2013. február 23., szombat

Hogyan csináljunk jó történelmi filmet?

Na ez viszont már egy filmajánló.
Előrebocsátom, hogy itt most a történelmi játékfilmekről lesz szó. Az ismeretterjesztő dokumentumfilmekről esetleg majd más helyen szólok.
A témával pedig azért foglalkozom, mert, mint már észrevettétek, történész vagyok és filmrajongó. Éppen ezért érdekes számomra, ha a kettő terület összeér.
Szóval miért jó egy történelmi játékfilm. Legáltalánosabban azért, mert remek kikapcsolódás. A történelmi témák remek lehetőséget adnak a rendezőnek egy-egy jellegzetes látványvilág és atmoszféra megteremtésére, lehet beléjük tenni mindenféle kalandos elemet, harci jeleneteket és csatajeleneteket, szerelmi szálat meg mindenféle intrikát, stb. És (ezt a történész félve teszi hozzá, mert elcsúszhat, ha ez ügyben általános érvényű kijelentést tesz) a legtöbb ilyen filmnek van némi ismeretterjesztő értéke is. Történelmi korokról ad képet a laikus nézőnek is, ezzel a történész munkáját megkönnyíti. Vegyük ehhez hozzá, hogy az átlag néző egy filmmel kikapcsolódni akar, tehát sokkal szívesebben néz meg egy játékfilmet, mint egy dokumentumfilmet. Történelmi játékfilmekre tehát szükség van. (Tudta ezt az én gimis töritanárom is, akinek az óráján gyakran néztünk filmrészleteket, néha egész filmeket is, úgy, hogy meg is beszéltük őket.)
Mi a probléma a történelmi filmekkel? Az előbb már utaltam rá, mikor kételyeimet fejeztem ki az ismeretterjesztéssel kapcsolatban. Amit figyelembe kell venni, főleg ha azon gondolkozunk, hogy egy filmet használjunk-e ismeretterjesztésre vagy ne: a történelmi film mindig didaktikus. Azaz általában nagyon konkrét üzenete van. Más szóval: a történelmi játékfilm mindig kicsit propagandafilm.
A propagandafilmekről azt mondta generációm nagy filmesztétája, Szirmai Gergely, hogy egy ilyen film esetében a színvonal nagymértékben azon is múlik, hogy a készítő el tudja-e fogadni, hogy van más álláspont, vélemény is az övén kívül, és ezt tudja-e kommunikálni a nézője felé. (Ha ezt a véleményt nem is jeleníti meg.)
http://www.youtube.com/watch?v=dM-BaZvat3g
Ez természetesen a történelmi játékfilmekre is éppúgy igaz. (A dokumentumfilm kevésbé propagandisztikus, jó esetben.)

A történelmi játékfilm tehát általában állást foglal, és a nézőt is megpróbálja állásfoglalásra kényszeríteni, és ezt nem mindig árnyaltan teszi; sokszor sugallja azt, hogy vagy szimpatizálsz a filmkészítő nézeteivel vagy elutasítod azokat, de harmadik megoldást nehezen lehet találni.
Ha egy történelmi film pozitív üzenetet akar közvetíteni, akkor valami olyan hősről kell szólnia, akivel vagy amivel a néző azonosulni tud. (A hős itt nem feltétlenül személy.) De az is lehet, hogy valami olyanra akar figyelmeztetni, hogy: „Srácok, többet ilyet inkább ne csináljunk!”. Ez esetben elidegeníteni akarja a nézőt, nem is annyira a film szereplőitől, mint inkább az eseményektől. Nyilván kevésbé kockázatos vállalkozás pozitív üzenetet közvetíteni, állítani, mint lebeszélni, tagadni, vagy kérdéseket feltenni, ezért ilyenfajta, „kultuszteremtő” történelmi játékfilmből van a több. Ebben persze meg az a veszély van benne, hogy a készítő elmegy a nagyon didaktikus, nagyon szájbarágós, esetleg aktuálpolitikai üzeneteket is tartalmazó propaganda irányába. Legrosszabb esetben tömény seggnyalás lesz az egészből.
Ha az ember pozitív üzenetet akar közvetíteni, akkor jellemzően valami legendás alakról, nemzeti hősről készít filmet. (Igen a történelmi filmek legtöbbje nemzeti alapon készül, ezt kár lenne letagadni vagy negatívumként értékelni. Fogadjuk el adottságnak, hogy semmilyen esetben nem olyan fontos, hogy milyen nemzetiségű ember készíti a filmet, mint egy történelmi játékfilmnél.) Vagy ha nem is egyetlen hős (akár valós, akár kitalált) személyről készül az ilyen film, de egy olyan eseménysorról, amit egy adott közösség (általában nemzeti közösség) dicsőséges eseménysornak tart, amire büszke. Például egy szabadságharcról.
Ha ellenben a film üzenete elrettentő akar lenni vagy csak meghökkentő, elgondolkodtató, akkor általában kevésbé fontos a személyiségek, egyéniségek szerepe a filmben, és valami negatív, titkolnivaló, szégyenletes eseménysor a film témája, például egy polgárháború vagy egy népirtás.
(Utóbbira két példa: a magyar Hideg napok és a lengyel Következmény (Pokłosie). Azért ezeket említem, mert mindkettő pozitív példája az önreflexiónak, azaz mindkét esetben a bűnösökkel azonos nemzetiségű alkotók készítették a filmet.)

Van azonban, hogy az alkotók nem tudják megkerülni, hogy a kétféle üzenet, hangulat, téma egyszerre legyen benne a filmben. Na, ekkor válnak igazán izgalmassá a dolgok!

Az ír történelem például éppen így alakult. Sokéves „dicsőséges” szabadságharc után 1921-ben az angol vezetők végre hajlandónak mutatkoztak, hogy tárgyaljanak Írország függetlenségéről. Az írek ujjongtak, hiszen győztek: megnyerték szabadságharcukat, tárgyalóasztalhoz kényszerítették a nagy Brit Birodalmat. Az eredmény: a szigetország mégsem nyerte el teljes függetlenségét, nem jött létre az Ír Köztársaság. Helyette 1922-ben létrejött az Ír Szabadállam (Saorstát Éireann), amely tagja maradt a Brit Nemzetközösségnek (British Commonwelth of Nations), uralkodója továbbra is a brit király (akkor éppen V. George) volt. A sziget északi része (ahol többségében protestánsok laktak, akiknek jelentős része nem is akart elszakadni a Brit Impériumtól) továbbra is az Egyesült Királyság része maradt Nagy-Britanniával együtt. A Szabadállam egyes kikötői felett pedig megtarthatta az ellenőrzést a brit flotta.
Az írek ekkor nem tudtak egyetértésre jutni, el lehet-e fogadni egy ilyen ajánlatot. A véleménykülönbség végül is véres polgárháborúhoz vezetett a Szabadállam hívei és a teljes függetlenség-pártiak között. A háború egy évig tartott, de így is sok keserűséget hagyott maga után. A függetlenségiek vezetője Éamon de Valera börtönbe került, aztán kiszabadulva politikai pártot alapított (Fianna Fáil, azaz a Végzet Harcosai néven), így 1932-ben legálisan, választás útján jutott hatalomra, és 1937-re mégiscsak elérte, hogy a Szabadállam megkapja a teljes függetlenséget Ír Köztársaság (Poblacht na hÉireann) néven.

Kedvenc történelmi filmem továbbra is az Agóra, de arról már írtam más helyen (meg még biztos fogok is). A második két kedvencem azonban éppen az ír szabadságharcot és az azt követő polgárháborút mutatja be, mindkettő kicsit másképp. Ezek: a Neil Jordan által 1996-ban forgatott Michael Collins és a Ken Loach által rendezett 2006-os The Wind That Shakes the Barley (magyar címe: Felkavar a szél).

Nos, mint már mondtam, ha valakit az ír történelem foglalkoztat, nem kerülheti el, hogy egyszerre foglalkozzon a „dicsőséges” szabadságharccal és a „szégyenletes” polgárháborúval, a kettőt ugyanis ugyanazok vívták; a régi bajtársakból és barátokból lettek ellenségek, de néha az ellenségekből is lettek kényszerű szövetségesek (amennyiben Nagy-Britannia a polgárháborúban hadianyaggal segítette a Szabadállam híveit). Mindkét film igen érzékenyen és intelligensen reflektál erre a tényre.

Legfőbb különbség, hogy a korábbi film főszereplői valós alakok, míg a Felkavar a szélben mindenki kitalált szereplő. Emellett mintha a Michael Collins populárisabb alkotás próbálna lenni: nemzetközileg ismert színészekkel készült (akik közül nem is mindenki ír), illetve valamivel heroikusabb, eposziasabb. Árnyaltsága mellett is a polgárháború résztvevői közül nyilvánvalóan inkább az egyik fél mellett köteleződik el. (Nem fogtok meglepődni, ha azt mondom: a címszereplő mellett.) A Felkavar a szél naturalistább, és inkább keserű töprengéssel van tele az alkotók részéről, inkább kérdez, mint dicsőít. Talán emiatt is, atlán a színészválasztás miatt is, talán melankolikus hangulata miatt is inkább érezni rajta, hogy írek készítették írekről, íreknek. (Hogy akkor miért lett nemzetközileg is hatalmas siker? Hát azért, mert nagyon-nagyon jó film. És rendelkezik a jó történelmi film minden erényével: a történelmi keretben általános emberi drámákat mutat be.)

Micheal Collins
Nem tudom, hogy Michael Collins neve alapból mondana-e valamit az átlag magyar nézőknek. (Azon kívül, hogy volt egy ilyen nevű űrhajós is, aki 1969-ben Neil Armstronggal és Edwin „Buzz” Aldrinnal együtt repült az űrbe, de nem lépett ki a Holdra, mivel rá az ő feladata az űrhajó felügyelete és működtetése volt.)
Ez a Michael Collins (íresebb neve: Mícheál Ó Coileáin) az írek számára az egyik legnagyobb nemzeti hős. A szabadságharcos és a függetlenség egyik kivívója.

1890-ben született Cloich na Coillte-ban (Clonakiltyben), Cork megyében. Már egész fiatal korában kapcsolatba került az Ír Köztársasági Testvériség nevű szervezettel. 1916-ban részt vett a húsvéti felkelésben, angol fogságba esett. 1917-ben többekkel együtt szabadon engedték, és következő évben már indulhatott a brit képviselő választásokon is a Sinn Féin (Mi Magunk) nevű hazafias szervezet tagjaként. A Sinn Féin tagjai azonban visszaadták a mandátumukat, közbe titokban egy konspiratív parlamentet hoztak létre Dublinban (Baile Atha Cliath-ben). Ez volt az első Dáil Éireann (az Ír Országgyűlést most is így hívják).
A Dáil elnöke, azaz gyakorlatilag a földalatti Ír Köztársaság miniszterelnöke Éamon de Valera lett.
Coileáin-Collins hivatalosan a pénzügyminiszteri posztot kapta, eközben azonban ő lett a szervezője az Ír Köztársasági Hadseregnek (Irish Republican Army – IRA) is, amely eredményes gerillaakciókba és merényletekbe kezdett az írországi angol helyőrségek és katonai vezetők ellen. Vagyis gyakorlatilag kezdettől terroristacsoport volt, de az elején tényleg nagyon vigyáztak, hogy civil áldozatokat ne ejtsenek. Collins volt az IRA stratégiájának kidolgozója is. 1921-ben számos merénylet után a brit kormány az írek számára is váratlan módon tárgyalásokat kezdeményezett. De Valera óvatosságból Collinsra bízta a tárgyalások vezetését, ahelyett, hogy maga ment volna.
1921-ben mikor létrejött a Szabadállam Éamon de Valera élére állt az elégedetlenkedőknek, és bár elsősorban a békés megoldás híve volt, mégis vállalta aztán a fegyveres harcot is, annak ellenére, hogy a Dáil megszavazta az angol-ír szerződést.
Collins eközben a létrejövő reguláris ír hadsereg tábornoka, majd vezérkari főnöke lett, mint ilyen az Ír Állam egyik hivatalos tisztségviselője. (Az ország megválasztott miniszterelnöke pedig Arthur Griffith, de Valera tehát tulajdonképpen illegálisan viselte a köztársasági elnöki címet.) 1922 tavaszán-nyarán egy csapat függetlenségi lázadó befészkelte magát a dublini Legfelsőbb Bíróság épületébe. Collins azt az üzenetet kapta Winston Churchiltől, hogy ha nem lép az ügyben, a brit hadsereg fog beavatkozni. Collins erre ágyúkkal lövette rommá a Legfelsőbb bíróságot, míg a bent lévő védők feltartott kézzel ki nem jöttek.
Ezzel kezdődött a polgárháború. Collins fájdalommal bár, de vállalta a harcok irányítását. 1922 augusztusában szülőmegyéje, Cork egyik országútján lázadó fegyveresek tüzet nyitottak a kocsijára, és Mícheál elesett az összecsapásban. 32 éves sem volt még. Mikor azonban vége lett a polgárháborúnak, az egész ország újra közös hősként tekintett rá.

A film
Ez Micheál Coileáin története, röviden. A róla készült filmet azért szeretem, mert amikor valami történelmi személyiségről készít az ember filmet, mindig előjön a dilemma, hogy milyen arányban legyen benne a történelmi események és a hős magánéletének ábrázolása. Tudniillik az is kell, hogy a főhős elég emberarcú legyen, ne váljon túl szoborszerűvé, de az is, hogy ne hangsúlyozzuk túl a magánéleti szálat, ne vájkáljunk túl mélyen a főhős lelkivilágában, azaz ne hozzunk össze össze nem illő dolgokat, például ne akarjuk valakinek a politikai tevékenységét kizárólag szerelmi csalódásaiból levezetni vagy ilyenek.
Na, szerintem ez az a film, ahol ez a kényes egyensúly nagyon szépen meg van oldva. Van benne szerelmi szál is, meg politikai szál is, mindkettő nagyon hiteles, és nagyon emberi, de egyik sem válik túlhangsúlyozottá a másik rovására, és a szerzők nem akarják a kettőt összekeverni.

A szerelmi szál konkrétan egy szerelmi háromszög ábrázolása: egy Kitty Kiernan nevű lány ingadozik Mícheál és legjobb barátja, Henry „Harry” Boland vagy íresebb nevén Enri Ua Beolláin között. Nagyon sokáig nem tud választani közöttük, de ez Mick (Collinsot ezen a néven szólítják a barátai) és Harry barátságát egyáltalán nem töri meg. (Harry ugyanis mindeközben Collins közvetlen „adjutánsa” és jobkeze az illegális szervezőmunkában.) Kitty végül Mickkel jegyzi el magát, de tervezett esküvőjükre már Collins halála miatt nem kerülhet sor. Ennek ellenére a film alkotói ügyesen elkerülik azt a csapdát, hogy Harry csalódására fogják, hogy a két régi barát ellentétes oldalra kerül a polgárháborúban.
Egy valószínűleg fiktív jelenetben Harry és Mick a háború kezdetén még megkísérelnek tárgyalni egymással egy titkos találkozó keretében, de nincs sikerük. Nem személyes, hanem politikai ellentéteik miatt.
Mikor pedig a Szabadállam katonái egy hosszú üldözési jelenet után szitává lövik Harryt, Mick elsiratja régi barátját és harcostársát.
Enri Ua Beolláin (Harry) alakítója az amerikai ír színész Aidan Quinn.


(Szerintem sem hasonlít)

De hogy Kittyt miért Julia Roberts-szel kellett eljátszatni, azt nem értem. Mindegy, nem sok vizet zavar a filmben, különben is sokkal érdekesebb a két férfi különös kapcsolata, mint a „közös” nőjük, ha szabad ilyen csúnyán fogalmazni.

A főszereplő alakítója pedig Liam Neeson. (Aki ugye Észak-Írországból származik).


És elég szuggesztív alakítást nyújt. Heves, harcias, nagyhangú és nagy szívű embernek ábrázolja Mick Collinst, aki nagyon tud lelkesíteni. Az alakításból lejön az is, hogy Collins felelős, jó szervező és vezető volt, ugyanakkor, ha saját személyes sorsáról volt szó, akkor sokszor a felelőtlenségig tudott bátor lenni.

Ha szó volt Collins és a kevéssé ismert Boland érdekes barátságáról, hát szintén érdekes Collins és Éamon de Valera viszonya.
A filmben de Valerát némileg meglepő módon egy angol színész játssza.


De ha ez az angol színész Alan Rickman, akkor ez ellen semmi kifogásunk nem lehet. Rickman egyszerűen zseniális, és megvan benne az a fajta szakmai alázat, ami egy színészt nagyon szimpatikussá tud tenni. Amellett a nagy orrával hasonlít is de Valerára.
Nade milyennek mutatja be ez a film de Valerát? Háát nem is tudom… Olyan hol szimpatikusnak, hol sunyinak. Egy komplex személyiségnek, aki azért végig őriz magában valami titokzatosságot. Ez a titokzatossága imponál a barátainak és beosztott munkatársainak, ezért rá is játszik. De valószínűleg ilyen is volt: míg Collins volt a nyíltszívű és a tömegek lelkesítésére alkalmas vezető, vezér, addig de Valera egy vérbeli politikus volt, annak minden előnyével és hátrányával. Taktikus, simulékony és ravasz tudott lenni, legalábbis nekem úgy tűnik. Amellett a film (bár érezhetően Collins pártján van) nem válik negatívan elfogulttá de Valerával szemben. „Dev” (így szólítja őt Collins) egy árnyalt karakter, akinek azért van szíve és esze is, amelyek néha konfliktusba is kerülnek egymással. Valószínűleg pont a belső vívódásai leplezésére veszi fel azt a bizonyos titokzatos pózt.
Érdekes… Mintha a másik háromszög a filmben Mick, Dev és az előbb egységes, majd szétszakadó ír függetlenségi mozgalom és nacionalizmus viszonya lenne. Elmondom mire gondolok. Az egész film a húsvéti felkelés leverésével, és a vezetők fogságba esésével kezdődik. Az angol tisztek ekkor kiválogatják a legfontosabb vezetőket, köztük de Valerát, és a következő pár percben vagy öt kivégzési jelenetet nézhetünk végig. Collinsra ekkor még senki sem figyel, jórészt ismeretlen „kishal”. Dev ismeri, de az angolok nem.
Éamon de Valera egyébként bátran viselkedik a börtönben, el is van szánva a halálra, de elkerüli az agyonlövést, annak köszönhetően, hogy ekkor még amerikai állampolgár.
A film elkövetkező részében Dev válik a titkos háttérvezetővé, míg Mick a harcot irányítja, és emblematikus figurává a „Nagy Bajtárssá” válik. Aztán jön a váratlan fordulat: neki, aki annyi merényletet szervezett brit katonai vezetők ellen, neki kell mennie tárgyalni az angolokkal. A tárgyalásokból semmit nem látunk, Churchill és Lloyd George nem is szerepelnek a filmben. Csak az előzményeket és a következményeket látjuk.
A tárgyalások után, mikor de Valera elégedetlenkedik az eredménnyel, Mick kimondja Devnek a film egyik legsúlyosabb mondatát:
„Senki sem ért volna el többet. Ráadásul ezt te is tudtad, ezért küldtél éppen engem.”
Ez az a pont, ahol a film egyértelműen Collins pártjára áll. Legalábbis olyan szinten, hogy ő lesz a szimpatikusabb, mert következetesebb figura. Amellett a rendező nem foglal állást, hogy vajon jól vélekedett-e Mick vagy csak az eleseredettség mondatta ezt vele.
Dev reakciójából nem tudunk meg semmit, ő ugyanaz a titokzatos figura marad most is.
A következő szakaszban azonban de Valera tényleg egy demagóg polgárháborús uszítóvá válik. De néhány beszéd után egy időre el is tűnik. A film végén kerül újra elő, megtépázott idegekkel, önmagát marcangolva, amiért polgárháborúba taszította az országot. Az utolsó jelenetek egyikében még üzen Micknek: találkozni szeretne vele, de a találkozóra már nem kerülhet sor: Collinsot lelövik. A film egyértelműen amellett foglal állást, hogy de Valerának ehhez a merénylethez nem volt köze.
Tetszik a karakterek folyamatainak ez az ábrázolása, és az egész árnyalása. Michael Collins egy forrófejű politikai aktivistaként indul, majd egy még mindig harcias, de ha kell, már megfontoltabb konspirátor lesz belőle, végül a film végére egy egyszerre rezignált és méltóságteljes egyenruhás katonai vezető lesz belőle. Éamon de Valera egy méltóságteljes és megfontolt vezetőből lesz a végére radikális uszító, majd egy megtört és összezavarodott ember (bár tudjuk, a valóságban még nagy jövő, és szép pályafutás állt előtte, és megállta a helyét a békés építésben és szervezésben is.)
Eleve furcsa helyzet, hogy egy belső konfliktusban az addigi harci szervezet vezetője lesz a mérsékelt szárny vezére, az addigi polgári vezető, a vérbeli taktikus és politikus pedig a radikális szárnyé.

Végezetül még egy karaktert emelnék ki a sok mellékszereplő közül:

Joe O’Reilly (alakítója Ian Hart)
Nem tudom volt-e ilyen ember a valóságban is. Nincs is nagy szerepe a filmben, mégis felfigyelsz rá. Miután Boland a függetlenségiek oldalára állt, O’Reilly lesz Collins adjutánsa, és mindenhová követi a rajongva tisztelt főnökét, és mindenben a keze alá dolgozik. Amúgy egy vézna, ijedt tekintetű, jelentéktelen kis szürke figurának tűnik, az is furcsa, hogy mikor már mindenki katonaruhát húzott, ő még mindig civilben van. De ez a kis ember az IRA régi harcosa, és mindenkit megdöbbent, hogy éles helyzetben mennyire bátor és vitéz tud lenni. És még az epilógus előtt övé a film utolsó pár mondata is, amelyben ott a töretlen optimizmus, a reménykedés, és a lelkesedés, hogy Michael Collins nem halt meg hiába. Ez a kis emberke hatalmas figurává nő a film utolsó jelenetében.

Na a végére még egy kép a három főszereplőről (nem a filmbeliekről, az igaziakról):

(Balról jobbra: Harry Boland, Michael Collins, Éamon de Valera)

(Folyt. köv.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése