2014. augusztus 20., szerda

Megint néhány elmélkedés a mesterségről

Kedves jó kollégámtól és parancsnokomtól, Vasvári Páltól:

„Ki a történetírást csupa adathalmazok egybeállításának tartja, az ne vegye kezébe a történetírói tollat.Kinek az életében magasabb iránynézetei, vezérelvei nincsenek, az hiába fogja tudni a világ valamennyi nemes embereinek tényeit, az történetíró nem lehet. Tudni a tényeket pusztán emlékezeti dolog: e tulajdonnal szükséges ugyan bírni a történetírónak, de ez magában véve nem elég, nem is a legfőbb.
Leglényegesebb, mégis a legritkább kellék a történetíróban az igazságszeretet. De ne csak elméletileg legyen rendületlen barátja az igazságnak, hanem tudja azt gyakorlatilag is alkalmazni az előforduló esetekre. Bírjon éles elmével, hogy belásson a dolgok mélyébe, s alkalmazni tudja e tényekre igazságos életelveit, nézeteit. Tudnia kell megbírálni az életet, megmérlegelni az érdemet, és merészséggel kell bírnia, hogy kimondja a bűnt, az igazságtalanságot, minden tartózkodás nélkül.
(...)
Nem az czélja a történetnek, hogy a múlt időket magasztalja, hogy az elhunytak sírjai fölött dicsőítő beszédeket hangoztasson, hanem hogy kellőleg méltányolja az érdemet (...) s mindenek fölött hogy kimutassa hibákat, tévedéseket, melyeket őseink elkövetének, mert az utódok csak így okulhatnak az elhunytak példáin.
(...)
A történetírónak joga van valamely ember tényeit megbírálni, és joga van e tényekből általános következményeket vonni e férfiúra, de a bírálathoz éles elme, ügyes tapintat és ellenszenvtelen szív kívántatik, különben pillanatnyi fölhevülés, a túlnyomó szenvedély s a csalfa előszeretet fog határozni, s méltánytalanok lehetünk az érdem iránt, és kíméletesek a (...) polgári bűnösök irányában.”

(Vasvári Pál: Történeti névtár)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése