Tavaly ilyenkor, az 1956-os forradalom ünnepén éppen Warszawában tartózkodtam. Hogy valahogy mégis megtartsam én is ezt a nemzeti ünnepet, azt találtam ki. hogy írok egy ilyen elmélkedést az akkori blogomra, arról, hogy történészként szerintem mit jelent a forradalom szó, milyen zavarok lehetnek az értelmezése körül, és mit jelent ebben az esetben 1956.
Meg is írtam az elmélkedést, de akkor nem tettem közzé a teljes szöveget. Nem akartam túl sok aktuális utalást, azt gondoltam, szóljon a szöveg csak 1956-ról (és a polákokról), és kész. Úgy érzem, most eljött az ideje, hogy közzétegyem a teljes írást. Hangsúlyozom, hogy amit írtam, egy évvel ezelőtt írtam és külföldön. Nem tudhattam egy csomó mindent, amit most már tudok. De a véleményemet a legtöbb dologról most is fenntartom. Úgyhogy, akit érdekel, itt elolvashatja. (Ja, részletekben lesz fenn, ez a bejegyzés csak az első, aztán lehet tovább olvasni.) Íme:
1956
Otthon meg nemzeti ünnep van most. Gondolom, ennek alkalmából is írnom kellene valamit, szépet és/vagy lelkesítőt. Szerencsére nem vagyok abban a helyzetben, hogy ünnepi beszédet kellene tartanom. Viszont olyan helyzetben sem vagyok, hogy ilyen témákban megmondjam a tutit. Nem is akarom, persze. Ezért csak néhány gondolatomat fogom megosztani Veletek. Eredetileg egyébként csak a filmekről akartam írni, de aztán annyi minden eszembe jutott.
Úgyhogy kezdem azzal, ami tudományosabbnak látszik, aztán rátérek a személyesebb dolgokra.
„Igen az eseményekkel, ha már elmúltak, nincs baj, feltéve, ha nem próbálunk okosabbak lenni náluk, ha nem a saját ügyeinket próbáljuk a segítségükkel megoldani. Ha békén hagyjuk őket, csodálatos oldattá válnak, varázstinktúrává, amely az időt és a teret is feloldja, megemészti a naptárakat és az atlaszokat, édes semmivé változtatja a mellérendelt cselekedeteket. Mi értelme a kvízjátéknak? Kinek kell a kronológia- a halál nővére?”
(Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba. Körner Gábor fordítása)
1956-ról sokan vitatkoznak, sokféle dolgot mondanak, sokféle indulattal, sokféle véleménnyel. Néhány éve olvastam egy blogbejegyzést erről a témáról. A pasas, aki írta később valami elborult, önjelölt álforradalmár lett, de akkor még egész értelmes dolgokat írt, egészen konszolidáltan elemezve, végiggondolva fogalmazta meg a véleményét. (Ha emlékeznék még, mi volt a címe a blogjának, persze most linkelném, de sajnos nem emlékszem. Ezért kénytelen vagyok azt a történészietlenséget elkövetni, hogy nem teszek ide forrásmegjelölést. Bocsánat!) Na, ő írta, hogy 1956 körül valamikor nagyon sűrű lehetett a homály, mert nem volt szabad róla beszélni és ami fontosabb nem is lehetett a dokumentumait kutatni. Aztán már lehetett beszélni róla, és kutatni is lehetett. Ekkor volt egy pár ember, akik vették is a fáradságot és egy-két dolognak utánanéztek, ahol lehetett. De aztán, mostanra eljött az idő, amikor már ez az egész nem ér semmit. Túlságosan sok tévhit, és indulatoktól fűtött vélemény terjedt el kérdésről ahhoz, hogy az akkori események valóban történelemmé váljanak. Volt egy pár évünk rá, hogy ezt elősegítsük (a ’90-es években), de ezt elszalasztottuk. És most már késő. Most megint sűrű körülötte a homály, még azok számára is, akik esetleg minden apró eseményét részletekbe menően ismerik a forradalomnak, az utca egyes eseményeinek. Ez volt a véleménye. 1956-ról most már majd megint jó pár évig vagy ki tudja hány évtizedig nem lehet értelmes társadalmi párbeszédet folytatni. Szomorú kép. Sötét vízió! De van benne valami. (Már ha jól emlékszem rá, mit írt.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése