Anakin Skywalkerből az ember, aki egyensúlyt hoz az Erőbe. Kár, hogy az Előzménytrilógia ennek az előzményeit nem tudta teljesen jól, kidolgozva ábrázolni.

Még egy párhuzam:

Ez a jelenet: a Sötét Nagyúr mágikus erővel kínozza az Ifjú Főhőst, miközben azt ismételgeti: „Állj át az én oldalamra!”, ugyanúgy benne van a Harry Potter IV. kötetében (A tűz serlegében) is. Az ember nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy ez túlságosan is hasonlít A Jedi visszatér megfelelő jelenetéhez.


A főhősök
Mind a Csillagok háborújában, mind a Gyűrűk urában, mind a Harry Potter-sorozatban van egy egyszemélyes főfőhős, és van egy csapata, azaz egy kollektív főhős.

Talán a Harry Potter-sorozatban a legerősebb a csoportdinamika ábrázolása. Harry, Ron és Hermione barátsága minden kötetben alalkul, változik, fejlődik, hogy aztán a VII. részben együtt járják be az utat, amit be kell járniuk, és együtt vívják meg harcot, amit a korábbi kötetekben sokszor Harrynek egyedül kellett. Ron és Hermione a VII. kötetben végre előlépnek a „Kiválasztott” fegyverhordozóiból harcostársakká. Némi párhuzamot észrevehetünk abban is, hogy ugyanúgy, mint a Csillagok háborújában, a főszereplő lány itt sem a főfőszereplő fiúval jön össze, hanem annak legjobb barátjával. De az írónő itt azért siet megnyugtatni minket, hogy a végén majd Harry is megtalálja a párját.

Tolkien remek ötlete, hogy a maga regényében nem a hősszerelmes királyfit (Aragornt) teszi meg főfőszereplőnek, hanem egy első pillantásra jelentéktelennek tűnő „félszerzetet”, Frodót.

(Akire egy klisésebb történetben akár az a szerep is várhatna, hogy előbb-utóbb feláldozza magát a hősszerelmes királyfiért). Ő lesz a „Kiválasztott”, az Egy Gyűrű hordozója. A filmben mondjuk aztán Frodóban és Samuban egy kissé közhelyes párost csinálnak „a jóképű ifjú főhős és bumfordi segítője” képében, bár ez a „Don Quijote és Sancho Panza”-szereposztás némileg már a könyvben is megvan közöttük.
Kicsit azért kár, hogy ezesetben a kollektív főhős túl hamar eltűnik: a Gyűrű Szövetsége felbomlik, mielőtt még tagjai igazi csapattá kovácsolódhattak volna. A második meg a harmadik kötetben már külön utakon járnak. Ráadásul az egész csapatból épp a legemberibb szereplő, Boromir tűnik el. A továbbiakban, ami még érdekes, az Legolas, a tünde és Gimli, a törp hullámzó viszonyának alakulása:

ahogyan egymás számára ellenszenves alakokból évődő cimborák, bajtársak, majd a legjobb barátok lesznek. Mindemellett nem ők a főfőszereplők, ezért nem ez a leghangsúlyosabb szál.

A hősszerelmes királyfi a végén elnyeri kedvese kezét, és király lesz, de akkor már az olvasók nagy részét jobban érdekeli az egyéb szereplők, főleg a vidám kis hobbitok sorsai.

A Csillagok háborújáról már összefoglaltuk a csoportdinamikát. A IV. epizód (első film) elején összecsiszolódik egy csapattá sok más-más helyről jövő ember. „Hőscsapat áll össze olyan egyenrangú egyéniségekből, akik átdolgozzák magukat a fent felsorolt mentális blokkjaikon, és az így létrejövő tudatosan vállalt, emberi alapokra épülő együttműködésük győz.” A további részekben a főfőhős (mint „Kiválasztott”) itt is egy magányos út bejárására kényszerül, de az együttmaradó csoporttagok esetében vannak ketten, akiknek hullámzó, viharos kapcsolatának alakulását kifejezetten érdekes figyelni.

Leia és Han összejönnek, és ez tök jó. Hogy Luke és Leia testvérek, ez egy olyan random ötletnek tűnik az alkotók részéről, hogy Luke-ot udvariasabban takaríthassák el a két szerelmes útjából. Szerintem nem volt eredetileg betervezve. De ha már igen, akkor a folytatásban tényleg kezdeni kellene valamit azzal, hogy ezek szerint Leia is Erő-érzékeny, tehát a politikusi szerepen kívül valami misztikus szerep is kellene, hogy várjon rá.
Az Előzménytrilógiának meg részben Anakinról, részben Anakin és Obi, részben pedig Anakin és Padmé kapcsolatának alakulásáról kellene szólnia. Hogy mindezekről inkább Obira tevődik a hangsúly, az megint nem az eredeti Terv része, csak a körülmények összejátszása folytán alakult így.

2015. december 28., hétfő

Mielőtt moziba mennénk III.

Néhány szereplő, akiket szívesen látnánk viszont
Bár tudjuk, hogy a Csillagok háborúja hetedik része jó darab idővel az eredeti Trilógia után fog játszódni, és valószínűleg teljesen új karakterek fogják a főszerepet játszani, a visszatérő régiek mellett, azért van egy-kettő olyan (mellék)szereplő is a Star Wars-univerzumból, akiknek a maguk helyén kis szerep jutott, vagy az élőszereplős filmekben nemigen jelentek meg, de szívesen látnánk őket, szívesen megtudnánk róluk többet. Elvégre: a Star Wars esetén mégis a mozifilmek jelentik a szilárd alapot, tehát a szereplők közül is az a legelőkelőbb, aki azokban szerepel. Na szóval itt van néhány karakter, akiket egy új Star Wars-filmben szívesen látnánk viszont:

Ahsoka Tano: már szó volt róla. Anakin Skywalker tanítványa, A klónok háborúja-sorozat főszereplője. A sithek bosszúja-mozifilmben már híre-hamva sincs. Az alkotók nem akarták végleg eltüntetni, ezért a történet szerint a klónháború végén kizárják a Jedi Rendből, és az ártatlanul megvádolt padawan „ellovagol” az űrben, és beletűnik a messzeségbe. Ez már jelezte, hogy később kezdeni akarnak vele valamit. A lázadók-sorozatban tűnik fel újra, még szebben, mint korábban. Ha a mozifilmekben viszont nem hozzák vissza, akkor valószínű, hogy A lázadók végén hősi halállal fogják meghalasztani.

Wedge Antilles: a Galaktikus Köztársasági Felkelő Szövetség egyik legjobb pilótája Luke Skywalker mellett, egyébként jó barátja és bajtársa Luke-nak. A yavini csata egyik hőse (vagyis fontos része volt az első Halálcsillag felrobbantásában). Azt tudjuk, hogy túlélte a galaktikus polgárháborút, mert A Jedi visszatér végén még ő is együtt ünnepel a többiekkel. Ha már Han, Leia és Luke visszatérnek a VII. epizódban, kaphatna egy kis szerepet Wedge is, mondjuk mint az új Köztársasági Szövetség flottájának főtisztje, admirálisa, vagy ilyesmi. (Egy fun fact: Wedge-et a filmben egy skót színész, bizonyos Dennis Lawson játszotta, akinek az unokaöccsét Ewan McGregornak hívják.)

Lobot: ez a pasas A Birodalom visszavágban tűnt fel a Bespin bolygón, mint Lando Calrissian jobbkeze. Nem világos, hogy ő robot (android) vagy szerves lény (én az utóbbira tippelek), és mire való az a szerkentyű a fején. A Birodalom visszavág egyik kivágott jelenetében a birodalmiak fogságába esett, további sorsáról nem volt adat. Nem lenne rossz újra látni, megtudni, hogy miféle szerzet ő, és mire való az a szerkentyű a fején.

Nien Nunb: lázadó katona, a pilóta, aki A Jedi visszatérben Lando Calrissiannal együtt vezeti a Millenium Falcont az endori csatában. Róla is tudni szeretnénk, mi lett vele a háború vége után.

Gial Ackbar: a lázadó flotta admirálisa, az endori csatában (A Jedi visszatérben) a köztársasági csapatok főparancsnoka. Jellegzetes mondása: „It’s a trap!”/ „Ez csapda!” éppen olyan ikonikussá vált Amerikában angolul, Erik Bauersfeld hangján, mint nálunk magyarul Gruber Hugóén.

Mara Jade: a Star Wars-filmekhez írt folytatás-regényekben és képregényekben szerepel csak. Két dolgot érdemes tudni róla, amely két dolog együttese már így önmagában is elég izgalmas: 1. A galaktikus polgárháború idején még az Uralkodó (Palpatine császár) titkos ügynöke, magasan képzett, hidegvérű gyilkos. 2. Évekkel később Luke Skywalker felesége, gyermekei anyja, az újjászervezett Jedi Rend megbecsült tagja. És itt aztán mindenkinek beindulhat a fantáziája, hogy hogyan alakulhattak így a dolgok. Mindenesetre ennek elmesélése megérne egy külön filmet. De ha a VII. rész nem erről fog szólni (és valószínű, hogy nem, mert Mark Hamill már kiöregedett a hősszerelmes szerepből), Mara ellentmondásossága eléggé érdekessé teszi a karaktert ahhoz, hogy valamilyen formában mégis megjelenjen az új filmben.

(Vele együtt pedig akkor már természetesen a Skywalker- és Solo-gyerekeknek is ott kellene lenniük.)

Kyle Katarn: a filmsorozathoz kvázi-folytatásként készült számítógépes játékok szereplője, Luke Skywalker tanítványa, az újjászervezett Jedi Rend tagja. Ami érdekessége még, hogy valamikor ő is birodalmi tisztként kezdte, de valami miatt átállt a jó oldalra. Én nem ragaszkodom a jelenlétéhez, de a nálam elvetemültebb Csillagok háborúja-rajongók felé jópofa kikacsintás lenne a jelenléte egy új filmben, mégha kisebb szerepben is.

Bárki A lázadók-sorozat főszereplői közül. Vagyis (balról jobbra): Sabine Wren, az avantgárd festőművész és tűzszerész, és céllövő; Garazeb „Zeb” Orellios (az a nagydarab lilaszőrű az összeszigszalagozott géppisztollyal); Ezra Bridger ifjú Jedi-tanítvány (a csúzlival); Kanan Jarrus, Jedi-lovag (a VII. epizód idejére már nyilván ő is mester lenne) és Hera Syndulla, a nagy szervező és lelkipásztor (a zöldbőrű twilek csaj).

Bármely gonosz szereplő, akit Leonardo DiCaprio játszik. Ha már nem ő lett Anakin Skywalker annak idején, most igazán kaphatna egy szerepet az új filmben. Akár lehetne Kyle Katarn is, de azért szeretném inkább negatív szereplőnek, mert éppen ideje lenne már, hogy a Star Wars-széria alkotói is rádöbbenjenek: a gonosznak nem kell mindig rondának lennie. Sőt! Sokkal erősebb a hatás, ha egy kifejezetten jóképű/ szexi vagy akár elsőre bizalomgerjesztőnek tűnő illető a gonosz. (Amit már kifejtettem Bellatrix Lestrange-nél és Saint-Justnél.)

Egyébként nem leszek csalódott, ha a fenti szereplők mind kimaradnak is, de jó és kreatív lesz a film. Lássuk!

2015. december 27., vasárnap

Mielőtt moziba mennénk II.

Folytatva az előző témát:
Ott vannak még aztán a „helykitöltő” animációs sorozatok: A klónok háborúja és A lázadók.

A klónok háborúja: egy rendkívül szerteágazó történetű alkotás, sok cselekményszállal (és valószínűleg rengeteg forgatókönyvíróval is). A főszereplők legtöbbször azok, aki a fenti poszteren láthatóak, de korántsem csak ők: sok epizódnak egészen mások állnak a középpontjában. Az ötlet maga nagyon szimpatikus, hogy azt a pár évet, ami a II. és a III. (élőszereplős) film között eltelt ilyen sok szereplő nézőpontjából ábrázolják. És az is tetszik, hogy itt olyan szereplőket ismerünk meg részletesebben, akik máshol csak mellékszereplők voltak, de ezzel együtt megérdemelnének egy részletesebb bemutatást. Pl.

Boba Fett fejvadász, vagy

a Jedi Nagytanács egyes tagjai,

Greedo, a bérgyilkos (akit egyébként csak a IV. (első) rész híres kocsmai jelenetéről ismerünk, amikor áldozatul esik Han Solo ravaszságának).
Mindezek mellett a már többé-kevésbé ismert szereplők mellett kitaláltak szintén érdekes új karaktereket is. Mint például

Ahsoka Tano, a vagány togruta csaj, aki Anakin Skywalker Jedi-tanítványa. (Az élőszereplős filmekben sehol nem volt szó arról, hogy Anakinnak lett volna tanítványa, de hát miért ne lehetett volna?)

Vagy Savage Opress, Darth Maul öccse.

Vagy Cad Bane, az erősen Clint Eastwoodra emlékeztető fejvadász.

Vagy Assajj Ventress, aki meg Dooku gróf tanítványa. Ez utóbbi két szereplő azért is fontos, mert velük az alkotók néha már megkísérelik megmutatni, hogy a Világ nem fekete-fehér, hogy akiket ellenségeinknek gondolunk, azoknak is megvannak a maguk motivációi. Ezt elsősorban Assajjon keresztül látjuk, akinek visszaemlékezéseiből elég részletesen megismerjük az előtörténetét ahhoz, hogy megállapítsuk: nem véletlenül lett olyan, amilyen, de nem is feltétlenül véglegesen lett kegyetlen és pusztító. Cad Bane meg egyszerűen egy afféle „rossz” oldalon álló nemes ellenfél, aki nagyon tudja tisztelni azokat is, akik ellen harcol, és ezért sokszor lovagiasabban is tud viselkedni, mint azok, akik esetleg a „jó” oldalon állnak. Minderre azonban egy kicsit még erősebben is rámehettek volna.
A hibái a sorozatnak ugyanabból fakadnak, mint az előnyei: sokan írják, ezért amellett, hogy sok szempontot bemutató, elég széteső, és az igazat megvallva elég ingadozó színvonalú is. Ebben persze benne van az amerikai sorozatok szokásos „betegsége” is: mivel nagy volt iránta az érdeklődés az istennek sem akartak neki véget vetni, hanem a végtelenségig nyújtották az egészet, még azután is, hogy elfogyott az ötletük. A másik, hogy érezni, ahogyan az egyes részek írói folyamatosan „vitáznak” egymással, azon, hogy ki a sorozat célcsoportja, és érdemes-e mélyen belemenni lélektani kérdések boncolgatásába, vagy egyszerűen csak elég ha a kreativitásunk, csak a látványra terjed ki, és az animációs film előnyeit kihasználva minél furábban kinéző űrlényeket és minél látványosabb csatajeleneteket produkálunk. És még valami: hogy minél tovább lehessen nyújtani a sorozatot, A klónok háborújában az eddigi Hexalógia majdnem minden egyes szereplőjét előveszik, mindegyiknek bemutatják a szülőbolygóját, és minden eseményt bemutatnak, amire az eredeti filmekben csak valaha is utalás volt. Én ezt néha már túlzásnak éreztem: oké, hogy a klónháború egyes eseményeit filmre visszük, de nem biztos, hogy mindent, de tényleg mindent meg kell mutatni. Kár, hogy csak olyan sok epizód végignézése után jöttem rá erre: hogy nem is olyan rossz, ha a film része között marad egy kis „balladai homály”. Amiről csak annyit tudunk, hogy volt egy nagy háború, amiben a Jedik is fontos szerepet játszottak, stb.
Elmondom mikor jöttem erre rá: akkor, amikor Anakin és Obi már ki-tudja-hányadszorra csaptak össze Dookuval és Grievous tábornokkal, mindig olyan eredménnyel, hogy nem győzött egyik fél sem.

Na, ez szerintem tök felesleges volt. Meg kellett volna hagyni az ő összecsapásaikat a II. és a III. élőszereplős filmre, úgy sokkal érdekesebb.

A klónok háborújában nem is kellett volna, hogy személyesen találkozzanak. De muszáj volt ilyen látványos fénykardpárbajokat beletenni, hogy a nézők nézzék a néznivalót. (És úgy látszik, azt gondolták, nem elég, ha az újonnan kitalált szereplők párbajoznak, össze kell ereszteni a már ismerteket is.)
Volt viszont legalább két szereplővel kapcsolatban egy-egy dolog, amit úgy építettek fel, hogy némileg pótolni próbálták a filmek hiányosságait:
1. Hogy A sithek bosszújában Grievous tábornok miért nem löveti le Obit miért akar személyesen megvívni vele. A klónok háborújában látjuk, hogy Grievous egy hasonló típusú katona, mint mondjuk a hősies Szemjon Bugyonnîj: olyan aki alapvetően tiszti rangban is harcos marad, és akit ezért ezredesinél magasabb rangra nem szabad emelni, hogy operatív parancsnok maradhasson, mert nagy hadseregek stratégiai vezetésével úgysem boldogul. Ez a kép Grievousről viszonylag pontosan fel van építve a sorozatban.
2. Ahsokát és Anakint A klónok háborúja végén súlyos sérelmek érik a Jedi Rend részéről. Így legalább kicsit jobban előkészítik azt is, hogy Anakin bizalma miért rendül meg a Jedikben a klónháború végére. Így kevésbé tűnik őrjöngő tébolynak, és sokkal inkább egy drámai tragikus döntésnek mindaz, ami majd A sithek bosszújában történni fog vele.

Szóval: A klónok háborúja nem volt rossz ötlet, de összességében mégiscsak a kapitalista tömegtermelés szabályain alapult: állítsunk elő minél nagyobb mennyiségű terméket, amik között lesz némi selejtes anyag is, lesz néhány egészen kiváló és értékes darab is, a többség meg olyan középszerű, elfogadható minőség. A lényeg hogy az üzlet menjen, a rajongók figyelmét fenntartsák, és az egész sagát, vagy mit a köztudatban benntartsák, addig is, amíg a következő film kijön.


A lázadókból még egy teljes epizódot sem láttam, csak előzeteseket, illetve sok hírt olvastam is róla. Mindenesetre nagyon ígéretes kezdeményezésnek tűnik. A III. és a IV. (első) filmes epizód között játszódik, a Birodalom elleni felkelés kezdeteiről szól, azaz arról az időről, amiről az én el nem készült rajongói regényem. (Azért sejthettem volna, hogy valaki ebbe odaát a tenger másik oldalán hivatalosan is belevág, felesleges nekem ezzel fáradnom). Hasonló technikával, de kicsit más koncepció alapján készült, mint A klónok háborúja. Konkrétan úgy tűnik, összeszedettebb lesz. Megvannak a maga főszereplői, akik teljesen új figurák, és nagyon érdekes egyéniségek. (A filmek főszereplői, mint Obi meg csak mellékszereplők lesznek) És a történetben is, úgy néz ki, van egy elképzelésük az alkotóknak, hogy honnan hová akarnak eljutni.
Emlékeztek, mit írt Dobay Ádám az eredeti, az első, az 1977-es Csillagok háborúja-filmről?
„az eredeti Csillagok háborúja-film egy történet arról, hogy számos különböző életterületről érkező karaktertípus hogyan tanul meg együtt dolgozni”
Na, A lázadók pont azért ígéretes, mert valószínűleg ugyanerről fog szólni. Ha majd már több részt is láttam belőle, akkor esetleg elemzem azt is, hogy megfeleltethetőek-e A lázadók karakterei az eredeti film karaktereinek (ez a Zeb nevű melák mindenesetre gyanúsan Csubira emlékeztet). Mindenesetre érdemes lesz egy próbát tenni vele.
Különösen, hogy ez a film pont egy olyan időben éri el a hazámat, amikor olyan mértékben ki van irtva a rendszerszerű hatósági visszaélésekkel szembeni polgári engedetlenség, a jogos lázadás tudata az emberek fejéből, olyan mértékben atomizálva van a társadalom, hogy az már tényleg aggasztó. Hátha a filmsorozat magatartásmintái a való

(A PC-cenzúra ismét működik...)

(Folytatjuk)

Mielőtt moziba mennénk


A jegyek már megvannak, hamarosan megyünk mi is megnézni az új Csillagok háborúja-filmet. Addig is, gondoltam, beszélgessünk egy kicsit az eddigi filmekről, illetve a Csillagok háborúja-jelenségről.
Az első/eredeti Trilógiáról találtam nemrég egy remek elemzést. Nagyon érdemes elolvasni, sokmindenről szó van benne.
http://www.dobayadam.hu/csillagok-haboruja-hatter-gyartas-forgatokonyv/
Nekem két dolog jut eszembe, amit most hirtelen hozzá tudnék tenni.

Az egyik: valóban érdekes vitatéma lehet az, hogy milyen sorrendben érdemes megnézni a Hexalógia filmjeit: a cselekmény szerinti időrendben vagy az elkészülés sorrendjében. Én korábban hajlottam az előbbi felé, de a fenti elemzés hatására beláttam, hogy sokkal érdekesebb nyomon követni a történetnek, mint kulturális mémnek az alakulását nyomon követni, mint csak magáét a lineáris cselekményét. Így az ember könnyebben beleképzelheti magát az alkotók helyébe, kritikusabban nézi az egészet, esetleg, mint Dobay Ádám, maga is elgondolkozik azon, hogy mit csinált volna másképpen az alkotók helyében. A sorrendiségről még annyit: szerintem, mégha tudjuk is (mert ma már ki ne tudná), hogy Darth Vader Luke apja, még akkor is sokkal drámaibb feszültségtelibb élmény előbb látni a filmvásznon azt a pillanatot, amikor Luke ezzel először szembesül, mint azt a folyamatot, ahogyan Anakin Skywalker ilyenné vált. Így sokkal jobban átérezzük Luke és az egész Skywalker-család drámáját.

A másik, ami eszembe jutott, az azzal kapcsolatos, amire fel volt fűzve Ádám egész cikke, hogy ki volt-e találva előre, hogy ez az egész egy hexalógia lesz (illetve most már heptalógia, amit nyilván majd ennealógiává fognak bővíteni) és nem csak egy trilógia, vagy esetleg csak egy film. Lehet, hogy az első rész önmagában is megáll, de szerintem már akkor, az első (IV.) filmnél az írók tudatosan alakították úgy a cselekményt, hogy ha sikeres lesz, akkor lehessen majd folytatni, de ha nem, akkor lezárt egésznek is lehessen tekinteni. (A Mátrix első filmje után is határozottan ilyen érzésem volt egyébként.)
Gondoljatok bele:

1. Darth Vader, a főfőfőgonosz meghalhatna a Halálcsillag felrobbanásakor, de nem hal meg. Ez már magában hordja a folytatás ígéretét. De ennél azt hiszem fontosabb dramaturgiai elem, hogy
2. Az első filmben nem ismerjük meg Darth Vader arcát meg egyáltalán semmit nem tudunk meg róla, azonkívül, hogy ő a főfőfőgonosz. De úgy van bemutatva az egész figura, mintha már az elején sugallnák nekünk, hogy erről a titokzatos alakról később majd többminden ki fog derülni. (Vagy ez csak a későbbiek visszavetítése részemről?)

3. Luke az első filmben megkapja az apja fénykardját, de egyszer sem használja. Pedig ő a főszereplő, és ugye mind tudjuk, hogy a színen bemutatott pisztolynak a darab végére el kell sülnie. Tehát a dramaturgia megkívánja, hogy legalább egyszer Luke is keveredjen fénykardpárbajba, vagy legalább lekaszaboljon vele egy rohamosztagost. Tehát: az első (IV.) rész végén tulajdonképpen nyitva marad ez a kérdés is: Jedi-lovaggá vált-e már Luke Skywalker? Értelmezhetjük úgy is, hogy igen (megtanulta használni az Erőt, a maga szakterületén, azaz pilótaként), de úgy is hogy még nem (nem használta még a Jedik ősi fegyverét). Ne felejtsük el, ekkor még nem feltétlenül volt kidolgozva a Jedi Rend pontos szervezeti és működési szabályzata, még a forgatókönyvírók sem biztos, hogy kitalálták, mi is kell ahhoz, hogy valakit kész Jedi-lovagnak lehessen tekinteni. Sem azt, hogy minden Jedi használt-e fénykardot, stb.

(No pasarán!)
Azt lehet, hogy néhányan furcsállottátok, esetleg zokon is vettétek, hogy az eredeti Trilógiában felvázolt konfliktust (a galaktikus polgárháborút) én a magam szája íze szerint értelmeztem és elemeztem politológiai (!?) szempontból is, és ráismertem a spanyol polgárháborúra vagy akár a mai… De erről ne többet! Inkább olvassátok el, ezt a sokat hivatkozott régebbi bejegyzést, majd mindent megértetek belőle.
Az egész alátámasztására pedig idézném a már emlegetett Dobay Ádámot:
„Amit le kell győzni, egy ideológia. Egy függőlegesen szerveződő, az individualitást megtagadó, gépszerűen működő Birodalommal és a Birodalmat egy személyben reprezentáló, rendszer által felfalt, emberségét elveszítő gépemberrel szemben.Szóval itt nem egyszerűen “jó” harcol a “gonosz” ellen, hanem a friss, dinamikus, inkluzív erők csapnak össze a betokosodott, rögzült, fojtó múlt rendszere ellen.”

Előzmény
Mielőtt rátérnék az Előzménytrilógiára, meg kell említenem egy „fun factet”, amit eredetileg nem akartam, és lehet, hogy szörnyülködni fogtok rajta (annak ismeretében, hogy mekkora rajongó vagyok), de lehet hogy releváns információ: én csak gimis koromban láttam az eredeti Trilógiát, és az első Csillagok háborúja-film, amit láttam a Baljós árnyak volt! (Talán ezért van, hogy elnézőbb vagyok az Előzménytrilógiával szemben, mint a legtöbben. Lásd alább!) Azért megnyugtatok mindenkit: mire a Klónok támadása kijött, bepótoltam az eredeti Trilógiát is. Egyébként annak a történetét már régről ismertem, csak nem filmről, hanem Fazekas Attila képregényéből.

(Ennek köszönhető pl. hogy Chewbacca nevét hajlamos vagyok Csubakkának, 3PO-ét pedig Thripio-nak írni.) Ennek következtében van viszont az is, hogy egyike vagyok azoknak, akik tudják, mit jelent: „Negola devdzsi vuldegger!”

Az Univerzum tágul

„Ha egy Tesó leforgat egy fergeteges űrdöngölős kult-trilógiát, ami meghatározza egy egész nemzedék gyerekkorát, tilos a későbbiekben e hagyatékon csorbát ejtenie azáltal, hogy kiprésel magából még egy előzmény így alakult-trilógiát is, amely miatt a Tesók kénytelenek lesznek a ’négyes-ötös-hatos epizód’-ként vagy az ’igazi trilógia’-ként hivatkozni arra, ami egyszer réges-régen egy tökéletes mozifilmsorozat volt, attól függetlenül, hogy ki mit gondol az ewokokról.”
(Barney Stinson – Matt Kuhn: A Tesó-kódex, II. kiegészítés. Gyurkovics Máté és Pusztai Péter fordítása)

Érthető, hogy az Előzménytrilógiát miért nem szeretik sokan: színvonalban elég nagy visszaesés az eredeti Trilógiához képest. Csak én már azzal is úgy vagyok, mint a Wham együttes Last Christmas című számával vagy annak idején Gyurcs: annyira divat és trendi szidni, hogy az számomra kezd már kicsit snasszá válni.
Szóval nézzük meg, mit is köszönhetünk az Előzménytrilógiának? Azt hiszem a végtelenség érzését a Star Wars Galaxisán belül. Úgy értem: ez teremtette meg igazán azt az érzést, hogy a Star Wars-univerzum végtelen és igazából minden lehetséges irányba bővíthető is (mind időben, mind térben). Ez hozta meg az érdeklődést egy csomó más könyv és képregény iránt is, ami a Star Wars-univerzumban játszódott. Azoknak, akik jó fantáziával rendelkeznek, és szeretik a történeteket, amiket látnak hallanak továbbgondolni, esetleg tovább mesélni, tovább játszani (és én ilyen vagyok), szóval az ilyen magamfajta embereknek egyszerre lehetett bánat, hogy bizonyos dolgokkal már nem játszadozhatunk tovább, de ugyanez ugyanemiatt volt inspiráló is, a további továbbgondolásra, további gondolati játékokra és mesélésre is. Ez hozta létre a Wookieepediát, bizonyos értelemben az egész Star Wars-galaxist ez bővítette univerzummá. (Lehet egyébként, hogy ez túlzás).
Ennek kapcsán egyébként rögtön azt is megtapasztalhatjuk, hogy mennyiféle rajongója van a Star Wars-sorozatnak, a történethez való hozzáállás szempontjából.
-van, aki nagyon elvetemült, és mindent kőbe vésett szabálynak tekint, ami a Wookieepedián le van írva.
-van, aki szerint kizárólag a filmek jelentik a történetet, ami azokon túl van azzal nem érdemes törődni.
-van, aki csak az Eredeti Trilógiát ismeri el relevánsnak
-és van, aki szabadon kezeli az egészet, mint én.

Láttam a filmeket, és amikor magam is találtam ki Star Wars-univerzumban játszódó történeteket, akkor felhasználtam a Wookiepediát is, de ami a filmeken túl volt, azt sokszor szabadon variálgattam. (Pl. A filmekben sosem mondják ki, hogy a Jedi Rend tiltaná a házasságot, vagyis a tagjait cölibátusra ítélné. Mindössze arról van szó, hogy az ilyesmit nem nézik jó szemmel. Én ennek szellemében írtam a magam történeteit. Vagy: Arról is csak a filmen kívül van szó, hogy a galaktikus polgárháború idején a birodalmi rohamosztagosok között már nemcsak klónok szolgálnak, sőt az eredeti klónokból már kifejezetten kevesen maradtak erre az időre. Ehhez viszont például tartottam magam, mert tetszett. stb.)
No lám: tényleg hasonlóan működik az egész, mint egy tételes vallás: van Szent Könyve és vannak kisebb szent könyvei, van intézményrendszere, de van, aki csak intézményen kívül foglalkozik vele, mert inspirálónak találja. Stb.

Az Előzménytrilógia
Az Előzménytrilógia tehát tényleg nem akkora durranás, mint a korábbi filmek, az eredeti Trilógia.

A Baljós árnyak például tényleg csak a későbbiekkel kiegészítve értékelhető, önmagában nem nagyon. Tényleg minden szereplő csak a későbbi cselekedetei fényében válik érdekessé, egyébként csak a látványról szól az egész. A legfurább ilyen szempontból nem is a szerencsétlen Jar Jar Binks, hanem az, ahogyan az alkotók szegény Darth Maullal elbántak.

Kitaláltak egy szereplőt, akinek semmi szerepe nincs, csak az, hogy ijesztően nézzen ki, aztán egy monumentális párbajban elessen, de magával vigye az I. epizód egyik kevésbé fontos szereplőjét is. Szóval Darth Maulról semmi mást nem tudunk meg azon kívül, hogy ijesztő, és le kell győzni. Pedig a háttérbe húzódó Darth Sidious mellett mégiscsak ő lenne a film főgonosza. A nézők és az alkotók is érezték, hogy ez így nem járja. Michael Reaves írt egy előzményregényt neki, és ez így rendben is lett volna.

De a Klónok háborúja rajzfilmsorozat alkotói alaposan mellényúltak, amikor fel akarták támasztani a Baljós árnyakban derékban kettévágott harcost. Na ne már! Ne magyarázzátok itt nekem, hogy a zabrak faj képes így életben maradni! Nem ez a baj, hanem, hogy nem tudták beleilleszteni a Klónok háborúja történetébe sem. Marhaság, hogy magáért akar bosszút állni. Az eredeti koncepció, hogy az öccse akar bosszút állni Obiwanon a bátyjáért, az egy értelmes, releváns történetet eredményezett volna. Épp ezért én a magam Csillagok háborúja-történeteiben ehhez tartottam magam: Darth Maul meghalt a Naboo-n.* Vitéz ellenfél volt, nyugodjon békében. (És hagyjuk is békében nyugodni.)

(*Elkezdtem egyszer írni egy regényt, ami Obiwan Kenobi utazásáról szólt a szerveződő lázadás főhadiszállása felé. Közben, mintegy véletlenül, a bolygóról bolygóra utazó Obi egyre többet tud meg Darth Maul történetéről is és egyre nagyobb tiszteletet érez iránta. Nem mellesleg pedig arra is rájön, hogy Anakin Skywalker nem halt meg a tűzben párviadaluk után, hanem azonos Darth Vaderrel. A regény végül is nem készült el. De ha el is készült volna, úgysem tudtam volna kiadni, szerzői jogi problémák miatt.)
Nade, ezután a kitérő után: vissza az Előzménytrilógiához!

A klónok támadása: ez már egy fokkal jobb, mint a Baljós árnyak. Hiszen egy fejlődéstörténet egyik (első) állomása: Anakin Sötét Oldalra sodródásának elejét láthatjuk. Sajnos azonban a film ezt nem dolgozza ki eléggé.

A sithek bosszúja: ez a rész már szerintem méltó az eredeti Trilógiához is. Kellőképpen drámai, főleg a vége. Micsoda feszült pillanat, amikor két egykori legjobb barát viszonya átfordul ellenségeskedésbe, olyannyira, hogy megölni is képesek egymást! Ez már önmagában is elég drámai lenne, akkor is izzana a levegő, ha a két főszereplő csak verbálisan konfrontálódna, azaz csak üvöltöznének egymásra, de hogy ez még ráadásul az egész Csillagok háborúja-sorozat legjobban koreografált, legeposziasabb fénykardpárbaja formájában történik, az olyan ajándék egy magamfajta nézőnek, amitől szóhoz sem jutok.

(Az egyébként már szerintem felesleges lenne, hogy Yoda és Palpatine is ezzel egyidőben konkrétan összecsapjanak, de ezt a hatásvadászatot megbocsáthatjuk az alkotóknak.)

Az én fő-szereplőm
Itt, azaz Anakin és Obi összecsapásánál elérünk egy másik kérdéshez is. Ha van valami vagy valaki, ami vagy aki miatt még érdemes az Előzménytrilógiát megnézni, az

Obiwan Kenobi és Ewan McGregor. Így külön és együtt is. Egyrészt: mert Ewan McGregor egy óriási színész. Ha az egész Hexalógiát nézzük, akkor szerintem Harrison Ford után a legjobb. Óriási, ahogyan Ewan végtelen színészi alázattal alkalmazkodik Alec Guinnesshez, kiegészíti az ő alakítását, átveszi az idős színész gesztusait, de úgy, hogy abba a saját egyéniségét is beleviszi. Alec Guinness elegáns rutinnal hozta a szimpatikus öreg mester szerepét, de Ewan McGregornak tovább kellett ezt gondolnia.

Alec Guiness tekintete: a sokat látott bölcs öreg mesteré. Ewan McGregoré: a kalandvágyó, útkeresgélő, tudást szomjazó tanulóé. Mármint a Baljós árnyakban. Aztán ezt látjuk alakulni, fejlődni. Obiwanon látszik leginkább, hogy változik, fejlődik érik.

Nem a mondatain, hanem az apró gesztusain, a cselekedetein. És még ha az egész Előzménytrilógia kukába való volna is (nem az), szerintem Ewan McGregor és Alec Guinness együtt alkotnak egy egész Obiwan Kenobit.

És másrészt, ami ebből következik, vagy méginkább amiből ez következik: az Előzménytrilógia főszereplője sokkal inkább a fő-mellékszereplőként bemutatott Obiwan Kenobi, mint az előtérbe tolt Anakin Skywalker. Az ő álmait látjuk megvalósulni, majd összeomlani, hogy aztán a IV. epizódban újra megtalálhassa, amit keres, hogy továbbadhassa tudását és egy nemes gesztussal nyugodtan áldozhassa fel magát, és valóban eposzi hőshöz méltó halált haljon.

A baljós árnyakat ő látja, az új remény az ő reménye. És még A Birodalom visszavágban meg A Jedi visszatérben is vissza-visszajár, de nem nyugtalan, bolygó kísértetként, hanem Luke lelkiismeretének hangjaként. Mindezt úgy, hogy közben magáról Obiról, hátteréről, előtörténetéről alig tudunk meg valamit. És mégis: az ő története van benne a legteljesebben a Hexalógiában, az ő cselekedetei a legsokatmondóbbak, az ő fejlődése kerek egész.

Az Előzménytrilógiában persze ahhoz, hogy ezt kijelentsem nem csak az járult hozzá, hogy ő a szimpatikus szereplő, akinek lehet szurkolni, (sokkal inkább, mint a már megbomlása előtt is fennhéjázónak és kevésbé szimpatikusnak tűnő Anakin), hanem az is, amit az előbb mondtam: hogy Ewan McGregor alakítása a legjobb. Sajnos a többi főszereplő nem tudott méltó lenni hozzá. Hayden Christensen nem annyira jó, mint amilyennek látszani szeretne. (Lehet, hogy tényleg jobban jártunk volna az eredetileg Anakinnak beígért Leonardo DiCaprióval, csak ő akkor még „ügyeletes szépfiúként” volt elkönyvelve, nem is sejtettük, hogy ilyen jó drámai színész). Natalie Portman meg, aki megintcsak kiváló színésznő, áldozatául esett a forgatókönyvírók gyakori hibájának, hogy nem tudnak egy rendes női karaktert írni. Mármint, hogy a legtöbb hollywoodi típusú filmben a női főszereplő csak a férfi főszereplőhöz való viszonya miatt érdekes. Ez még nem így volt Leia hercegnőnél, ezért lehetett Carrie Fischernek jutalomjáték a szerep, és valóban ezért fulladt érdektelenségbe Padmé és Anakin kapcsolatának alakulása (ellentétben Leia és Han kapcsolatával).

Amit még szívesen láttam volna az Előzménytrilógiában: Palpatine szenátor politikai machinációi bőven kifejtve. (Mert például Ian McDiarmid is jó színésznek tűnik, csak szerintem neki is adhattak volna több és rétegeltebb eljátszanivalót.) Persze lehet, hogy ha ezt bővebben mutatják, akkor már nagyon szájbarágós lett volna, hiszen a képlet alapvetően tiszta: egy tehetséges és nagyrahivatott vezető tudatosan polgárháborús hangulatot kelt, mindenkit egymás ellen fordít, míg végül akkora lesz a káosz az egész Köztársaságban, hogy mindenki azt kívánja, hogy tökmindegy hogyan, de legyen REND, ezért mindenki behódol ennek a tehetséges, de hatalommániás vezérnek. Ismerős? Nekem igen...
(a következő két bekezdés cenzúrázva)

(Folytatjuk)