2012. március 31., szombat

Idézőjel (Táncházmozgalom)

A Táncháztalálkozó alkalmából szeretnék megosztani veletek egy kis összeállítást. Idézetek, gondolatok, amelyek köthetők a Táncházmozgalomhoz illetve annak szellemiségéhez. Figyelem! Nem a feltétel nélküli dicséret volt a célom. Egyszerűen egy körképet akarok adni arról, szerintem milyen elvek mentén szerveződött ez a mi Mozgalmunk, és milyen kérdéseket vethet fel esetleg. A vélemények néha jól kiegészítik egymást néha egymással is vitatkoznak. Én most nem foglalok állást közöttük (már csak azért sem, mert szerintem nem is zárják ki egymást, akkor sem, ha vitatkoznak), de biztatok mindenkit, hogy olvassátok el az eredeti írásokat is. Hátha ti egész mást fogtok érdekesnek találni belőle, mint én.

(Rajz: Kutas Gyula)
„A néptánc-mozgalmat akkor és ott indítják, ahol a néptánc már kezd feledésbe merülni.”
(Vitányi Iván: A magyar néptáncmozgalom története 1948-ig)


„Mint ma mindenütt, itt is, mihelyt az érdeklődés valami iránt megszűnőben van, elkezdenek róla nyilvánosan és nagy hangon beszélni, elkezdik tanítani, elkezdenek róla írni, éspedig a kapcsolat minél visszavonhatatlanabbul szakadt el, a magasztaló szavak annál súlyosabbak, az oktató hang annál szigorúbb, a róluk megjelent könyvek annál vastagabbak és számuk annál nagyobb. (…)
Vajon az eszme hirdetése nem annál hangosabb, minél sötétebb a mögötte álló bűntudat? Vajon nem a hitetlenség, ami ezeket a gondolatokat fenntartja? (…)
Mi lehet az oka, hogy amilyen mértékben valami elhal, tiszteletét annál fokozottabb mértékben teszik kötelezővé?”

(Hamvas Béla: Kényelmetlen közkérdések)

„A három nagy társadalmi réteg hiánytalan összefogása csak közösségi szellemi létben lehet maradandó. (…) Összetartó szellemre tehát mindenképpen szükségünk van. Erre pedig legalkalmasabb, ha mind a három réteg alapjaiban azonos kultúrforrásokból táplálkozik. Ezt úgy látjuk megoldhatónak, hogy a valóságos európai kultúra forrásai mellett a magyar népi kultúra forrásaiból is mindannyian merítünk.”
(Muharay Elemér: Népi kultúra, közösségi kultúra. Beszéd az 1943-as Szárszói Konferencián.)

„Nem az urakat és polgárokat, még csak nem is a munkásokat és az értelmiségieket, legkevésbé pedig a külföldi bámészkodókat akarjuk mi szórakoztatni, hanem a saját művészetünkben a saját életünket akarjuk élni, a saját természetünket, a saját ízlésünket, a saját örömünket és jókedvünket akarjuk kifejezni. (…)
Az országos szabadművelődés központi feladatává kell tenni a népi kultúra nem produkciós, hanem társas művelését. (…)
A világért sem szabad mokánybercis kultúrszemléletet erőltetni: ide kell hozni a nagyvilágból is mindent, ami jó, ami nemes és amit érdemes. (…)
Az élet és a változó igények sokkal bonyolultabb képet adnak, mint amit a népkultúra rajongója, elméleti rajongója elképzelni tud, de annyit mégis el kell érnünk, hogy a népünk ismerje, élje és szeresse a magáét, a lelkéből fakadót, a természetéből valót.”

(Veres Péter: Magyar megmaradás)

„Nem volt reális az az elképzelés, amely a népi kultúrához (…) a népművészet megismeréséhez azt az illúziót fűzte, hogy abban fog magára találni az egész magyarság, ebben olvad majd össze a kultúra közösségévé. Ez a szemlélet hajlandó volt a társadalom legalapvetőbb problémáit háttérbe szorítani, és a népi kultúra közkinccsé tételében találni meg a legdöntőbb feladatot.”
(Vitányi Iván: A magyar néptáncmozgalom története 1948-ig)

„Ha azonban egyszer felismertük, hogy a parasztállapot úgy, ahogyan történetileg kialakult, társadalom alatti, szolgálatra szorított, a termelés és a munka kötöttségeiből semmi kitekintést nem engedő állapot, akkor a parasztkultúra összes jelenségeivel szemben is először azt a kérdést kell felvetnünk, hogy vajon nincsenek-e ehhez az életformához elválaszthatatlanul hozzákapcsolva.(…)
Tudni kell, hogy a központi kérdés nem a parasztkultúra fenntartása, hanem a parasztság teljes mértékű emberi felemelkedése. Ha akad valaki, aki ennek a felemelkedésnek a mozgatójává teszi a parasztkultúra egyes javainak a magas kultúra szintjére való emelését, ez nagyon örvendetes dolog; ha mások arra igyekeznek, hogy a parasztkultúra alkotásait a felemelkedés rázkódtatásaitól megkímélve az utókor számára megőrizzék, ehhez joguk van, de aki a felemelkedést a parasztkultúra megőrzése érdekében közvetve vagy közvetlenül akárcsak egy nappal is késleltetni akarja, az ellenség!(…)
A parasztkultúra megbecsülésének egyetlen igazi forrása az a meggyőződés, hogy annak alkotásai szépek, nem pedig az, hogy kötelezőek.”

(Bibó István: A Nemzeti Parasztpárt jellemzése. Parasztpárt és parasztkultúra c. fejezet)

Folklorizmus: „Amikor a parasztság tradicionális folklórjának elemeit, motívumait, alkotásait nem az eredeti esztétikai-társadalmi környezetben használják fel, azaz a tradicionális kultúra egészének vagy bármely elemének eredetitől eltérő, idegen környezetbe jutó kommunikációs folyamatát, s e folyamat végeredményét jelenti, azzal a hangsúllyal, hogy mindez akkor nyeri el valódi fontosságát, ha önmagán túlmutató, másodlagos jelentéssel (pl. társadalmi, politikai, esztétikai erővel) bír.”
(Könczei Csongor: A táncház kulturális paradoxonjai. In: Művelődés 2002/ 2. 18-20. o.)
http://www.folkradio.hu/folkszemle/konczei_tanchazkulturalisparadoxonjai/

Népművészet: „El kell oszlatnunk azt a tévedést is, amely úgy véli, hogy mindenestül hozzá van kötve a parasztsághoz. Ezeket a formákat közvetlenül a parasztság őrizte ugyan meg számunkra, de ősibbek nála, és így, a kifejezetten paraszti vonások lehántásával túl is élhetik. Aki átélte, amint egy mai táncház modern, városi fiataljai hagyományos népzenével és néptánccal szórakoznak, az tudja, hogy nem mint valami idegent öltik magukra a népművészetet, hanem sajátjukként, saját kifejezésükként élik és gyakorolják.”
(Vitányi Iván: A népművészet szerepe ma. In: Nomád nemzedék (1981) Szerk.: Bodor Ferenc)

Táncházmozgalom: „Eredetét tekintve az >>előállított nyilvánossággal<< való szembefordulás terméke. Röviden és pontosabban az alávetett néprétegek, így pl. a parasztság is a politikai hatalomból és a (…) társadalmi nyilvánosságból kirekesztődve, a társadalmi >>életben maradás<< belső parancsának engedelmeskedve alakította ki autonóm kultúráját, folklórját. Tehát a folklórnak és örökösének, a mai mindennapi kultúrának mondhatni ontológiai sajátossága a hatalommal, a demokráciát látszataiban működtető politikai hatalom által kialakított és preferált érték- és normarendszerrel, a hivatalos kulturális stratégiával való szembenállás.”
(Zelnik József – Niedermüller Péter: Bevezető a Folklór és kulturális alternatívák c. 1983-as kötethez)

„A tudathasadást elkerülendő, kevésbé >>ellenőrzött<< területekre menekült a mozgalom. Kísérletet tett az öröm felszabadítására. Ehhez előbb az ünnep méltóságához kellett visszatalálni, mert különben az öröm nem szabadul fel, energiáit vesztve visszazuhan az időbe. Tehát a hetvenes évek népművészeti mozgalmai az ünnep felszabadítására tettek kísérletet. A tett ösztönös volt, (…) az ünnepet átélő ember a forrásait vesztett világban a fiatalos életigenlés helyreállítója.”
(Zelnik József: A folyamatosság kísértése. In: Nomád nemzedék (1981) Szerk.: Bodor Ferenc)

„…a táncházmozgalom definíció (…) szerintem több szempontból is hibás elnevezés, mégis a sajtó, elsősorban az elektronikus média közvetítésével a mai napig a köztudatban él. A táncház szerkezeténél fogva nem lehet tömegmozgalom jellegű. A táncház alapjában véve egy zárt rétegkultúra.”
(Könczei Csongor: A táncház kulturális paradoxonjai. In: Művelődés 2002/ 2. 18-20. o.)

Búvóhelyek-e csupán a kis közösségek, ahol az identitásvágy, ha szűk körön belül is, de a biztonság és a szabadság pilléreit alkothatja meg? (…) Vagy iskola, ahová visszavonultan értő közösségben kiérlelheti a biztonság s a szabadság készségeit: a cselekvésnek azokat a formáit, melyek egy nép nagyobb szándékaihoz szükségesek?”
(Zelnik József: A folyamatosság kísértése. In: Nomád nemzedék (1981) Szerk.: Bodor Ferenc)

„Nos, a táncházmozgalom helyes példát választott, illetve létéből kifolyólag eleve autentikus alapokra lett építve. (…) Azokra a kicsi, hagyományos közösségekre épült, amelyek ezt a művészetet szülték, művelték. (…) Mert azért más lehetőség is lehetett volna. Választhatta volna a mozgalom –mint másmozgalmak teszik is– a >>nemzeti<< ideált vagy a honfoglalók képzeletbeli hagyatékát. (A honfoglalókról még azt sem tudjuk biztosan, kizárólag magyarul beszéltek-e.) Vagy, mint a színpadi néptánc egyre szívesebben teszi, az elit, magas művészeti sikerképeket.”
(Dreisziger Kálmán: „Erényeink”. Gondolatok a magáról nem filozofáló Táncházmozgalom védelmében. In: FolkMAGazin 2011/ 1. 42-43. o.)

„A népművészet igenlésének programja a mozgalom vezetőinél együtt járt az európai művészet igenlésével.”
(Vitányi Iván: A magyar néptáncmozgalom története 1948-ig)

„Nemrég nemzetközi Unesco-konferencia foglalkozott ezekkel a kérdésekkel Budapesten. A világ minden részéről összesereglett tudósok a (…) a népművészet továbbélésének, továbbfejlődésének magyar modelljéről beszéltek. Olyan nagyarányú kísérletet láttak benne, amit mindenképpen figyelemmel kell kísérni, mert példát mutathat a legkülönbözőbb országok számára. Jó volt ezt hallani, de kicsit ijesztő is: van benne ugyanis igazság, de minél több, annál nagyobb a felelősség.”
(Vitányi Iván: A népművészet szerepe ma. In: Nomád nemzedék (1981) Szerk.: Bodor Ferenc)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése