2014. június 4., szerda

Vers (Józsa)

Józsa Béla:
Számadás

Feküdtem régen rongysubán,
Belestek rám a csillagok.
Esztena falán szél kapart,
Keresett: vajon hol vagyok?
Tűz sírt az ordas üst alatt,
Felette pók csomózta szálát,
A sarokba bújt, s onnan leste
Hálóba hulló vacsoráját.

Most itt fekszem, padlás a lakásom,
A füst a régi, szél fúj vadul,
Csak csillag nincs, hódunyha fed be,
S szakadt béle arcomba hull.
A rend sző hálót körülöttem,
S lesi, mikor hullok belé.
Tőrt vet utamra, agarakra uszít,
Kopókat hajszol vackom elé.

De hiába mar belém a kétség,
Lerázom, mint juh a tetűt,
Zúghat az ár, lefut, tudom,
S kövek maradnak mindenütt.
Sorsomnak szálát beleszőttem
Milliók felvetett szövetébe.
Most ver utolsót a nagy osztováta,
Világot ráz meg legvégső ütése.


Székely tél

Budvár körül
Fehér köd ül
S a jaj ragad
Köröskörül,
Mint őszi sár, rossz csizmára
A Szarkakő
Havat pipál
S a szél zokog,
Mint vén cigány
Szívettépő bús nótája
Múltat sirató

Fákon a hó
Szent szemfedő
S minden falu
Egy temető
Horpasz farkas az őrzője
Minden ház egy
Kis sírhalom
S házban a szó
Egy siralom
Ez vagy hazám, székely földje!

Hozhatott az
Évek száza
Úr-cseréket garmadába,
Székely támadt,
Székely bánta!
Agyagfalva
Tarka rétjét,
Székely szabadság
Reményét
Korai fagy lekaszálta

Lehull egyszer
A szemfedő
Feléled a
Sok temető
Kuvasz, farkas illan arrább.
Víg dalt küld a
Sok sírhalom,
S örömmé vál’
A siralom,
Csudát lát még itt a világ!
Víg lesz a szó
Jaj nem marad
Lásd, tavaszt hoz a hóvirág

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése