2013. október 2., szerda

Egy rossz paródia és ami mögötte van

Viccet nem illik magyarázni.
De ha egy nagyon erőltetett és rossz viccet hallok, akkor néha elgondolkozom rajta, hogy mi lehet az oka a sikerének. Mármint leginkább akkor, ha valami viccnek szánt dolgot kezdenek néhányan annyiszor hangoztatni, hogy már nehéz elhinni, hogy nem komolyan gondolják.
Itt van például ez az Interneten terjedő marhaság:

„Akik 1990 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, akik 1990 előtt születtek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, a gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval. És mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki! Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk, gyerekeknek! (…)Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyapálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy MC-Donalds-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk csak az iskolai menzára.. És mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont Bedeko-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt. Voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek minket. (…)Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának. A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel, nem pereltük be és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a KÖTELESSÉG, a BŰNTUDAT, a JÓÉRZÉS, a FELELŐSSÉG. Ismertük ezeknek a szavaknak a MÉLYSÉGÉT. Ezek voltunk mi. Hősei egy eltűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.”

Valahányszor valaki ezt újra meg újra elküldi nekem, mindig kényelmetlenül érzem magam. Pláne, ha azt kéri, hogy küldjem tovább minél több 1990 előtt született embernek, hogy ezzel növeljem az önbizalmukat.

A mi generációnk, a ’80-as évek végének generációja húszas évei végén jár. A mi generációnk egyfolytában olyanokat hallott az idősebbektől ifjúkorában, hogy mi már nem tudjuk, mi az igazi élet, mert már nem kötelező nekünk katonának menni, meg a tévé előtt nőttünk fel, meg hogy már nem kellett megtapasztalnunk milyen az, amikor nincs szólásszabadság, és a sorok között kellett olvasni. Vagyis, hogy nem tudjuk már, milyen az, amikor a szabadságáért mindenkinek a maga szintjén meg kellett küzdeni. Egyáltalán: nem tudjuk mi az, amikor bármiért meg kell küzdeni, mert mindent készen kapunk. (Ifjúkorunkban már az információkat is, az Internetről.) Meg hogy nem tudjuk, mi az áruhiány, illetve, hogy milyen az, amikor nem lehet válogatni a különböző áruk között. Na igen, és azt is megkaptuk, hogy a szerelmet már nem éljük meg, hogy nem vagyunk hajlandóak elköteleződni senki és semmi iránt, hogy nem tudjuk, mi az a felelősség. Stb., stb., stb.
Ilyen és ehhez hasonló cseszegetések az idősebbektől a fiatalabbak felé persze minden korban vannak (képzeljük a háború nemzedékét, miket mondhatott az utána jövő generációnak, hogyan próbálhatta úgy beállítani, mintha az igazi élet lényegét, csak egy háborúban lehetne megérteni!), de azért nem mindegy, hogy emellett a gyakorlati életben a fiatal mit tapasztal, milyen lehetőségei vannak az érvényesülésre.

„Tulajdonképpen csak azon múlik, milyen generációs élményben lesz részed, hogy a generációd többségének lebeg-e a szeme előtt egy közepesen hiteles életpálya-modell, vagy a politikusi korrupció önfelemésztő, leszálló ágában jársz egyetemre. Mint például most.”
- írta Lobster, már többször idézett blogján.
http://oriblog.blog.hu/2012/12/11/a_betort_generacio

Manapság az egész társadalom elöregedő, azaz az idősebbek sokan (és egyre többen), a fiatalok meg kevesen (és egyre kevesebben) vannak. Így hát érdekérvényesítés terén a mi generációnk nem áll valami jól.
Ezért az idősebbek cseszegetéseire nem úgy reagálunk, hogy dacosan megrázzuk magunkat, hanem úgy, hogy ilyen szövegeket kreálunk, mint a fenti. Mármint persze a fenti szöveg (nem a Lobsteré, hanem a továbbküldős) egy paródia, de azt láttam egy csomó kortársamnál, hogy annyiszor ismételgeti az ott leírtakat, hogy kezdi halálosan komolyan venni. Vagyis: bár a fenti szöveg a nálunk idősebbek morgásának kifigurázására készült, legtöbb korombeli inkább a nála tíz-tizenöt évvel fiatalabbak csesztetésére használja. Ezáltal kezdünk már húszas-harmincas éveinkben olyanok lenni, mintha megvénült és megkeseredett nyugdíjasok lennénk. Már most tovább akarjuk adni felhalmozott frusztrációnkat a nálunk tíz-tizenöt évvel fiatalabbaknak.

Persze lehet, hogy az is benne van a pakliban, hogy egyszerűen visszafejlődött a humorérzékem. Ez szomorú lenne, de ha így lenne, ígérem, igyekszem javítani a helyzeten.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése