Az életrajzi adatait mindenki megtalálhatja a Magyar Nagylexikonban vagy a Wikipedián, ha akarja. De legtöbbet talán nem is ezekből a nagyon vázlatos életrajzokból lehet megtudni róla. Hanem mondjuk ebből az interjúból, amire én is nemrég találtam rá:
http://server2001.rev.hu/oha/oha_document.asp?id=239&order=1
Érdekes olvasmány az eszmetörténet kutatóinak is, amellett még néhány tévhit eloszlatására is alkalmas. Azonkívül itt Árpi bácsi indulásáról, családi hátteréről is mesél, amiről egyéb helyeken nem sokat tudhattunk meg. Azt persze tudtam eddig is, hogy 1922. február 10-én született, Budapesten, de a családja Zala megyei, muraközi eredetű, kisnemesi család, anyai ágon pedig erdélyi. De ebben az interjúban mesél egy kicsit a szüleiről, illetve a középiskolás és egyetemi éveiről és a cserkészetről is. Úgy tűnik, fiatalkorában ő is a népi írókhoz állt legközelebb, fontosnak tartotta a paraszti kultúrát, de formális politikai állásfoglalásnál, jobb- vagy baloldalizmusnál fontosabb volt számára a humanizmus (ezt talán elnöksége alatt is bizonyította). „Világéletemben szerettem volna valahova tartozni, és sose tartoztam sehova, mert mindig úgy tartoztam valahova, hogy azt belülről bíráltam magamban.” –mondja. Majd valamivel később: „Örök életemben vágytam rá, hogy tartozzam valahova, mégsem tudtam soha rászánni magam, hogy valahova teljesen tartozzam, mert - lehet, hogy ellentmondásos - a személyek megválogatásában morális princípiumaim vannak, amit néha fontosabbnak tartok, mint a politikai hitvallást. Mert olyan emberekkel érdemes lefeküdni egy árokba, akik, ha fejlövést kapok, kivisznek, ahogy én is kiviszem őket.” De éppen ebből következik, hogy adott esetben alkalmas lehet valamiféle közvetítő szerepre különböző nézetű emberek között. „S ha lesz valamikor öt perc, politikai öt perc Magyarországon, amikor egy formálódó időszakban szükség lesz olyan emberre, aki kommunistával és népivel egyaránt szót tud érteni, és akinek a lapja tiszta, ha kellek, én ott leszek, ha nem kellek, akkor nem.” Azt hiszem, ezt is eleget bizonyította az elnöksége alatt, már egyáltalán azzal is, hogy a személye viszonylag széles körben elfogadható és aztán elfogadott is volt. Amikor meg konfliktusa volt, az nem is mindig rajta múlt. Olyasféle összebékítője ő az eszméknek és embereknek, mint mondjuk Vitányi Iván, aki szintén egy széles látókörű és műveltségű, filozofikus alak. (Ő egy külön bejegyzés témája lehetne, de róla majd kicsit később.)
Egyetemistaként Göncz Árpád a Teleki Pál Munkaközösség tagja volt, részese volt tehát a két háború közötti magyar szellemi élet pezsgésének, a sokszor alaktalanul kavargó, de nagyon is bátor, színes és izgalmas eszmék korának. (Hiába, az ő nemzedéke egy ilyen nemzedék volt. De nem tudom irigyelhetjük-e őket azért mert ilyen szellemileg izgalmas korban éltek. Végül is keményen megadták az árát, sokan közülük bele is haltak.) A katonaságot, vagyis az értelmetlen mészárszéket érthető okokból igyekezett könnyen megúszni. Utána viszont annál keményebben részt vett a nácik és nyilasok elleni ellenállásban, az emberek, a nemzet mentésében. A Magyar Diákok Szabadságfrontjának, azon belül is a Táncsics Mihály Zászlóaljnak a tagja volt. (Újabb feljegyzés magamnak: ennek az ellenállásnak, amiről ő beszélt itt, meg amiről Vitányi Ivánnál is olvastam, szóval ennek az ellenállásnak a történetét is meg kellene már egyszer írni, összefoglaló és hiánypótló jelleggel. Ki vállalkozik rá?)
A háború után a sokszínű polgári-paraszti olvasztótégellyé váló Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt munkáján keresztül kapcsolódott be az újjáépítésbe. (Ez a párt akkor egy nagy katyvasz lehetett, főleg, hogy elvesztvén Bajcsy-Zsilinszky Endrét, nemigen volt, aki gatyába rázza.) Kovács Béla főtitkár titkára lett. KovácsBéla ma már szimbolikus alaknak számít: afféle mártír-alaknak, hiszen az ő elhurcolásának napja (amely tényleg fordulópontot jelentett a politikában) manapság „a kommunizmus áldozatainak emléknapja”. Árpi bácsi mégsem akarja akár Kovács Béla alakját, akár saját szerepét és hozzá való viszonyát mitizálni vagy akár szépíteni.
De haladjunk tovább: később csőlakatosként majd agrármérnökként dolgozott. Itt legalább ezekről a munkáiról is részletesen mesél.
Aztán az 1956-ban játszott szerepéről is. Felhívnám a figyelmet arra, hogy mit csinált: az indiai diplomácia segítségét igyekezett megnyerni, hogy közvetítsenek a magyar konfliktusban. Nyilván Magyarország és a Szovjetunió konfliktusában, de ez azt is jelentette, hosszabb távon, hogy a magyar nép és a magyar hatalom közötti konfliktusban. Ez a diplomáciai ügyködés a békés kibontakozás érdekében volt az, ami aztán a vádiratban a külföldi hatalommal való összejátszásként és a haza bemószerolásaként jelent meg. Khm, nem tudom, érti-e, akinek szól, hogy mire akarok ezzel célozni.
A Bibó-perben végül is többekkel együtt életfogytiglani börtönre ítélték, amiről persze tudni lehetett, hogy politikai foglyok esetében többnyire nem jelent teljes életfogytiglant. Szerencse lehetett a szerencsétlenségben, hogy úgy tűnik, akkoriban egy helyre rakták a politikai foglyokat, így Árpi bácsinak sikerült csupa intelligens emberrel együtt ülnie, akikkel aztán barátok is lettek. Budapesten Mécs Imre volt a rabtársa, Vácon pedig olyanok, mint Bibó István, Litván György (a történész), Mérei Ferenc (a híres pszichológus), Donáth Ferenc, Háy Gyula, Déry Tibor (az írók). Velük aztán később is jó barátok maradtak.
Göncz Árpád a börtönben tanult meg angolul, aminek jó hasznát vette, mert mikor kiszabadult, sikerült fordítóként elhelyezkednie. Írói karrierje már részben a fordításból következett. A ’70-es, ’80-as években már ismert írónak számított. Könyveit kiadták, drámáit játszották. Aztán, hogy hogyan került a Szabad Kezdeményezések Hálózatába, és hogyan vezetett onnan az út az elnöki méltóságig, azt már nagyjából tudjuk. Azt is, hogyan lett ezután hamarosan mindenki „Árpi bácsija”. Akit érdekelnek még további részletek, olvassa el ezt a részt az interjú későbbi kiegészítésében, alul. Csak annyit az egészről, hogy mint a Visegrádi Országok tanulmányozója érdekes párhuzamokat vélek felfedezni közte és Václav Havel között. Gondoljunk bele: Magyarországban és Csehországban is egy-egy börtönviselt, ismert ellenzéki drámaíró lesz az elnök, akik mindketten olyan ember nevét viselik, akik a maguk nemzetében valamiféle „Honalapítónak”, nemzeti hősnek szentnek számítanak (Szent Václav és Árpád nagyfejedelem). Nomen est omen: az újrakezdés igényét fejezik ki, de legalábbis alkalmasak rá, hogy valamiféle szeretetreméltó szellemi „vezérré” váljanak. (Ide tartozna még ilyen alapon Lech Wałęsa is, hiszen ő is a lengyel ősatya, Lech nevét viseli, bár ő nem író, és sokak szerint elnöknek sem a legszeretetreméltóbb volt, minden korábbi hősiessége ellenére.)
A mű egyébként egy vígjáték, tele iróniával és öniróniával. Egy „meghatározatlan országban” játszódik, egy „meg nem nevezett Elnök meghatározatlan rendszerű diktatúrája” idején. A főszereplője Emmanuel, aki az elnök egykori harcostársa volt a Kéve elnevezésű mozgalomba, mint ilyen részt vett az előző rendszer megdöntésében, de most börtönben ül, egykori bajtársa rendszerének bírálatáért. A fogságban is igyekszik következetesen elvhű maradni. Vécépapírjára verseket írogat, sértegeti az Elnököt és a Kévét, stb. Ettől azonban inkább nevetséges lesz a rabtársai szemében, mint hős. Aztán egyszercsak kiengedik, maga sem tudja miért. Kiderül: az Elnök nem akar mást tőle, mint hogy engedje Emmanuel mondjon le legjobb verséről, ami az ország nemzeti himnusza lett, és ismerje el, hogy azt valójában az Elnök írta. És megindul a huzavona a két egykori harcsotárs között. Az egyik kicsinyes, de nagyhatalmú, a másik emelkedett, de kompromisszumképtelen.
Nem tudni kit rajzolt meg Göncz Árpád Emmanuel alakjában; ráfoghatjuk hogy Milovan Đilast, ráfoghatjuk akár azt is, hogy saját magát, de szerintem ennél általánosabb a kép, egy örök lázadó értelmiségi ő, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre az önirónia abban van, hogy az író minden eszközzel nevetségessé teszi, demitizálja a bötönben felvett és a börtönviselt emberekről mások fejében kialakult hősi pózokat. (Az további pikantéria, hogy Göncz Árpád, bár a dráma megírásakor nyilván inkább Emmanuelnek érezte magát, később mégis Elnök lett. Na persze, nem olyan elnök, mint a darabbeli Elnök, de ez akkor is vicces.) Nem tudom miért, de az egész drámát valahogy Sławomir Mrożek: A Rendőrség című darabjával érzem rokonnak, talán azért mert a börtönőrök annyira hasonlóan viselkednek benne, de inkább azért, mert mindkettő a diktatúrát és a diktatúrának való ellenállást figurázza ki. Egyébként továbbra is keresem a társulatot, amivel, akikkel ezt a színdarabot elő tudnám adni. Ha valaki be akar szállni (akár rendezőként is), szóljon.
A börtön-téma többször is előjön Göncz Árpád írásaiban. Ott van a legismertebb kisregénye, a Sarusok, ami egy eretnekcsoportról és annak vezetőjéről szól, akiket Sopronban állítottak bíróság elé, ha jól emlékszem, valamikor a XV. században. Ez is arra példa, hogyan próbálja az embert lelkileg megtörni az önkény. De ez már komolyabb hangvételű. Úgy tudom ezt a művet is átdolgozták színpadra is (nem lehetett nehéz, mert a párbeszédek dominálnak az egész műben). A másik gyakori téma novelláiban, elbeszéléseiben a háború. Konkrétan a második világháború utolsó szakasza, mikor Magyarország is hadszíntér lesz. Néhány egyéb színművében pedig a mai emberi kommunikációképtelenség (Magyar Médeia, Pesszimista komédia.) Akár így, akár úgy, Göncz Árpádot érdemes olvasni. Stílusa szikár, világos, egyszerű, mégis nagyon hatásos. Nagyon mai.
Még egy dologról azért muszáj szólnom Árpi bácsival kapcsolatban. A Wikipedián a róla szóló szócikknek van egy külön ilyen résztémája: „A személyét ért támadások”. Itt azokról a dolgokról van szó, amiket talán mindenhol szokás említeni vele kapcsolatban: hogy egyszer kifütyülték, hogy vitája volt Antall Józseffel, hogy némely ’56-osok megharagudtak rá, mert nem volt hajlandó aláírni az igazságtételről szóló törvényt. Nos ez utóbbi miatt, mint láttuk Adam Michnik példáján, nemcsak ő keveredett csatározásokba. Én meg tudom érteni az ő és Michnik aggodalmát is, hogy az ilyenfajta utólagos, általános „igazságtétel” könnyen átcsaphat kicsinyes bosszúállásba. Jöhet persze most a szokásos formula: „Nem volt katarzis”. De a fene tudja, mi lett volna a jó megoldás ebben az esetben. A „pártérdekekről” annyit, hogy ha megnézzük, szerintem nagy általánosságban Árpi bácsi inkább munkálkodott a különböző pártok összebékítésén, mint egyesek kiszolgálásán, igyekezett tényleg a nemzet egységét kifejezni. Amikor már letette az elnöki tisztet, akkor viszont miért ne juttathatná kifejezésre ő is a maga szimpátiáit.
Van azonban itt más is, a személyét ért támadásokkal kapcsolatban, amiről a Wikipedia (mondhatnám, hogy „szerencsére”) nem szól. Ez pedig a „Patkány-tévhit”. Erről én sem akartam beszélni, mert egy ilyen bejegyzésben, ami némileg köszsöntésképpen is készül, ilyesmikről mégsem illene szót ejteni. Hogy mégis muszáj egy pár szót szólnom róla, annak két oka van.
Az egyik, hogy én ezt a besúgó-legendát először egy cinikus, de egyáltalán nem hülye embertől hallottam; olyantól akit alapvetően tisztelek, még akkor is, ha az illető elfogultságaiból adódóan mond néha hülyeségeket. Szó szerint azt mondta, hogy „besúgta a rabtársait Recsken”, aki pedig vette a fáradságot, és elolvasta az életrajzot, az tudja, hogy Göncz Árpád soha nem raboskodott Recsken. Mégis szöget ütött a fejembe, hogy egy ilyen feddhetetlennek tartott és általánosan szeretett emberről ilyen egyáltalán felvetődhetett.
A másik, hogy amikor a Google-ba beütöttem Göncz Árpád nevét, hogy ehhez a bejegyzéshez képet és anyagot keressek róla, legalább három-négy olyan találatot dobott ki mindig, ami olyan oldalakról való volt, ahol azt cincálgatták, hogy ez az ember egyrészt zsidó(-e), másrészt besúgó(-e). Ettől felforrt az agyvizem. Ezek szerint az aljas pletykák ronda módon terjednek, ahelyett, hogy megállnának az első észszerű cáfolat után.
Ez a blog pedig többek között éppen azért jött létre, hogy ne hagyja szó nélkül az olyan dolgokat, amikre a legtöbb történész olyanokat mond, hogy „Ezek annyira komolytalan és kicsinyes vádak, hogy nem is érdemes rájuk szót vesztegetni”. Nagyon úgy tűnik nekem, hogy pont az ilyen hozzáállás miatt terjedhetnek az aljas baromságok ilyen járványszerűen ebben az országban, úgyannyira, hogy sok portál és sok ember (még a nem-teljesen-hülyék is) már minden indoklás nélkül evidenciának veszi ezeket a dolgokat. Hát vegyük fel a kesztyűt!
Zsidó? (Ez persze nem kellene, hogy kardinális kérdés legyen, de ha valakinek ez böki a csőrét, hát miért ne válaszoljak erre is.) Nem az, nem lehet rá mondani, ő sem tartotta magát soha annak. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy az anyja ősei között voltak zsidók is (de már az anya sem ebbe a kultúrába született bele). „Aztán van a családban stájer, olasz, horvát, zsidó, magyarországi német, az égvilágon minden, ami átfogja ezt a Kárpát-medencét.” -mondta ő.
Na és akkor mi van? Nem értem, hogy egyesek errefelé úgy állnak a dologhoz, hogy a stájer, olasz, horvát, német ősök „megbocsáthatók”, attól még „lehet-magyar-valaki”, de ha zsidó is, akkor az már „megbocsáthatatlan”. Mi van, ha van az is? Apai ágon meg kisnemes a XVII. századig visszavezethetően. És az számít valamit?
Mindegy nem dühöngök ezen. Végül is tapasztaltam már, hogy ha valaki valamilyen formában baloldali (pl. szociáldemokrata) és/vagy valamilyen szempontból liberális nézeteket vall, előbb-utóbb rámondják azt is, hogy zsidó, akkor is, ha sem kinézete, sem más nem indokolja ezt. Rámondták már ezt a zempléni köznemesi családból származó (mellesleg a Horthy-családdal is távoli rokonságban álló) Vitányi Ivánra is. Rám is mondják, a barkó parasztok ivadékára, de persze az én esetem speciális, mert apám klezmerzenészként lett igazán híres.
De visszatérve az igazi vádra: Besúgó?
Mint mondtam, nagyon kiakasztott, amikor először hallottam ezt. Furcsának találtam, hogy elnöksége alatt Árpi bácsi annyira népszerű volt, azt írják minden népszerűségi listát magasan vezetett. Akkor senkinek eszébe sem jutott volna ilyet mondani rá. Csak jóval a leköszönése után hangzott el ez a vád. De már első hallásra sem tűnt valószínűnek. Aztán elkezdtem utánanézni a dolgoknak. Az egyetlen, amire a vádat alapozni lehetne, talán az, hogy Gönczöt a fogsága alatt majdnem végig együtt tartották a vitathatatlan tekintélyű Bibóval. Ez azonban még önmagában nem magyaráz semmit. Túl sok érv szól a vád ellen.
1.Göncz Árpád 1963-ban az utolsók között szabadult ki azok közül, akikkel együtt ült. Ha tényleg jelentett volna, csak kapott volna annyi előnyt, hogy előbb kiengedik.
2. Ha ez ismert dolog volt, miért nem vetette fel valamelyik MSzP-s ezt már 1990-ben? A(z) MSzP-nek nem az lett volna az érdeke 1990-ben, hogy megtorpedózza a(z) SzDSz-MDF-paktumot, hogy a saját embere (Pozsgay Imre) kerüljön az elnöki tisztségbe?
3. Ezt a vádat sohasem a rabtársaktól lehetett hallani. (Még csak nem is '56-osoktól.) Bibó István, Mérei Ferenc, Litván György, Donáth Ferenc halálukig jó barátságban maradtak Göncz Árpáddal, pedig mindnyájan tudták, hogy besúgó is volt közöttük. Egyikük sem él már, hogy konkrétan megkérdezhetnénk őket, de más (kevésbé ismert) rabtársak biztosan maradtak még. Mégsem jelentkezik senki azok közül, akik Vácon ültek, hogy alátámasszák a vádat. Mécs Imre pedig kifejezetten cáfolta is.
4. Korábban olvastam egy interjút Göncz Árpáddal, csak sajnos nem emlékszem már hol. Mindenesetre abban név nélkül beszélt egy besúgóról, aki Vácon róla jelentett, és viszonylag pontosan leírta, milyen volt. Ha ő besúgó lett volna, szerintem nem beszélne ilyen nyíltan inkább kerülné ezt a témát, nem akarná direkt felhívni rá a figyelmet, hogy a börtönben valaki jelentett. („Akasztott ember házában nem szerencsés kötélről beszélni” –tartja a mondás.) Egyébként is jellemző, hogy Göncz Árpád a börtön éveiről mindig nyíltan, minden ködösítés nélkül a legapróbb részletekig menően beszélt, ha kérdezték róla. Soha nem látszott, hogy valamit el akarna kenni.
http://www.bibotarsasag.hu/Bibo%20Web%20Folder/bibo/eloadasok/mi_a_bortonben.html
5. 1960-ban, a váci fegyházban zajlott egy éhségsztrájkkal egybekötött tiltakozás, amiben Göncz Árpád is részt vett. (Pedig akkor már többen rebesgették, hogy hamarosan szabadulhatnak.) A parancsnokság letörte a tiltakozást és a rabok egy részét átszállította Márianosztrára. (Bibót, Gönczöt és több más rabtársukat is.) Ha az egész felülről megszervezett provokáció lett volna, azért, hogy egyesek ne szabadulhassanak túl korán, akkor a provokátort viszont valószínűleg kihozták volna. Ehelyett mindenki, aki részt vett az akcióban, újabb két és fél évet kapott.
(Ezek eddig olyasmik, amikre lehetne mondani akár, hogy az ember prekoncepciózus, azaz a következtetéseihez keres bizonyítékokat, nem fordítva. De mondok még mást is.)
6. És akkor végre rátaláltam a fenti inerjúra. (Még egyszer): http://server2001.rev.hu/oha/oha_document.asp?id=239&order=1
Ebben Göncz Árpád már konkrétan meg is nevezi, ki volt, aki róla és rabtársairól jelentett. Az interjú első változata 1985-ben készült, amikor még senkiben fel sem vetődött a „Patkány-legenda”, tehát mégcsak az sem valószínű, hogy ezt saját mentegetésére adta volna elő. (Lásd a 4. pontban leírtakat.) Most meg fenn van az Interneten, és az illető nem tiltakozik hangosan, pedig állítólag ma is él.
7. De a legmeggyőzőbb: Kenedi János, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának egykori vezetője, elég nagy tekintélyű és viszonylag megbízható történész jónéhány dokumentumot összegyűjtött arról, aki „Csorba” fedőnéven Bibóékról jelentett Vácon. Név nélkül, de viszonylag pontos leírást ad róla, itt:
http://www.es.hu/print.php?nid=29426
„ma is él -, legyen elég csak annyi, hogy 1956 őszén harmadikos középiskolásként csatlakozott a Széna téri felkelő csoporthoz, november közepén Ausztriába ment, részt vett az emigráns szervezkedésben, kapcsolatba lépett a brit hírszerzéssel, majd többször visszatért Budapestre, hogy társait Nyugatra mentse. 1957 január végén elfogták, majd I. fokon életfogytiglanra, II. fokon 12 év börtönre ítélték. A Fő utcában, a Gyűjtőben, Vácott és Márianosztrán raboskodott több mint hat éven át, 1963 áprilisi szabadulásáig.”
Igaz, ez megdönti az 1. pontban foglalt teóriámat, mert hiszen az igazi besúgót is elég sokáig benntartották. Viszont igazolja azt, hogy az éhségsztrájk nem felülről jövő provokáció volt.
Ez pedig már nemcsak afféle feltételezés, hanem egy szekérderéknyi állambiztonsági irattal lehet igazolni. Én legalábbis Kenedi Jánosnak elhiszem, de ha valaki kételkedik, szívesen elmegyek vele, és átnézhetjük együtt ezeket a dokumentumokat. Már ha marad egyáltalán valami az ÁBSzTL-ból, mostanában ugyanis nagyon nem szeretik ezt az intézményt azok, akik saját érdekeiknek megfelelően akarják átírni a történelmet.
Kár, hogy ilyennel is foglalkoznom kellett ebben a bejegyzésben, de legalább ez is megvan.
Hogy visszatérjek a fő témához: Annak azért örülök, hogy Göncz Árpádot, az írót és a(z egykori) közéleti személyiséget ilyen szép kort jelentő, kerek szülinap alkalmából köszönthetem. Remélem, még jó darabig velünk marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése