2015. szeptember 26., szombat

Gyerekkönyvek, mert miért ne? II.

Csak eljött annak az ideje is, hogy közzétegyem a másik gyerekkönyv-ajánlómat, amit Körtéfa kedvéért írtam. (Itt volt az egyik.)

A másik könyv, amit ajánlani akartam, kevésbé ismert, mint az előző, hiszen Vízipók nevét már mindenki hallotta, de alsóerdőssy és felsőkukutyini Pacsaji Ignácét talán már kevesebben. De haladjunk szépen sorjában!

A regény, amit ajánlani akarok: Végh György: Pacsaji csalafinta kalandjai.

A szerző, Végh György aránylag ismert költő

(akinek a verseit én is szeretem), de mint ez a könyv bizonyítja, buzgó nyelvművelő is. Ami miatt ez a könyve zseniális, az az, hogy felnőttként is ugyanakkora vagy még nagyobb élményt nyújt, mint gyerekként, ugyanis ha akarom, gyerekregény, ha akarom egy társadalmi szatíra. Igaz, nem az a fajta keményen bíráló, kíméletlenül harcos-kritikus fajta, csak az a görbe tükröt mutató, pózolást szeretettel kinevető fajta.

A helyszín: egy erdő. Azonban ez nem az a tipikus mesebeli erdő, hanem egy külön kis világ saját szabályokkal. Inkább egy magyar nagyváros tükörképe. A főszereplők: az állatok. Akik azonban nem azok a tipikus mesebeli állatok, inkább egy társadalom (egy város lakói), egy-egy társadalmi típus megtestesítői is. A poén kedvéért minden szereplőnek marha hosszú neve van. Névadáskor azonban a szülők és Bagoly Tóbiás anyakönyvvezető nem nagyon törődnek azzal, hogy az utónévkönyvben melyikek a fiú-, és melyikek a lánynevek. Így a szereplőknek ilyen neveik vannak, mint pl. Nyulassy Konstantin Teofil Szibilla Leó. Vagy: Hiúz Salamon Vilhelmina Rókus Petronella. Nem is mindig derül ki, hogy az illető szereplőnek mi a neme/gendere. A szerző fokozza az egészet azzal, hogy az egyes szereplőknek mindannyiszor leírja a teljes nevét. (Bár lehet, hogy ezzel csak az olvasó dolgát akarja megkönnyíteni, hogy emlékezzen mindegyikre.)
Mint mondtam, az egyes állatok sokszor egy-egy társadalmi típus paródiái is. (Talán leggyakrabban a szakmai tudálékosság az, amit a szerző ki akar figurázni bennük.) De hogy melyik állat milyen figura, az sem mindig illeszkedik a megszokott állat-mesehősök tulajdonságaihoz. Például az öreg Bagoly Tóbiás

ugyan tanár és anyakönyvvezető, de a fia, Bagoly Tivadar Tihamér már inkább a kotnyeles újságíró tipikus példája. Legjobb haverja, Légyváry Csongor Tünde az erdő univerzális élsportolója és erőművésze. (Aki még Kenguru Napóleon Sándor Nándort is kiütéssel győzi le egy boxmeccsen.) Leginkább ők a főszereplők. De aztán vannak még más szórakoztató figurák is. Például Nyulassy Konstantin Teofil Szibilla Leó a tipikus életművész, ínyenc és szakács. Kígyó Kunó,

a mindenbe belekötő nyelvművelő (manapság divatos ronda kifejezéssel: „nyelvtannáci”). Csimpánz Cecília Csilla Cézár

a köztiszteletben álló festő és szobrász. Lipiczai Jónás Jenő (akit az illusztrátor valami miatt kutyának, és nem lónak ábrázolt) pedig a rendkívül szakszerűnek látszani akaró, de valójában csak körülményes és csetlő-botló magándetektív. És így tovább.
A legkiemeltebb szereplő viszont a róka, Pacsaji Ignác

(névjegye szerint: alsóerdőssy és felsőkukutyini Pacsaji Ignác, valóságos belső titkos tanácsos), aki hangzatos címei ellenére valójában egy rendkívül rafinált fehérgalléros bűnöző. Igazábólő a negatív szereplő, aki egymaga áll szemben az erdő egész kollektívájával, mint pozitív szereplővel. Ez is elég érdekes helyzetet teremt. Az olvasó tudja, hogy Pacsaji egy csaló-hamisító, sunyi, alattomos figura, mégis kénytelen csodálattal adózni a zsenialitásának. És ami azt illeti, bennem, akit gyerekkoromban sokat cseszegettek a suliban, még valami öntudatlan szimpátia is volt Ignác koma iránt, akit mindenki utál, aki ki van közösítve, aki folyamatosan bujkálni kénytelen, akit folyamatosan, még érdemein felül is szidalmaznak szóban és a sajtóban, és aki mégis meglepő eleganciával jár túl időről időre az erdő nála jóval korlátoltabb lakóinak eszén.

A regényben amúgy sok olyan rész van, amikor a cselekmény megáll, és kifejezetten a szereplők egymással vitatkoznak, semmit előre nem vivő módon. Ezek a részek talán egy általános iskolás gyereknek kevésbé lehetnek szórakoztatóak, de ha átugorja őket, nincs semmi baj. Viszont mikor majd később újraolvassa a regényt, akkor biztos ráérez az ilyen részekben elrejtett stílusparódiákra.
A könyv legszórakoztatóbb része viszont nekem már gyerekként is az Erdeji Hírradó Széltébenhosszában [így!] című hetilap egyik példánya volt. Ezt a lapot Bagoly Tivadar Tihamér írja és szerkeszti, gyakorlatilag egyedül. A lap egy számát a regény teljes terjedelmében közli. Tele van remek újságírói stílusparódiákkal (mivel rengetegféle rovat van, mindegyik más), ugyanakkor rejtetten valahogy mégiscsak bemutatja az ifjú olvasónak, hogy hogyan kellene kinéznie egy igényesen összerakott, sokoldalú hetilapnak. (Hírek, riport, interjú, glossza, keresztrejtvény, apróhirdetések, részletes sporttudósítás és még viccek is vannak benne.) Nem véletlen, hogy Bagoly Tivadar Tihamért már a korai időktől fogva egyik újságírói példaképemnek tekintem, főleg persze igényessége, és nem helyesírása okán. Bagoly Tivadar Tihamér mondja el a regényben az egyik legszebb, legjobb és legszívhezszólóbb újságírói ars poeticát, amit valaha is hallottam:

„Mesterségem, a szemfülesség megszállottja vagyok.”

Sarkadi Imre vagy Ryszard Kapuściński

(a másik két nagy újságírói példaképem) se mondhatták volna szebben.
(Nem kizárt, hogy valamikor jelen blogra is meghívjuk Bagoly Tivadar Tihamért, minimum egy vendégposzt erejéig, maximum társszerkesztőnek.)

Sajnos, úgy veszem észre, ezt a könyvet kicsit nehezebb beszerezni, mint az előző posztban bemutatottat. De valószínűleg érdemes. Mindenkinek csak ajánlani tudom.

2015. szeptember 22., kedd

Idézőjel (Jócsik)

A Sarlóról már szó esett. Szlovákiai (felvidéki) magyar diákok mozgalma volt a két világháború közötti időszakban. Regöscserkész, majd öregcserkész csapatnak indult, akik járták a felvidéki magyar falvakat, és népdalokat, táncokat gyűjtöttek, illetve színielőadásokat szerveztek a falvak lakóinak, majd lakóival. Aztán a falvak lakóinak nyomorú helyzetét látva szociográfiai felmérésekbe kezdtek. És magukat egy önálló ifjúsági mozgalomként kezdték meghatározni. Zászlójukra liliom helyett sarlót tűztek. (Benne volt a csapatban Dezső és Rezső is egyébként.) És: a közös sors nevében kezet nyújtottak a cseheknek és a szlovákoknak. Erre magyar véreik természetesen lekomcsizták őket.
Bizonyos analógiák miatt teszem ide, amit az egyik tag, az érsekújvári Jócsik Lajos mesélt a Sarlóról. (Ő egyébként híres közgazdász és író lett.)
„Olyan egységet akart a kisebbségi magyarságból, mely a munkásságra, parasztságra és a szakintelligenciára épül. Polgári formákat akart a kapitalizmus kinövései nélkül. Melyik párt vagy mozgalom ne akarná ugyanezt a mai Magyarországon? A nemzeti lét belső formáinak kidomborításáért küzdött, anélkül, hogy elmerült volna a faji mitológia ködeiben. Melyik mozgalom tehet a magyar öncélúságért többet, ha őszintén gondolja el lehetőségeit? Akikkel szembenállott, azoktól csak annyit követelt, hogy ők is akarják ugyanezt. (…)
A való helyzet és a tudat közé azonban odafészkelődtek a sűrűvérű ösztönök és eltorzítottak mindent. (…)
Az idős stratégák eleinte azt hitték, hogy a fiatalság biológiai ereje teszi a mozgalom lendületét, tehát a mozgalom a nemzedéki elv alapján áll, s így csak izgalmas játékkedvében támadja az öregeket. Ezért a harmincévesekből megszervezni próbálták a fiatalság biológiai ellenmozgalmát. (…) Szerencsére a harmincon aluliak voltak a józanabbak és a kritikusabbak. Megérttették, ha kellett, kemény eszközökkel is, hogy a magyarság létkérdéseit egyáltalán nem érti meg az, aki ilyen primitív nemzedéki feszültségekre akarja a kérdéseket levetíteni. (…)
A Sarló tömegerőt sosem képviselt, csak valami jobb és szociálisabb lelkiismeretességet, de a kisebbségi osztályember nem tudott ehhez felmelkedni. A tolvaj tolvajt kiált. A kisebbségi osztálymagyar az osztályharcot rótta fel a Sarló sarkalatos bűnéül, holott a mozgalom szemlélete (…) éppen osztályellentéteket akart megszüntetni. (…)
Minket is megűztek egy kicsit, és éppen azért, mert a szimbólumokon túl az igaz magyarság értelmezéséhez merészeltünk visszamenni. Ma is úgy van, hogy a az igaz emberség és igaz magyarság gondolatait éppoly nehéz a az ideák világából a felszínre hozni, mint Petőfi, a magyar Prométheusz idején. (…) De most, mint a villám nyilallik belém a felismerés: ma már nemcsak Petőfi gondolatainak sorsa, de a Szoborrá merevített emlékezés lehetősége is milyen bizonytalan!”

(Jócsik Lajos: Iskola a magyarságra)

2015. szeptember 21., hétfő

Nyílt levél a gyerekek fogadásáról

Kedves Ismerőseim Mind!

Lehetnek eltérőek a politikai nézeteink. Ez teljesen oké, az se baj, ha vitatkozunk róla (ha tudjuk ezt kulturáltan és érvekkel tenni). Lehetnek eltérőek a vallási nézeteink. Akár ezekről is beszélgethetünk. (Csak ne akarjuk egymást feltétlenül megtéríteni). Lehet más véleményünk a migrációról. Erről is folytathatunk akár vitát is. (Ha nem ragadunk, le ott, hogy „igen vagy nem”-re egyszerűsítsük a kérdést.) Felfoghatjuk különbözőképpen a honvédelmet. Bármiről lehet eltérő véleményünk, és bármiről folytathatunk színvonalas vitát.
De van valami, amiben nem lehetne véleménykülönbség közöttünk, mert ez nem politikai meggyőződés, hit, vallás, határvédelem vagy bármi ilyesmi kérdése, hanem színtisztán emberi kérdés. Ez pedig az, hogy
GYEREKEKRE ÉLESLŐSZERREL NEM LÖVÜNK!!!
Ha fegyverrel törnek az országunkra, vissza kell lőni. De egyelőre nem fegyveres tömeg jön. Azt mondjátok, vannak közöttük terroristák is. Lehet. De amíg nem tudjuk biztosan kik azok, és milyen fegyvereik vannak, addig nem lehet ártatlan embereket halomra lövetni azzal, hogy esetleg netalántán előfordulhat közöttük egy-két álcázott terrorista is. Ha pedig egy egy fegyvertelen tömeg közeledik, és a soraiban gyerekek is vannak, akkor még a legképzettebb mesterlövészekkel sem lövethetünk közéjük, nemhogy gépkarabélyos határőrökkel.
GYEREKEKRE NEM LÖVÜNK! És nem is viccelünk vele, mert a szó veszélyes fegyver, és minél többször mond valamit az ember, annál jobban belelovallja magát. Amiről azt állítja, vicc volt, sokadszor elmondva félkomollyá majd teljesen komoly meggyőződéssé válik.
És most lehet engem agresszívnak, kötekedőnek, elborult pszichopatának kikáltani, amikor kimondom, de kimondom, ha azonnal nekemestek is:
GYEREKEKRE NEM LÖVÜNK! Aki viszont gyerekekre lő, arra nem csak lehet, hanem néha kell is lőni, lehetőleg még azelőtt ártalmatlanná téve (nem feltétlenül megölve), mielőtt eltalál valakit. Mindegy ki az illető. Aki gyerekekre lő, arra lövünk.


Az Egri csillagokkal jött itt valaki. De csak egy jelenetével. Azzal, amikor a turistának álcázott török katonák elfoglalják Buda várát. Csakhogy én elejétől végigolvastam a regényt többször is. És az Egri csillagok többek között azért jó, mert elég jól megmutatja, hogy mi a különbség egy fegyverrrel a kézben támadó fanatikus janicsár

és egy segítségre szoruló, senkinek sem ártó, elárvult török kisgyerek

között. Azonkívül az egyik utolsó jelenete a regénynek éppen az, hogy a gyerekére rálelő keresztény és muzulmán anya kezet nyújtanak egymásnak.

„A két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez.
Az egyik azt kiáltotta:
- Szelim!
A másik azt kiáltotta:
- Jancsikám!
S letérdeltek a gyermekükhöz. Ölelték, csókolták.
S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben egyszer csak összepillantottak, s kezet nyújtottak egymásnak.”

(Gárdonyi Géza: Egri csillagok)

2015. szeptember 20., vasárnap

Be vagyunk a Koronába zárva


Két év után elszántam magam (többek között éppen ennek kapcsán), hogy végre megnézzem felvételről a 2013-as szegedi szabadtéri István a királyt vagyis azt, amit Alföldi Róbert rendezett, és ami annak idején annyira hidegen hagyott. Most meg már azt mondom, kár lett volna kihagyni, mert egy remek és egyedi értelmezését láttam nemcsak egy színpadi műnek, hanem a színháznak általában is. Abban az értelemben, hogy milyen érdekes, izgalmas kísérletezésekre ad alkalmat még egy könnyűnek gondolt zenés darab is. Amiben azért sok olyasmi volt, amit én is túlzásnak éreztem. (Annak idején persze sokan voltak, akik nem tették szóvá önmagukban ezeket a túlzásokat, csak összevissza szidták Alföldit, amivel így nem tudtam mit kezdeni.)
Hogy annak idején miért nem érdekelt az egész, azt már elmondtam. Egyszerűen untam már az István a királyt, nem is magát a darabot, hanem az egész problémát, amit felvet a kettészakadt nemzetről, különösen hogy a felületes álbölcselkedő hülyéknek állandó alkalmat szolgáltatott, hogy arról elmélkedjenek, hogy a nemzet (ami István idején modern formájában még mint fogalom sem létezett) mindig is ketté volt szakadva. Ebből nagyon elegem volt. Viszont, ami engem amatőr színészként mindig leginkább foglalkoztatott, mint téma, az a hatalom kérdése. És ez a 2013-as előadás elsősorban erről szólt. Ezért most utólag megírom a benyomásaimat róla, még ha nem is mondok sokatoknak újat.


Struktúra
Feltűnő, hogy a darabban mennyi a közjáték, vagyis olyan elem, ami nem az eredeti mű szövegéből következik. (Például Gizella és István esküvője és az ezt követő lakoma, Géza fejedelem halála, stb.) Na és ilyeneknél azért Alföldi tényleg túlzásokba esik. Szerintem a kísérletezgetés az eredeti darabbal és mindazzal, ami annak szövegkönyvéből következik bőven elég lett volna, felesleges volt még plusz jeleneteket belekölteni. Másik hátrány, hogy talán pont emiatt, legtöbb helyen a zene az eredetihez képest marhára fel volt gyorsítva, ami számomra zavaró volt. Ahogy azt Novák Péter szavaiból is kiderült Alföldi Róbert értelmezni igyekezett a dalszövegeket is, és az értelmezéshez igazítani, nemcsak a színészi játékot, hanem az éneklést is. Vagyis a szövegkönyvet prózai darabként értelmezte. Ez pedig sokszor szintén a zene rovására ment. Mármint úgy, hogy a szereplők énekelve sokszor elmásznak a zenétől, ami Feke Pál esetében a legfeltűnőbb. (Ebbe a problémába amúgy mindenki belefut, aki kötött versformában megírt darabot játszik, hogy a szövegmondást a versforma ritmusához vagy a mondanivalóhoz igazítsa. De amíg a szöveget nem énekelni kell, ezt a nehézséget könnyebb áthidalni.)


Díszlet, jelmez
Szerintem eddig kevesen vették a bátorságot, hogy a történelmi darabnak tekintett István a király szereplőit ennyire modern jelmezekbe öltöztessék. De ezzel szerintem semmi baj. Már csak azért sem mert az István a király mégsem történelmi eseményeket mutat be, hanem egy történelmi téma ürügyén egy saját történetet, valóságot kreál. Ezt el szoktuk felejteni, és sokan közülünk hajlamosak a darabot történeti forrásként kezelni. (Mint írtam, pont ezért volt elegem az egészből.) Nem volt felesleges, hogy valaki erre már ráirányítsa a figyelmünket. Az egyik érdekes jelmezötlet például a három opportunista magyar vitéz (szerepükben: Znamenák István, Bezerédi Zoltán és Hevér Gábor) jelmeze volt: ha már pont hárman vannak, piros, fehér és zöld ingekben jelentek meg.

A néző már ettől is kényelmetlenül érezheti magát, mert ez a három alak ezáltal könnyen az egész nemzet jelképévé „magasztosulhat”. Márpedig a darabot nézve szeretjük azt gondolni, hogy igen, ilyen is van közöttünk magyarok között, ez a gyáva alkalmazkodás és túlkompenzálás is részünk, de tényleg csak egy részünk, és nem általános jellemzőnk. Na ebből a kényelmes meggondolásból ki vagyunk billentve ezzel az egyszerű és olcsó jelmeztervezői fogással.
Itt vannak aztán ezek a vérvörösen izzó keresztek, mint kellékek. Ezek a darabban az elnyomás jelképeivé emelkednek, mindig akkor mutatják fel őket, amikor valakit megölnek vagy megtörnek. Sőt Koppány némelyik hívét ezekkel szurkálják le. Biztos a keresztek ilyen funkciója is sokakat kiakasztott, de nem mondhatják, hogy ez az értelmezés nem volt benne az eredeti darabban.

(Vörös keresztek, vasvillák és kiegyenesített kaszák. Ki az akinek erről a képről nem Dózsa György jut eszébe?)
A legfeltűnőbb díszletelem meg természetesen a Korona, mint ketrec ábrázolása. A Korona, amit itt nem raknak István fejére, hanem amibe Istvánt az egész néppel együtt belezárják.

Huh! Izgalmas, és egy külön bejegyzést lehetne írni róla, hogy ezt én (akit már régen is idegesített, hogy egyesek teljesen agyatlan módon, mechanikusan fel akarják támasztani a Szent Korona-tant) hogyan értelmeztem volna két éve, és hogyan most, miért nem tetszett vagy tetszett volna akkor, és miért tetszik jobban mostani kiábrándult, elkeseredett állapotomban. És arról, hogy milyen értelmezési lehetőségeket vetne fel, ha csak Istvánt egyedül zárnák be abba a korona-ketrecbe (illetve akkor nyilván kisebb lenne), és mit jelent ez így, hogy minden szereplő benne van, és még a Himnuszt is így éneklik el. Az is nyilvánvaló, hogy ez volt az az eleme az előadásnak, ami sokakat legjobban kiakasztott. Lehet, hogy erről tényleg írok majd egy külön bejegyzést, ami egy nagyon elborult filozófiai elmélkedés lesz. Egyelőre maradjunk a színikritikánál, és folytassuk a mozgásokkal!


A koreográfia
Ha csak a tánc részét nézem az egésznek, az nem túl izgalmas. Mindig mindenki csapásol, ráadásul mindig mindenki ugyanazt a csapássorozatot csinálja végig. Mert az olyan látványos és magyaros. Csak ez is tud unalmassá válni, ha túl sokszor sütik el. Viszont ha a koreográfiának a tömegmozgatás részét nézem, na az csúcs. Erről majd részletesebben szólok a szereplőknél (a statisztáknál).

És még valami: a csatajelenet talán még egy István a király-előadásban sem volt ilyen megrendítő.


A szereplők és viszonyaik

Feltűnhetett, hogy István (Feke Pál) ebben a változatban itt mennyire egy csetlő-botló, bizonytalan figura. Hogy kétségeit leküzdje, ahhoz az eredeti változatban erős akaratú édesanyja, Sarolt kellett. Most viszont a szálak fő mozgatója (megint egy merész húzással) Asztrik főpap (László Zsolt) lesz. Mintha neki lenne igazán fontos, hogy a darab abba az irányba menjen, amerre végül is megy. Ha valamelyik szereplő megakad, ő lendíti tovább erőszakosságával a szituációt. A nézőnek szinte már az a benyomása támad, hogy Asztrik esetleg nem is a szálakat a háttérből mozgató „szürke eminenciás”, hanem a történeten kívül álló figura: azaz maga a darab rendezője.
Sarolt (Udvaros Dorottya) szerepe és jelleme ehhez képest kevésbé konzisztens, jobban mondva nehezen értelmezhető.

Mintha a rendező nem tudta volna eldönteni, hogy azt a kifelé kemény, de fia felé érző szívű figurát vigye tovább, ami Berek Kati volt 1983-ban vagy csináljon Saroltból egy teljesen beteg figurát. (A regösöket szinte kárörvendően zavarja el.)

Stohl András nem rossz, mint Koppány, de nem is túl kiemelkedő. Tudjuk, hogy az ilyen vad lázadó figurákat korrektül el tudja játszani, de persze nem lesz olyan jelenség a színpadon, mint Vikidál Gyula volt.
(Amúgy nekem feltűnt, hogy a két főiskolai régi jó barát, Stohl András és László Zsolt ugyanazokat a figurákat játsszák itt is, mint a szintén Alföldi Róbert által rendezett Danton halálában Dantonként és Robespierre-ként. (Nyilván nem azért, mert csak ezeket a figurákat tudják, azért ők ennél jobb színészek.) Csak persze az a darab kettejük összecsapásáról szól, itt meg a karaktereik nem is találkoznak.)

Az István a király történetének legjobb választása volt a Táltos szerepét Novák Péternek adni (még annak idején, 2003-ban, Csíksomlyón). Messze-messze túlszárnyalta Deák „Bill” Gyulát. Úgyhogy nyilván értékelem, hogy most is ő lett Torda. A Táltost rocksztárként ábrázolni, szerintem jó ötlet, de az, hogy füves cigit adtak a kezébe, már engem is kiakasztott. Amúgy úgy láttam, hogy Novák Péter feltűnően sokkal jobban érezte magát abban a táncolós-ugrálós-rohangálós-energikus szerepben, amit Csíksomlyón játszott, mint ebben a kissé elborult figurában, amit itt kellett eljátszania. Kellemes meglepetés volt viszont, hogy torokénekelni is tud.

Majdnem ugyanennyire jó ötlete volt a castingnak Szemenyei János kiválasztása Laborc szerepére. (Neki azóta vagyok nagy rajongója, mióta láttam egyszer a Sztárcsinálók című első magyar (István a királynál is régebbi) rockoperában Nero császár szerepében, és amit ott énekelt, különösen a legnehezebb számban a Róma égésében, az valami fenomenálisan-fantasztikusan szuper-extra fergeteges volt, és ez nagyon-nagyon enyhe kifejezés.) Énektudása ma is töretlen, és itt akkor ő vitte azt a rohangálós energikus figurát, amit a régebbi változatban Novák Péter táltosa. Kár, hogy a történet szerint olyan hamar meghal.
Hogy István Rékával, Gizella pedig Vecellinnel énekel duettet, az már az eredeti változatnál is felvetette a lehetőséget, hogy itt valami rejtett vagy kevésbé rejtett vonzalmakról is szó lehet a szereplők között. Ezt aztán tőle nem meglepő módon Alföldi is kihangsúlyozza de szerencsére nem akarja ezzel félrevinni a történetet, sem pedig ordenáré irányba elvinni az egészet. (Gizellát Radnay Csilla alakítja, Rékát pedig Tompos Kátya, aki megint egy régi kedvence a rendezőnek.)

Érdekes volt még Varga Miklós és Nagy Feró önironikus szereplése (milyen tök jó már, hogy ezt vállalták!) jószándékú, ijedt regösökként. Főleg úgy, hogy az eddigi előadásokban ez a szám, amit ők énekeltek, mindig úgy jött elő, hogy magabiztos fiatal emberek éneklik, és az egész szám optimizmussal teli, meg van hozzá tánc (általában román haidau), hogy annál tragikusabban kiábrándító legyen, mikor a szigorú fejedelemasszony kegyetlenül betiltja az egészet. Itt már eleve olyan riadtan és félve kezdtek bele az énekesek a mondandójukba, mintha tudnák, hogy nem sok esélye van ebben az országban annak, aki méltósággal akar emlékezni valami szépre.
Amúgy ez a rendezés két új szereplőt is behoz a történetbe. Az egyik Géza fejedelem, akit az eredeti változatban egyáltalán nem látunk. Itt sincs túl sok szerepe, tulajdonképpen akár ki is lehetett volna hagyni. (A Segítsetek-számba kicsit ő is beleénekelt.) Hogy a Gézát játszó Blaskó Péternek mégse csak egy pár soros szerepe legyen, megkapta az Öreg Regös/ Krónikás szerepét is (azt, amelyiket általában Bródy János szokott énekelni.)

A másik plusz szereplő pedig, bármennyire furcsán hangzik is ez, a nép. Mármint hogy itt a táncos statiszták nem csak díszletként illetve a cselekmény aláfestésére, a főszereplők konfliktusainak alátámasztására szolgálnak, hanem kollektív személyként reagálnak is az eseményekre. Nem feltétlenül ott éljeneznek és jajgatnak, ahol azt a főszereplők szeretnék. Bár nem dönti más irányba a cselekményt de itt a népnek mégis van saját véleménye és saját reakciója is a történésekre. (Lehet, hogy ez zavarosan hangzik, de nézzétek meg, majd fogjátok látni, miért mondom ezt.)

Összességében egy bátor színházi kísérlet volt ez, ami szerintem akár emlékezetes is maradhat. Érthető, hogy bizonyos részleteiben indulatokat keltett, de azt hiszem inkább szolgált rá egy sokoldalú (elsősorban méltató, de azért fenntartásokkal méltató), az enyémnél szakszerűbb kritikára, mint anyázásra. Akik még nem láttátok, de kedvet kaptatok, nézzétek meg, aztán várom kommentben a véleményeket róla.
https://www.youtube.com/watch?v=OMIv9NuLMPE

2015. szeptember 9., szerda

Tollforgatók és kardforgatók

„- Hát volt rá eset valaha, hogy poéták, a múzsák választottai, a szent berkek lakói, a Pieridák barátai fegyvert emelgettek volna kezeikben? No, szóljon kend! Kend nagy histórikus, mondjon nekem erre esetet, ha tud.
A faggatott diák végre megszólalt:
- Igenis, volt rá eset: mikor Pán tanítványai botra kaptak a Helikont pusztító gallusok ellen, s agyonverték őket.
Gerzson úr hátrakapta a fejét e szóra, mert meg volt neki felelve.”

(Jókai Mór: A nagyenyedi két fűzfa)

Már rég megígértem, hogy lesz egy ilyen bejegyzés is. 12 író, költő, tudós, tollforgató, akik életük bizonyos szakaszában harcosok is voltak. Várom a javaslataitokat, kiket vegyünk még be ide, aztán, ha elég ember összegyűlik, csinálunk még egy listát, vagy az egyes emberekről külön-külön bejegyzést is írok, ha arra kerül a sor. (Most például nem fogok írni Zalka Mátéról, aki szerintem sokkal inkább volt egy írogató katona, mint egy katonáskodó író.)
Egyébként a mai lista szereplői között sem állítok fel helyezési sorrendet. Mindegyikük remek fickó volt a maga nemében.


Balassi Bálint (1554-1594)
Bálintról mindenki hallott, én is tisztelegtem a költészete előtt ezen a blogon is többször. (Nem titok:nagy hatással volt rám.) Az ő esetében mondjuk feltehetnétek a kérdést: katona volt ő, aki írogatott, vagy író, aki katonáskodott? Valójában az akkori magyar nemeseknél, főként a főnemeseknél a kettő nem vált élesen szét: a katonáskodást a helyzet (az ország török megszállása) hozta, a verselgetés meg a reneszánsz korszellemből következett. Verset írni akkoriban önmagában is menő volt, de mint Bálint példája mutatja, csajozni is jól lehetett vele. Bálint versei egyébként annyira királyak, hogy engem arra késztetnek, hogy elsősorban költőként tekintsek rá, habár minden kortársa állítja, hogy katonák közül is a legvitézebbek közé tartozott.

(Például ifj. Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér verseit sosem szerettem annyira, őt ezért hagytam ki a listából. Bocsi!) Még a török hadifoglyoktól is gyűjtött énekeket, amiket sokszor le is fordított, vagy legalábbis felhasznált a maga dalaihoz. Ez milyen király már, hogy valaki az ellenség kultúrája iránt is így érdeklődik! (Persze mások hangsúlyozzák, hogy ha valami hadititkot akart kiszedni egy fogolyból, akkor Bálint sem volt kíméletesebb, mint a korának más hadvezérei.) Ismert az is, hogy Bálint csatában szerzett halálos sebet: ágyúgolyó repeszdarabjai sebezték meg, mikor Esztergomot próbálta visszaszerezni a törököktől az úgynevezett tizenöt éves háborúban (1591-1606).


Batthyány Boldizsár (1535-1590)
Ő is egy művelt, reneszánsz főúr, hasonló Balassi Bálinthoz, csak egy „kissé konszolidáltabb” figura, mint ő. Botanikával foglalkozott legszívesebben, de amellett egy csomó minden mással is, és amellett állítólag hét nyelven tudott. (A magyart és a horvátot otthonról, a családból hozta; latinul, mint nemes magától értetődően megtanult, mint dunántúli nemesnek természetesen jött a német is, de a spanyolt, az olaszt és a franciát már nyugat-európai utazásai során sajátította el.) De nem annyira tudós íróként, mint inkább tudományszervező mecénásként híresült el. Utazásai során (és elég sokfelé járt a Világban) egy hatalmas könyvtárat gyűjtött össze. Úgy tűnik, egy széles látókörű, rendszerező elméjű, és a korhoz képest toleráns ember volt. Katonaként dunántúli főkapitány is volt egy darabig, és sikerrel vívta a végvári harcokat a törökök ellen. Úgy tűnik a tudomány alapvetően jobban érdekelte, de ha kellett, a harcmezőn is helytállt. (Életét Sumonyi Zoltán regénytrilógiában írta meg: A pelikán vére; A diadal íze; Az oroszlán torka)


Petőfi Sándor (1823-1849)
Az ő története is elég ismert. Költőként verseit mindenki ismeri, és mindenki tudja róla, hogy ő a forradalom és a szabadságharc költője. (Elsősorban persze inkább a forradalomé, de a kettő még nála sem válik szét élesen. Hej, a régi szép idők!) Azt is tudjuk, hogy Józef Bem tábornok segédtisztje volt az erdélyi hadseregben, előbb századosként, majd őrnagyként, és általában futári feladatokat teljesített, ami azért elég felelősségteljes munka. Az is ismert dolog, hogy minden valószínűség szerint harcban esett el ő is, Segesvárnál, kozák ulánusok dzsidájától találva. Legalábbis emellett egy csomó bizonyíték szól, míg azok, akik azt állítják, hogy hadifogságban halt meg külföldön, azok azon kívül, hogy néha nagyon hangosan hisztiznek, eddig semmi épkézláb (illetve meg nem cáfolt/ hihetőnek tűnő) bizonyítékot nem tudtak előhozni az állításukra.


Vasvári Pál (1826-1849)
(Eredeti neve Fejér Pál, a Vasvári nevet, városa, Tiszavasvári tiszteletére vette fel.) Hasonló figura, mint a barátja, Petőfi Sándor: rövid, de intenzív életet élt. (Korai halálához képest neki is meglepően sok írása van.) De míg Sándor egy érzelmi alapon működő költő volt, addig Pál egy átgondoltabb, bár lírai emelkedettséget sem nélkülöző ideológus. Vagyis sokkal pontosabban meg tudta fogalmazni, hogy miért harcol, mint Sándor. Ezért is érdemes emlékezni rá. Foglalkozására nézve töritanár volt, és a magyar történelemtudomány egyik legnagyobb és leglelkesebb teoretikusa. Írásai e tárgyban nemcsak okosak, hanem szépek, kimunkáltak is. (Ezért mondtam, hogy a líraiságot sem nélkülözte.) És társadalmilag is eléggé izgalmas elképzelései voltak, tisztában volt vele, hogy nem elég az ország függetlenségéért harcolni, hanem a népért is tenni kell.
Katonai karrierje érdekesen alakult: a forradalom után engedélyezték neki, hogy hadtörténeti előadásokat tartson a Pesti Egyetemen, és később kilátásba helyezték, hogy ha majd lesz a független Magyarországnak is saját hadiakadémiája, ott is taníthat törit. De a szabadságharc idején ő is konkrétabban akart cselekedni: partizán-(lövész- vagy vadász-) csapatot szervezett részben egyetemistákból, részben bihari parasztokból, akikkel a legveszélyesebb feladatokra készült. A 600 fős egység neve Rákóczi-szabadcsapat lett.

Valószínűleg kissé hiányosan voltak felszerelve: szinte csak a zöld kabátjuk volt egységes. És ami azt illeti, olyan feladatot kaptak, ami nem igazán volt ínyükre: román felkelők ellen kellett harcolniuk, miközben Pál mindig elszántan hirdette a nemzetiségi megbékélést és azt, hogy az igazi ellenség a császári önkény és elnyomás. Pál elsődleges feladatának a magyar civil lakosság védelmét tekintette a román felkelőktől, de azon igyekezett, hogy a magyarok kegyetlenkedéseit is megakadályozza az ártatlan román civilek ellen. Végül 1849 júliusában a gyalui havasokban egy hegyi akcióban halt meg számos emberével együtt, hősiesen harcolva, mintegy 20 nappal korábban, mint jóbarátja, Petőfi Sándor. (És tényleg nagyon kevéssel azelőtt, hogy Avram Iancu, a román felkelők vezetője végre hajlandó volt békét kötni a magyarokkal és akár az osztrákok ellen fordulni. Csak már későn.) Ebben a csatában a Rákóczi-szabadcsapat hatalmas veszteséget szenvedett, de nem igaz, az a legenda, hogy mindegyiküket lemészárolták volna: egy csomóan ki tudtak törni, és az alakulat a szabadságharc végéig létezett, habár harcba már nem küldték.
(Később Pált a NéKOSz is zászlójára tűzte, ahogy erről már szó volt. Itt és itt. Utóbbi link alatt egy másik fegyverforgató történésszel, Szijjártó Lajossal is megismerkedhettek.)


Hriszto Botev (1848-1876)
(Eredeti neve: Hriszto Petkov, az apját hívták Botyónak, így tehát Hriszto az apai nevéből (Botyov) alkotta meg a művésznevét (Botev), amit aztán általában is használt.) Hriszto a bolgár nemzeti függetlenségi és társadalmi mozgalom nagy aktivistája volt. Ő is, mint Petőfi Sándor, összekötötte a nemzeti felszabadulást, az elnyomott rétegek felszabadításának igényével. Egy darabig Oroszországban tanult, ahonnan éppen lázadó körökkel való kapcsolata miatt tették ki. Hazájába visszatérve tanár lett, de mert az elvárttól eltérő felfogásban tanította a törit, néhány gazdag bolgár honfitársa besúgta az oszmánli-török hatóságoknak, és Hrisztónak menekülnie kellett. A már többé-kevésbé függetlenedett Romániában talált menedékre, ott barátkozott össze a már emlegetett Vaszil Levszkivel, és ott írta a legtöbb versét is. Míg Vaszil inkább politikai és harcos, addig Hriszto inkább kulturális vonalon szervezte a bolgár emigrációt. Hriszto katonai karrierje nagyon emlékeztet Vasvári Páléra.
1875-ben a bosnyákok felkelése a törökök ellen teremtett jó alkalmat a bolgároknak, hogy ők is kirobbantsák a maguk szabadságharcát. Hriszto ekkor egy saját partizáncsapatot szervezett Romániába menekült bolgárokból, amellyel be akart törni a hazájába, hogy aztán az egész lakosságot fellázíthassa. Elég kalandos úton jutottak vissza a hazájukba: Bechet kikötőjében fegyveres erővel lefoglalták az Osztrák-Magyar Monarchia egyik hajóját (akkor még nem voltak repülőgépek, amiket el lehetett téríteni), és kényszerítették a kapitányt, hogy vigye őket a bolgár partokhoz. De aztán kiderült, hogy a kapitányt, a nagyon jófej Dabobert Engländert nem is annyira kellett kényszeríteni: szimpatizált a szabadságukért küzdő balkáni népekkel, és az út során, hamar összebarátkozott Hrisztóékkal is.

A Botev-csapat 1876 áprilisában szállt partra Kozlodujnál. De nem tudtak a vidéken olyan általános felkelést kirobbantani, mint szerettek volna. De a hegyek között jól tartották magukat, és megvolt a reményük, hogy előbb-utóbb orosz segítséget kapnak.

Hriszto egy május végi összecsapásban kapott halálos lövést, és azonnal meghalt. Innentől kezdve viszont a helyettese, a katonai ügyekhez összességében jobban értő Nikola Vojnovszki sem tudott úrrá lenni a legények kétségbeesésén. A további harcok felőrölték a Vojnovszki-Botev-csapatot és csak kevesen jutottak haza közülük élve. De, mint már szó volt róla, egy évvel az ő akciójuk után, a szervezettebb Harmadik Bolgár Légió az orosz hadsereg szövetségeseként már elérte azt, amit ők is szerettek volna: Bulgária felszabadult.


Görgey Artúr (1818-1916)
Még Magyarországon is kevesen tudják, hogy az 1848-1849-es magyar szabadságharc egyik katonai fővezére tudós vegyészként is nagyot alkotott (és talán még nagyobbat is alkothatott volna, ha szerencsésebben alakul az élete). A tudomány a kezdetektől érdekelte, de a szülei katonai pályára szánták. Az ausztriai Tullnban utásztisztnek tanult, majd később szolgált a gyalogságnál, a huszároknál és a bécsi udvar Magyar Nemesi Testőrségénél is. (Vagyis elég sok fegyvernem működését jól megismerte.) 1845-ben aztán úgy döntött, leszerel, és mégis inkább tudós lesz. A prágai Károly Egyetemen kezdett kémiát tanulni, és tanárai szerint nagy vegyészi karrier várhatott rá. A kókuszdióolaj zsírsavairól írott dolgozatára felfigyelt a tudományos közvélemény. Görgey az egyetem elvégzése után, mikor hazatért Magyarországra, eredetileg egyetemi kémiatanár szeretett volna lenni. Közben azonban a Magyarországot fenyegető háború előestéjén, 1848 nyarán a magyar kormány szervezni kezdte a Nemzetőrséget (ami a Rendőrség korabeli megfelelője volt), majd a Honvédséget is, és ebben számítottak a katonaviselt Görgey tapasztalatára. (Ő egyébként ekkor a nevét is másképpen kezdte írni: Görgeinek. A korabeli közfelfogás szerint ugyanis a név végi „y” a nemesi származás jelzője volt, és nevük másfajta írásával többen azt kívánták jelezni, hogy az emberek közötti egyenlőség hívei. Jókay Mór is ekkor változtatta a nevét Jókaira.) Mint tapasztalt vegyésznek, Görgeinek először a lőszergyártást kellett volna irányítania, de mivel hamar kiderült, hogy remek stratéga, és nagyobb seregek vezetésével is elboldogul, ezért végül is operatív hadvezetési feladatokat bíztak rá. Ami pedig ezután történt, az viszonylag ismert történet.
Tulajdonképpen szomorú dolog, hogy a szabadságharc veresége nemcsak katonai, hanem tudományos pályáját is félbevágta. Mivel Görgei 1849 augusztusában (lőszer hiányában) letette a fegyvert az osztrákok segítségére érkező orosz csapatok előtt, a szabadságharc bűnbakja lett belőle. (Különösen, hogy az orosz-osztrák megállapodás értelmében őt se börtönbe nem zárták, se ki nem végezték, ellentétben például legjobb barátjával, Damjanich Jánossal.) Így Magyarországon sem kaphatott képességeinek megfelelő egyetemi tanári állást. Hosszú élete hátralevő részében főleg a birtokai jövedelméből élt, szerényen, visszavonultan


Adam Mickiewicz (1798-1855)
Ő a lengyel romantika leghíresebb költője. Olyan művek szerzője, mint az Ősök (Dziady), a Pan Tadeusz és a Krími szonettek. Valószínűleg lesz még szó róla a blogon. Hazáját a cári üldöztetés miatt el kellett hagynia. 1831-ben megpróbált visszatérni, hogy csatlakozzon az akkori lengyel szabadságharchoz (az úgynevezett „novemberi felkeléshez”), de nem ért át a határon, mire az eseményeknek vége lett. Ez nagyon bántotta. Ezért 1855-ben, a krími háború idején újra felkerekedett, hogy egy Lengyel-Zsidó Légiót szervezzen a törökök mellett az oroszok ellen. Már folyt a Légió szervezése, amikor İstanbulban kolerajárvány tört ki, aminek Adam is áldozatául esett. Sajnos így ő sem került bele a lengyel légiókról szóló összeállításunkba (aminek oka az is, hogy nem találtam képet a Légiója egyenruhájáról). Később a spanyol polgárháborúban a köztársasági oldalon harcoló polákok valószínűleg ezért nevezték el egyik zászlóaljukat Mickiewicz-zászlóaljnak.


Edward Dembowski (1822-1846)
Ő is egy lengyel forradalmár, méghozzá agrárforradalmár-teoretikus. Egyike azoknak, akik felismerték, hogy az 1830-as lengyel szabadságharc egyik nagy hibája volt, hogy a nemzeti érzéstől vezetett nemesek nem tudták maguknak a parasztságot is megnyerni. Ennek szellemében dolgozta ki, hogy hogyan kellene a felszabadított jobbágyoknak földet is osztani. Emellett irodalomkritikus is volt, de elsősorban mindig inkább társadalmi ideológus.
Drámaian végezte. 1846-ban a lengyel hazafiak Kraków környékén robbantottak ki egy felkelést az osztrákok ellen. (Kraków akkor önálló városállam volt, és pont az orosz-osztrák-porosz határvidék környékén, így a felkelés kirobbantói remélték, hogy mindhárom birodalom lelkes polákjaira hatni tudnak.) A tragédiát az okozta többek között, hogy társai nem hallgattak Edekre: nem hirdették meg azonnal a földosztást, de a nemesek még csak kicsit rendesebbek sem voltak a parasztjaikkal a felkelést megelőző időkben. Így végül is a felkelő nemesek jelentős részét az osztrák hatóságok saját fellázított parasztjaikkal verették agyon. Ez az esemény sokáig nyomasztó emlékként nehezedett a lengyel nemzettudatra. (A maga idején kijózanítóan hatott, de az erről szóló vita máig is képes indulatokat kelteni. Tényleg!)
A zűrzavaros események közepette Edek kétségbeesetten próbálta visszafordítani a tragédia megindult kerekét. Ha úgy vesszük, sikerült kicsit szépítenie az eseményeken, de már nagyon- nagyon későn.

Az történt, hogy Edek végsőkig elkeseredve és mindenre elszánva átment a parasztokhoz egy szál karddal, és egy kereszttel a kezében. Nem tudni, mit mondott, de nemhogy agyon nem verték, de ráadásul sikerült a feldühödött parasztok egy csapatát meggyőznie, hogy az ügyük közös: az elnyomás ellen küzdenek. Így legalább ezt a kis egységet sikerült a lengyel nemesi felkelők oldalára állítania, és egy osztrák helyőrség ellen vezetnie. De a vállalkozás reménytelen volt: az osztrákok kartáccsal lőtték szét a kaszákkal közeledő felkelőket. Ezt Edek Dembowski sem élte túl.


Ernest Hemingway (1899-1961)
Róla mindenki tudja, hogy olyan író volt, aki kedvelte a férfias kihívásokat, úgymint a vadászatot, halászatot és a harcot. Vagyis nem belecsöppent a kalandokba, hanem maga kereste őket, és azok nagyban inspirálták az írásművészetét. Az I. világháborúban mentős volt az olasz fronton, de sosem kerülte a veszélyt. Meg is sebesült, ki is tüntették. A spanyol polgárháborúban a köztársaságiakkal szimpatizáló haditudósító volt. A II. világháború idején saját halászhajóját használta, hogy segítsen az amerikai tengerészetnek felkutatni a német tengeralattjárókat a Karib-tengeren. Később, haditudósítóként volt ott a normandiai partraszállásnál. (Mivel ekkor már világhírű író volt, igyekeztek vigyázni rá.) Aztán állítólag a francia partizánoknak is segített, és együtt harcolt velük. Ő nem harcban esett el: 1961-ben cukorbetegségével megbirkózni nem tudván saját magát lőtte szájba.


Éber Nándor (1825-1885)
Ebben a bejegyzésben név nélkül tulajdonképpen már megemlítettem őt egyszer (mint Garibaldi első magyar harcostársainak egyikét), de azóta tudtam, hogy egyszer majd külön róla is írnom kell, mert ritka érdekes fickó volt. Újságíróból lett hadvezér. (Azért gyakoribb, hogy az ember egyszerű közkatonából lesz haditudósító, nemde?) Diplomatának készült eredetileg, és 1848-ban már útnak is indult İstanbulba, hogy a Habsburg Monarchia követségének titkára legyen, de a pesti forradalom hírére, mint jó magyar hazafi visszafordult, és felajánlotta szolgálatait a magyar kormánynak. Az Országos Honvédelmi Bizottmányban, majd a Külügyminisztériumban dolgozott, és így 1849-ben a vereség után természetesen emigrálnia kellett. Egy darabig Törökországban élt, de közben a londoni Times tudósítójának szegődött el. Többek között a krími háborúról is tudósított, majd az 1859-es francia-osztrák háborúról.
1860-ban Giuseppe Garibaldi és a vörösingesek partraszállásának hírére Szicíliába küldte a Times. Itt ő meglepve látta, hogy magyarok (1849-es harcosok) is vannak Garibaldi csapatában: Türr István, Teleki Sándor és Tüköry Lajos. Valószínűleg ők kezdték Nándort győzködni, hogy tartson velük. Nándor sokáig hezitált, hogy maradjon távolságtartó újságíró vagy beálljon harcolni (hiszen szimpatizált az üggyel), vagy próbálja mindkettőt csinálni, és közben megvezetni a főnökeit a Timesnál. Nagy volt a kísértés, hogy ezt a harmadikat válassza, de végül úgy érezte korrektnek, ha lemond a tudósítói állásról. Így teljes állásban Garibaldi parancsnoka lett. Az öreg harcosnak annyira szimpatikus volt a lelkes magyar firkász, hogy rögtön egy egész dandár vezetését bízta rá. És Nándor jól megállta a helyét katonai vezetőként is. Végigharcolta a vörösingesek 1860-as nagy hadjáratát a királypárti nápolyiak ellen Napoliig, és valószínűleg része lett a Nemzetközi Légió megalakításában is. Egy darabig ott volt az Itáliai Magyar Légiónál is, de mikor nyilvánvaló lett, hogy az kikerül Garibaldi ellenőrzése alól, és csak Vittorio Emanuele piemonti király céljait fogja szolgálni, és nem mehet Magyarország felszabadítására, Nándor kilépett, és visszatért a Timeshoz. Mint háborús hős még nagyobb sztárújságíró lett. 1866-ban a porosz-osztrák háború idején még egyszer felajánlotta fegyveres szolgálatát Kossuthéknak, hogy míg a Klapka-légió észak felől megy be Magyarországra, ő délkelet felől, egy kisebb magyar csapattal, de ez már nem jött össze.
A kiegyezés után hazatért Magyarországra, és külügyi vonalon, mint Andrássy Gyula szakértő segítője dolgozott tovább. Szabad estéin imádott színházba járni. Balesetben halt meg: 60 évesen egy ház második emeletéről lefelé sétálva megszédült, átesett a lépcső korlátján, és lezuhant.


Krzysztof Baczyński (1921-1944)
Gimnáziumi tanuló volt Warszawában, és lelkes cserkész. Diákkorától verselgetett és rajzolgatott. Pont akkor tört ki a II. világháború, mikor leérettségizett, és jelentkezni akart a Képzőművészeti Akadémiára grafikusnak. Végül polonisztikát tanult a varsói Titkos Egyetemen. Aztán bekapcsolódott a lengyel ellenállási mozgalomba, és később a fegyveres harcba is. (Az Armia Krajowában azaz a Honi Hadseregben.) Három osztálytársa is volt, akik a németek elleni harc legendás hősei lettek: Jan Bytnar „Rudy”, Maciej Dawidowski „Alek” és Tadeusz Zawadzki „Zośka” (vagy: „Kajman”). Róluk majd később még lesz szó. Mindenesetre Krzyś a róluk elnevezett egységek tagja lett: a Zośka-zászlóalj Rudy-századában az Alek-szakasz tagja.

Közben folyamatosan írta a verseit is. Azoknak egyébként semmi közük a háborúhoz, éppen az élet szépségéről szólnak, és gyönyörűek. (Ha jól tudom, néhányat közülük Nagy László fordított le magyarra.) Mint nemzedékének annyi más tagja ő is igyekezett teljes életet élni a harc mellett is. Korán feleségül vette a barátnőjét, Barbara Drapczyńskát.
Krzyś 1944 augusztusában, a varsói felkelés első napjaiban halt meg, egy német mesterlövész lövésétől találva. Pár héttel később meghalt a harcban a felesége, Basia is. (Itt egy szép megzenésített verse Krzyśnek.)


Gérecz Attila (1929-1956)
Ő az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik résztvevője. Vasesztergályosnak tanult, amellett öttusázó, egy időben válogatott kerettag. 1950-ben a Rákosi-diktatúra alatt börtönbe zárták, nem tudni miért, de hát akkoriban bármiért becsukhatták az embert. Az 1954-es nagy amnesztiahullám idején sem engedték ki, mert egyszer megpróbált megszökni. Közben viszont a börtönben verseket kezdett írni, és kiváló költővé ért. De a verseiben általában nincs semmi közéleti témájú, azok egyszerűen csak szépek. 1956 októberében Attila végre kiszabadult a börtönből, és beállt a harcoló felkelők közé. Így hát összességében, mint már mondtam, nem az 1956-os események költője volt, hanem egy költő, aki részt vett az 1956-os eseményekben. Ilyen szempontból tehát sokban hasonlít Krzyś Baczyńskihoz. Október 30-án két szovjet tankot is kilőtt, de aztán egy géppisztolysorozat végzett vele.

(Ha akartok 1956-nak is egy olyan lánglelkű forradalmár költőt, mint amilyen 1848-nak Petőfi Sándor volt, akkor ott van nektek

Zelk Árpád, az egykori népi kollégista, Robert Littel A Cég című regényének és filmváltozatának egyik szereplője, akinek személyével olyan ravaszul sikerült beugratnom néhányotokat pár éve. Kár, hogy ő csak fiktív figura.)

2015. szeptember 5., szombat

Kihez beszéltek?

Már megint kezdik. Ugyanaz a lemez újra meg újra meg újra…
Most az Idegenrendészeti Intézet kurzustörténészei jöttek elő ezzel a kioktató dumával, arról, hogy nem igaz, amit az iskolában tanítottak, hogy a Horthy-rendszer fasizmus volt. És igazuk van; de a dologban nem is ez az érdekes. Hanem az, hogy senki komolyan vehető történész nem is állított ilyet az elmúlt két évtizedben.

A Horthy-korszak értékeléséről már folytattam és még folytatni is fogok nagy vitákat másokkal, sokakkal. Ebben a régebbi bejegyzésben például egy külföldre szakadt, tisztességben megőszült öregúrral, aki ugyanezzel jött, hogy a Horthy-rendszer nem volt ám fasizmus, ne hagyjuk átvágni magunkat, stb. Akkor is azzal kellett kezdenem, hogy lassan és türelmesen elmagyarázzam, hogy ilyet senki komolyan vehető történész nem állít már régóta.
Mivel akkor egy idegenbe szakadt hazánkfia döngette a régóta sarkig kitárt kaput, olyan ember, aki nem 1989 után járt iskolába Magyarországon, napirendre tértem a dolog felett. Most azonban olyanok folytatják ugyanezt, akik viszont itt élnek, itt éltek már 30 éve is, mégis ugyanúgy beszélnek, mintha nem lettek volna itt az utóbbi 20 évben. Ezért el kellett gondolkoznom a dolgon. És persze a kérdés most már nem a Horthy-rendszer jellegéről szól. Még csak nem is szakmai (ez esetben történészi) vitákról.

Két dolgot látok. Az egyik általános jelenség, sajnos régóta jelen van Magyarországon. Ez az, hogy akinek a kezében hatalom van, és főleg ha aránytalanul nagy a hatalma mások felett, az képes a leghisztérikusabban bizonygatni, hogy őt elnyomják, hogy neki harcolnia kell, ő veszélyben van, neki, lázadnia kell. Nem tudom, Veres Péter nem ezeket nevezte-e „felülről lefelé lázadóknak”. A Rákosi-féle Kommunista Párt is így tudott a II. világháború utáni években egyre nagyobb teret foglalni: folyamatosan azt kommunikálták, hogy a Horthy-rendszer két évtizeden keresztül leválthatatlan vezető gárdája tulajdonképpen most se váltódott le, még mindig ők mozgatnak a háttérből mindent, nemcsak félni kell tőlük, hanem lázadni is kell ellenük. És az emberek jelentős része ezt elhitte, mert előtte évtizedekig ezek az úrhatnám nagyurak csakugyan leválthatatlanok voltak, hát nyilván ravaszak, és nyilván nam adják olcsón magukat, stb…
(De végül is az a jelenet is ugyanez a kategória, mikor mindenféle kényelmesen élő gerontokraták énekelgetik a legatyásodott perspektívátlan fiatalok fülébe, hogy „Nemcsak a húszéveseké a világ!” Miért, ki állította, hogy a húszéveseké a világ?)

Az Idegenrendészeti Intézet persze nem egy politikai hatalom, csak egy tudományos intézet; esetükben arról van csak szó, hogy jót tesz az üzletnek, ha magukat afféle tökös lázadóknak állítják be, a tudomány fenegyerekeinek, akik régi tévhiteket zúznak szét, akik friss új szemléletükkel megújítják a tudományos életet.

Annál inkább igyekeznek ezt a képet sugallni, mivel mindenki tudja róluk, hogy a neogörénykurzus kiszolgálói, a mostani pártállami rendszer meg a Vén Autokraták Szövetsége nyomja őket tele pénzzel. Ezzel még semmi újat nem mondtam.

De itt a másik jelenség, ami viszont az előzővel ellentétben korspecifikus. Azaz a mi korszakunkra jellemző. Ez pedig az, hogy azt látom, amikor valaki anélkül bizonygatja nekem, hogy nem igaz, amit a suliban tanultam, hogy megkérdezné mit tanultam, vagy utánanézne, mit tanítottak, amikor én voltam iskolás, akkor megint csak azt látom, hogy az én generációm, a mai magyar huszon- és lassan harmincévesek elég nagy mértékben le vagyunk sz…
Huszonöt év telt el 1990 óta. Egy negyed évszázad, egy emberöltő. Felnőtt közben egy generáció, amelyik már nem az államszocializmus iskoláiban tanult. Egész más élményei, tapasztalatai vannak a Világról. Mégis elvárják, hogy olyan dolgokat szeressünk, olyan dolgokat utáljunk, olyanoktól féljünk és olyanokkal hadakozzunk, amikkel mi magunk sohasem találkoztunk. Hogy mi mit tapasztaltunk, mit éltünk át, nem számít. Ki vagyunk írva a történelemből. Ha mégis megpróbálunk nemzedéki erőként cselekedni,
és saját korunk problémáira reagálni, azt a nálunk idősebbek mintha nem is tudnák értelmezni. Úgy néznek ránk, mint a marslakókra.
Egyszer egy ilyen HaHá-s ellenzéki tüntetésre mentem. Egyértelmű volt, hogy oda megyek, mert zászló volt nálam. Nemzetiszínű zászló. Ja, és mindez egy nemzeti ünnepen történt. Erre egy csoport nyugdíjas néni és bácsi utánam szól: „Van fogalmad neked kisfiam milyen volt a kommunizmus? Milyen szörnyű volt?”
Tessék? Mi van? Hogy jön ez ide? Az amit ők kommunizmusnak neveztek, az államszocialista rendszer több mint két évtizede összeomlott. Amikor felvonultam, sok hozzám hasonló fiatallal, akkor a mai saját korunkra reflektáltunk, amit nem az államszocializmus, hanem a mai oktatásellenes, diákellenes, értelmiségellenes, szegényellenes, mindenellenes rendszer fenyegetett… Mindegy, nem volt ez egyedi eset.
(Tetszik érteni? Arról prédikálnak nekünk, milyen nagyszerű volt a Márciusi Ifjak nemzedéke, de tőlünk elvárnák, hogy nemzeti ünnepeken otthon üljünk, internetezzünk, és ne lengessünk zászlókat. Nehogy megzavarjuk a tiszteletreméltó öregeket, amikor ünnepi beszédeik végén lemondóan legyintenek, hogy „De hát, a mai fiatalok már...”)
Emberek (és megint főleg idősebbek) tömegei igyekeznek bizonygatni nekem, milyen szörnyű volt, mikor több mint ötven éve felépítették a berlini falat! A mai magyar szögesdrótkerítéseken fennakadó gyerekekre egy szavuk sem volt.
Ezért mondom: történelmileg értelmezhetetlenek vagyunk. Nem vagyunk semmiféle nemzedék, csak egy emberi massza, és úgy látszik, igény is van rá, hogy azok is maradjunk. Vagy ha nem, mások életét éljük, mások szavait mondjuk el, értelmezések nélkül, mások démonaival hadakozzunk.
Úgy látszik, el lettünk könyvelve önmagában értéktelen kacatgenerációnak. Csak olyasmiken keresztül vagyunk értelmezhetőek, mint az I-phone, meg az Internet. Amik persze nyilván csak károsak lehetnek, és amikkel persze nyilván nem tudunk bánni… Nyilván…
Mit akarnak látni belőlünk? Gyerekkorunk szar zenéit? Béna tévéműsorait? A nosztalgiát ezek felett? A terrorizmustól és a globalizációtól való rettegés meg a valóságshow-k jegyében telő ifjúkorunkat? A nosztalgiát ezek felett? A néha-néha előjövő erőtlen bizonygatását annak, hogy nekünk is voltak nemzedéki élményeink, hogy mi is generációnak vagyunk tekinthetőek?
És mi marad nekünk? Az ilyen hazug bizonygatások, hogy jobbak és értékesebbek vagyunk másoknál? Hát ez marha kevés…