2017. december 29., péntek

Ami visszatért és ami nem (Utolsó Jedi(k)-kritika) II.

Folytatódik az Utolsó Jedi(k) kritikája. Majd fogjátok látni, hogy ez a rész csak hosszúsága miatt került külön bejegyzésbe, egyébként semmi nem indokolná...


Ahch-To (Sceilig Mhichíl)
Nem is tudom, előfordult-e már, hogy egy földi hely ennyire felismerhető legyen egy Csillagok háborúja-film egyik helyszínében. Az Írország nyugati partjaihoz közel fekvő Sceilig Mhichíl (Mihály-sziklasziget) azonban olyannyira jellegzetes kinézetű, hogy le sem lehetne tagadni, hogy itt forgatták az Ahch-To bolygón játszódó jeleneteket. Ez a s(z)kellig valamikor remeték, szerzetesek otthona volt. Így érthető, hogy most ez lett Luke Skywalker világtól való elvonulásának legfőbb szimbóluma. A szigeten él egy csomó lunda is (az a színes csőrű kis halászmadár). Van egy olyan érzésem, hogy az Ahch-To porgoknak nevezett idegesítő kismadarait is a lundákról mintázták.


Luke Skywalker (Mark Hamill)
Ahogyan az várható is volt, Luke alakjában jelenik meg leginkább az a múlt és jelen között húzódó konfliktus, ami az Utolsó Jedi központi eleme. Mi okból akar Luke szakítani a maga múltjával? Talán mert nem bírja a rá nehezedő elvárások súlyát. Úgy érzi annak idején túl sokat vállalt, mert túl sokat várt el tőle a világ: arra képes volt, hogy legyőzze a Birodalmat, visszatérítse apját a jó útra, és ezzel valamiféle egyensúlyt hozzon az Erőbe. De (valószínűleg így gondolja), itt be kellett volna, hogy fejeződjön a szerepe, mert arra már nem feltétlenül lett volna alkalmas, hogy mindenki ősi mestereként ő szervezze újjá a Jedi Rendet. Ez már meghaladta az erejét, nem erre kapott elhivatást. De mégis, mint Világot megmentő hőstől, nyilván tőle várta mindenki, hogy a következő lépést is megtegye. Csakhogy egy ember néha kevés ahhoz, hogy mindent egymagában végezzen el. Luke talán a magányos feladat nagyságától roppant össze. Kérdés persze az, hogy a Jedi visszatér idején élt-e más Jedi a Messzi-Messzi Galaxisban Luke-on kívül. (Erre nem kaptunk egyértelmű választ. Úgy tűnik, a 66-os parancsot annak idején sok Jedi lovag túlélte, de kérdés megérte-e közülük valaki a galaktikus polgárháború végét. Ha nem, akkor Luke-nak persze nem volt más választása, mint hogy maga kezdjen hozzá a Rend újjáépítéséhez a semmiből. De ahogyan itt viselkedik, az azt sugallja, hogy úgy érzi: dönthetett volna annak idején másként is, és félreállhatott volna. Lehet, hogy éppen Ezra Bridgernek a Lázadók sorozat főszereplőjének is átadhatta volna a stafétát, már ha Luke tudott egyáltalán Ezra létezéséről.)
Fenti spekulációim alapján rejlik itt egy új történetszál, aminek kibontása a következő részben egy hatalmas lehetőség az alkotók részére. Miszerint: maradt-e még más Jedi Luke-on kívül, vagy akár Luke tanítványai között, aki az öreg mester alternatívája lehet, vagy lehetett volna. (Ne feledjük, hogy Rey még nem kész Jedi lovag, csak egy tanítvány. Éppen olyan éretlen, mint Luke lehetett a Jedi visszatér idejében. Ha most meg az ő nyakába szakad majd a Jedi Rend újjászervezése, az megint ilyen kudarchoz és keserűséghez vezethet.)
Szóval az ötlet, amire a mostani Luke Skywalker alakját felépítették, kiváló, de már a konkrét dramaturgiai megvalósítás néha döcög egy kicsit. És nem a színészi játék miatt, mert Mark Hamill jól csinálja, amit csinál, hanem a forgatókönyv miatt. Luke monológjai, párbeszédei és úgy általában a jelenetei nem mindig vannak jól megírva, és emiatt a nézőnek néha az lehet az érzése, hogy amit az öreg mester művel a filmben, az csak öreges nyavalygás. Ha lenne alkalma bővebben és felépítettebben kifejteni, hogy hogyan jutott ide, a néző jobban megérthetné. Mert van olyan, hogy az ember lelkileg képtelenné válik a cselekvésre. Tényleg van. (Csak ezt ritkán látjuk holllwoodi hatásvadász filmekben.)
Luke utolsó jeleneteinél volt némi hiányérzetem, de ezt majd csak egy kommentben fejtem ki, mert „spoilerrel erősen terhelt” mondanivaló lesz.


A Jedi Rend
Már a trailerből kiderült, hogy Luke Skywalker ebben a részben fel akarja oszlatni a Jedi Rendet. Nyilván a néző egyik nagy kérdése az, amikor beül a moziba, hogy miért. És kapunk erre egy érthető választ, de erre megint nem szánnak elég időt. Luke a Rend elitizmusát emlegeti: azt, hogy magának akarja kisajátítani az Erővel való kapcsolatot, és a bennünk saját magunkban rejlő misztikus lehetőségek kiaknázását. Hiszen, ha az Erő az univerzumot összekötő titokzatos valami, akkor a vele való kapcsolat nem lehet csak egyetlen (papi) Rend kiváltsága, hanem mindannyiunké. Az pedig, hogy ki mennyire fér hozzá, illetve ki milyen rétegeihez jut el, nem feltétlenül azon kell, hogy múljon, hogy valaki tagja-e egy ilyen vagy olyan szervezetnek vagy nem. Egy szervezet legfeljebb keretet és segítséget adhat az Erővel való foglalkozáshoz. Jó gondolat, de ez így megint kevésnek tűnik. Vagy Luke-nak kellett volna alkalmat adni, hogy ezt egy hosszabb monológban (vagy akár egy Reyjel folytatott vitában) fejtse ki, vagy mindezt példákkal is illusztrálni. (Maz Kanata és Chirrut Îmwe alakjaiban már behozták azt a szálat a történetbe, hogy az Erőhöz tulajdonképpen nem csak a Jedik, azaz a Kiválasztottak férhetnek hozzá, hanem más is.)
Amiről még beszélni lehetett volna: például az az ellentmondás, hogy a Jedi Rend, miközben valami misztikus utat akar mutatni önmagunk tökéletesítéséhez, aközben a Csillagok háborúja eddigi részei során, amikor láttuk, szinte mindig politikai szervezetként, a Köztársaságot védő lovagrendként, harci és diplomáciai erőként és rendőrségként lépett fel. És ezt (ahogyan a filmek is visszautalnak rá) már több ezer éve gyakorolja. Nincs olyan politikai szervezet, ami ennyi idő alatt ne torzulna, ne korrumpálódna és ne szakadna frakciókra a politikában és diplomáciában tulajdonképpen kikerülhetetlen mocskos machinációk és intrikák következtében.
(Már utaltam rá, hogy ennek felvillantása egy olyan ziccer volt, amit az Előzménytrilógia alkotói kihagytak, pedig ezzel meg lehetett volna alapozni (pszichológiailag is) Anakin Skywalker áttérését és főleg azt a jelenetet, amikor Mace Windu ellen fordul. Mindez leginkább talán úgy lett volna lehetséges, ha Windu mester lett volna az antipatikus, hatalmaskodó Jedi alakja, akitől saját bajtársai is tartanak... Arra sem kaptunk magyarázatot, pedig a fentiek végiggondolásával nyilván érthető, hogy a 66-os parancs idején miért engedte a Galaxis lakossága halomra gyilkolni az elvileg értük harcoló Jediket: valószínűleg éppen ezért, mert csak egy magába forduló, titkait féltékenyen őrző, is ki tudja milyen machinációkat folytató rátarti bandát, esetleg egy valamiféle „Háttérhatalmat” látott bennük.)
Mindezzel együtt is szép, hogy a film egyáltalán feltette a kérdést: meddig lehet szükség egy ilyen szervezetre, mint a Jedi Rend? Mi az a pont, amikor már nem játszhat pozitív szerepet, mert az önzetlenül szolgáló, önfeláldozó harcosok csapatából egy már csak önmagát és a maga befolyását fenntartani igyekvő öncélú szervezet lesz?
És ha eljut erre a pontra maga az intézmény, hogyan lehet és hogyan érdemes átmenteni azt az általa felhalmozott rengeteg tudást, ami mégiscsak értéket jelent?


Rey (Daisy Ridley)
Mindez (amit a fent leírtam) nem tartja vissza Reyt, hogy rendületlenül haladjon előre a Jedivé válás útján. Egyelőre ugyanúgy nem a Jedi Rend újjászervezése érdekli, hanem önmaga tökéletesítése, kemény harcossá edzése, mint ahogyan az ifjú Luke Skywalkert is ugyanezek a dolgok foglalkoztatták az eredeti Trilógia második része idején.
A párhuzam nyilván szándékos az alkotók részéről. Ugyanakkor egy kicsit itt is elégedetlen vagyok. Annak idején Luke edzése is egyszerre volt egy felkészülés a végső nagy harcra és önmaga megismerése. Ezt Luke-nál is többek között egy álomszerű, szimbolikus jelenettel mutatta be a rendező A Birodalom visszavágban, mint ahogyan most is. De amíg annak a jelenetnek (mikor Luke önmagával kerül szembe) világos volt az üzenete, itt nem egészen tisztázott, hogy az olyan jeleneteknek, amikor Rey egy mély kútba esik vagy végtelen számú tükörrel kerül szembe van-e valami értelme és mélysége, vagy csak öncélú filmes művészkedés különösebb mondanivaló nélkül.
Még egy fontos dolog. Az Ébredő Erő után nagyban ment a találgatás Rey származásával kapcsolatban. Ki ő? Lehet, hogy ő is Solo- vagy Skywalker-gyerek? Luke lánya? Vagy talán Obiwan Kenobi unokája lehet? Sokféle teória, spekuláció jött a legkülönfélébb helyekről. Most még szóval is ki van mondva (és ezt talán még nem is olyan nagy spoiler ellőni), hogy semmi ilyesmiről nincs szó. Miért kellene, hogy ő bárkinek a rokona legyen? Nem a származás, nem az előkelő vérvonal tesz valakit Jedivé. Éppen aza szép, hogy egy ismeretlen porfészekből jövő ismeretlen szegény lány lesz a legnagyobb hőse az új időknek. Ez megint egy okos üzenet, örülök, hogy az alkotók ebbe az irányba vitték el a történetet.


Kylo Ren (Adam Driver)
Kylo alapkonfliktusa is olyasmi, mint Luke Skywalkeré: leszámoljon-e végképp a múltjával és a vele kapcsolatos elvárásokkal vagy nem? Illetve: a múltjából pontosan mivel számoljon le, melyik családi örökségétől próbáljon megszabadulni, és melyiket próbálja továbbvinni? (Szüleiét vagy nagyapjáét?) Kylo alakja az elejétől erről a végletes vívódásról szól: egyik indulatból a másikba esik, hol iszonyúan meg akar felelni mások elvárásainak, hol mindenből elege lesz, és mindennek az irányítását a saját kezébe akarja venni. Szimbolikus, hogy most már az elején szanaszét töri a sisakját, azt a tárgyat, ami mintha a nagyapjához való hasonulás eszköze lett volna. A filmben van egy pillanat, amikor úgy néz ki, kész is lenne súlyosan terhelt, apagyilkos múltját is feldolgozni, és kiszállni abból a játszmából, aminek eszköze lett. Van egy ilyen érdekes monológja a Sötét Oldal és a Jedi Rend közötti ellentéten való felülemelkedésről, annak meghaladásáról. Ami nem lenne rossz gondolat, pláne, hogy itt akár még össze is kapcsolódhatnának Kylo és Luke céljai. De a néző nem tudja elfelejteni, hogy Darth Vader annak idején ugyanezzel a szöveggel próbálta Luke-ot átcsábítani a Sötét Oldalra. Így a még mindig elég gyenge Kylo esetében megvan a veszélye annak, hogy pont azáltal kezdi a nagyapja rossz mintáit másolni, hogy azokat el akarta kerülni. Ez megint egy nagyon érdekes történetelem, és azt hiszem, sokunk számára ismerős lehet a magunk családi életéből.
Emellett: a Kylo és Rey között kialakuló különös kapcsolat az egész film legérdekesebb szála. Valami végzetszerű vonzalom ez, amiből még sokminden lehet: barátság, szerelem, bajtársi kapcsolat vagy olyan tragédia is, mint a görög mitológiában Akhilleusz és Penthesztileia történetében,

ahol a két hős háborús kötelességérzete erősebbnek bizonyult a közöttük lévő szerelmi vonzalomnál.


Harci koreográfiák
Ezeket hiányoltam az Ébredő Erőből. Itt most azért kapunk ebből is valamennyit, de a legjobb ezek közül érdekes módon Snoke „arctalan” testőrségéhez kapcsolódik. (Ami nem rossz, mert elődeiket, Palpatine hasonló piros testőrségét sosem láttuk az élőszereplős filmekben harc közben, pedig mindenkit érdekelt volna a stílusuk.) Van egy végső nagy párbaj is a filmben, de az már nem annyira látványos, mint a piros vitézeké. Mintha azt akarná sugallni a rendező, hogy az igazán fontos összecsapások a való életben is inkább szellemi síkon zajlanak.


Snoke (Andrew Serkis)
Rey mellett Snoke volt a másik szereplő, akivel kapcsolatban az Internetet elárasztották a legkülönfélébb helyekről jövő elméletek. Rey esetében kiderül, hogy nem a származás, a pedigré és a múlt a fontos, hiszen éppen az a lényeg, hogy egy ismeretlenségből kitörő, magát a semmiből felküzdő hősről van szó. Az viszont szerintem elvárható lenne, hogy megtudjunk valamit Snoke előéletéről. Hiszen az előző részben már az volt az alapszituáció, hogy ez a figura a legmagasabb polcon ül, és nyilván szeretnénk tudni, hogyan került oda. (Hiszen ő az, aki korábban, az eredeti Trilógiában soha nem jelent meg.) Ki volt ő a Birodalomban? Milyen viszonyban volt Palpatine császárral? Mennyiben akarja az Első Rend alakjában a Birodalmat feltámasztani, és mennyire akar attól eltérni? Egyáltalán: ő hozta létre az Első Rendet, vagy csak az élére állt? Császári címre pályázik vagy jól elvan ezzel a de facto diktátori hatalommal? Sith-nagyúr ő, vagy másféle Erőhasználó? Hogy került a befolyása alá Kylo Ren? Olyan kérdések, amik a nézőt jogosan érdekelhetnék, mert a cselekmény szempontjából lényegesek lehetnek. Ezekről most sem tudunk meg többet. Talán majd a harmadik részben?
Egyvalamit viszont biztosan megtudunk Snoke-ról már most: azt hogy egy ember. Mármint, hogy egy esendő ember, aki akármennyire is Übermenschnek hiszi magát, ő is tévedhet. Ezt eleve ügyesen vezeti fel a Trilógia. Emlékeztek hogyan nézett ki Snoke az Ébredő Erőben? Mindig csak hologramon jelent meg, olyankor viszont mindig óriási volt. Most már az elején kiderül, hogy szó sincs arról, hogy ő egy valódi óriás lenne, egy rendes emberméretű ember ő. Ebből már sejti a néző, hogy ez, hogy ő virtuálisan akar a beosztottjai fölé magasodni, valami súlyos kisebbségi komplexust takarhat. Hogy mi leplezi le végképp Snoke végletes felfuvalkodottságát, azt elárulni nagyon súlyos spoilerezés lenne.
(Mindemellett továbbra is azt kérdezem: miért kell a főgonosznak mindig rondának is lennie? Nem sokkal vérfagyasztóbb, ha valaki szép, de gonosz? Az még oké, hogy Darth Vader gépemberré válik, de ennek fényében teljesen felesleges volt még Palpatine-t is összeégetni a Sithek bosszújában, meg kitalálni még a Darth Vaderhez hasonló történetű Grievous tábornokot is, és most még egy összeégett arcú főgonoszt behozni. Kezd ez egy kicsit unalmassá válni. Andy Serkis egyébként maszk nélkül is tud ijesztő pofákat vágni, szerintem lehetett volna ő Snoke kevesebb sminkkel is. Jó lenne, ha egyszer már jönne egy Saint-Just-szerű (vagy éppen Bellatrix Lestrange-szerű) „angyalarcú” főgonosz ebbe a sorozatba is. Mondjuk Leonardo DiCaprio?)


Az ott Joseph Gordon-Levitt. Ha nem ismertétek fel, a hiba nem a ti készüléketekben van. (Valahogy mindig reméletm, hogy Joe egyszer megjelenik egy Star Wars-filmben, de valahogy úgy képzeltem, hogy saját személyében lesz jelen, és egy laza Jedi-mestert fog alakítani.)


Névtelen Hacker (Benicio del Toro)
Benicio del Torót mindig öröm a filmvásznon látni. Mostani szerepe elsősorban az, hogy a cselekmény egyik félrecsúszott szálát szépen visszaterelje a történet fő sodrába (ez most képzavar?). Ezt elég stílusosan meg is teszi, és közben még valamiféle tanulságot is levon az egészből, megmagyarázva, hogy a miért volt szükség arra, hogy cselekmény ennyire messze elkalandozzon egyik lényegtelennek tűnő mellékvágányon. Ezután viszont viszonylag gyorsan lelép (mármint a Névtelen Hacker). Nagyon remélem, hogy még viszontlátjuk.


Phasma százados (Gwendoline Christie)
Van Vader szerepének egy bizonyos aspektusa, amit most Phasma rohamosztagos százados vett át. Az eredeti Trilógiában minden néző azt várta, hogy mikor láthatjuk már meg végre Darth Vader arcát. Az első részben a Sötét Atya végig sisakban volt, aztán A Birodalom visszavágban végre egy pillanatra lekerült róla a fejfedő, de akkor csak hátulról láthattuk, aztán A Jedi visszatérben, megtérése után és halála előtt szimbolikus gesztusként végre teljesen felfedte az arcát. Most ugyanezt Phasma veszi át. (Ebben a részben megrepedt sisakja alól előtűnik az egyik szeme. Nyilván a harmadik részben le fogja venni a sisakját.) Csak nem tudom, miért van erre az elemre szükség. Phasma közel sem olyan érdekes szereplő, csak egy harcos statiszta. Másrészt már úgyis mindenki tudja, ki játssza őt, és az illető színésznő hogy néz ki. Nem szimpatikus hozzáállás, ha az alkotók azt hiszik, hogy az a siker kulcsa, ha patikamérlegen kimérve adagolják nekünk ugyanazokat az elemeket, amik már régen egyszer működtek. Ez az Ébredő Erőnél még elfogadható volt, de egy második résznél már azt mondom: ennyire ne nézzenek minket droidnak!

Mindezek alapján úgy tudnám összefoglalni: az Utolsó Jedi kissé káoszosra sikerült, de alapvetően egészen nézhető film. Talán túl sok mindent akartak belezsúfolni, és túl sok lényegtelen elem került bele, amik gyakran a lényegesektől rabolják el az időt. (Például: talán még jobban rá lehetett volna menni Rey és Kylo valamint Rey és Luke kapcsolatára.) Messze nem olyan koherens, mint A Birodalom visszavág volt, de igazából szeretném, ha nem is kellene A Birodalom visszavággal összehasonlítgatnom. Összességében az Utolsó Jedi pont ott működik legjobban, ahol az alkotók nem erőltetik túl a nosztalgiázást, sőt, pont azok a legizgalmasabb részei, ahol ellent mer mondani az eredeti Trilógia logikájának, és mer feszültséget teremteni múlt és jelen között.

További bejegyzések Star Wars-témában:

-Minek a metaforája a Birodalom és a Sötét Oldal?
-Az eddigi Star Wars-filmekről (Különös tekintettel az Előzménytrilógiára)
-Az animációs sorozatokról (Klónháború és Lázadók)
-Milyen szereplőket látnánk (láttunk volna) szívesen viszont az új Csillagok háborúja-filmben
-A Gyűrűk ura, a Harry Potter-regények és a Csillagok háborúja világának összehasonlítása
-Ébredő Erő-kritika
-Zsivány 1.-kritika
-Előszó Sabine Wren naplójához 

2017. december 28., csütörtök

Ami visszatért és ami nem (Utolsó Jedi(k)-kritika) I.

Megérkezett végre az Ébredő Erő várva várt folytatása, az új Csillagok háborúja (Star Wars)-film az Utolsó Jedi(k). Természetesen kell a blogra erről is egy kritika.
Ahogy távolodunk időben, úgy vagyok egyre kritikusabb az Ébredő Erővel szemben. Ma is jó filmnek tartom, de egyre inkább feltűnik, hogy mennyire a régi rajongók igényeit akarták kiszolgálni vele. Milyen lehetőségek álltak az alkotók előtt a folytatásra nézve?

A) Még jobban rámennek a nosztalgiára, és ha az Ébredő Erő egy „Új remény”-utánzat volt, akkor most megpróbálják A Birodalom visszavág megfelelőjét legyártani. Csak kérdés, hogy tudnának-e olyan meglepő fordulatokat belevinni az egészbe, mint amilyen ütős Darth Vader nagy kijelentése (vagy bejelentése) lehetett a maga idején A Birodalom visszavágban. (Mármint 1980-ban, amikor még az egész új volt.)
B) Megpróbálják megújítani az egészet és teljesen más alapokra helyezni a karaktereket, a történetet, mindent. De ennek is megvannak a maga veszélyei. (Ugyanakkor a Zsivány 1. kísérletet tett valami ilyesmire, és az egész működött, sőt siker lett. Ezzel pedig megvolt a lehetősége annak, hogy irányt mutat a továbbiakhoz.)

Első látásra úgy tűnik, mintha az alkotók a második (B) lehetőséget választották volna. De jobban belegondolva ez mégsem így van. Igyekeztek a kettő között egyensúlyozni, jól adagolni a nosztalgiát és az újítást. De az újítás látványosabbra és ütősebbre sikeredett, ezért a legtöbb nézőnek elsősorban az új elemek fognak elsősorban feltűnni. Amellett maga az egész film arról szól, hogy melyik karakter hogyan próbál leszámolni a múlttal, és tiszta lappal indulni, és hogy ez egy ilyen régtől megörökölt helyzetben mennyire lehet sikeres és mennyire nem. (És ez nem csak egyéni karakterek szintjén jön ki, hanem magasabb szinten is: például, hogy mennyiben kíván az Első Rend a Birodalom folytatója lenni, és mennyiben kíván újítást hozni.)
Úgyhogy most szisztematikus és strukturális (?) elemző kritika helyett egyszerűen ki fogom emelni a film néhány jellegzetes elemét (beleértve a szereplőket is), és aszerint fogom vizsgálni őket, hogy mennyiben próbálnak újítani, mennyiben próbálnak valami régit folytatni, és hogy ezt a kettőt mennyire akarattal vagy akaratlanul teszik. (A sorrend az egyes elemek között nem érdekes, mondom, ahogyan eszembe jutnak.)


Kapitalizmuskritika
A Star Wars mindig is többről szólt, mint „Jók” és „Gonoszok” harcáról: amit itt látunk, az mindig rendszerek, politikai struktúrák harca is volt. Ahogyan régebben írtam: „egy autonóm egységek demokratikus (azaz néha nehezen irányítható) szövetségén alapuló Köztársaság-i oldal küzd egy központosított, tekintélyelven, szigorú hierarchián és egyszemélyi vezetésen (és megfélemlítésen) alapuló Birodalom struktúrája ellen”. Vagy ahogyan az általam ilyenkor mindig idézett (eddigi legjobb ilyen jellegű kritikát megfogalmazó) Dobay Ádám írta: amit le kell győzni, egy ideológia. Egy függőlegesen szerveződő, az individualitást megtagadó, gépszerűen működő Birodalommal és a Birodalmat egy személyben reprezentáló, rendszer által felfalt, emberségét elveszítő gépemberrel szemben”. (Ezt minden Star Wars-kritikámba beleteszem, de nem véletlenül.) Szóval: nem a Gonoszok küzdenek a Jók ellen, hanem az Elnyomó Struktúra, a… minden más ellen, illetve úgy is mondhatnánk: a totális kontroll igénye a szabad kapcsolatok, a szabadságvágy ellen. De! Mindeddig ez elég elvontan volt benne a Star Warsban, nem volt arra igény, hogy ezt az egészet a mai világra való ilyen direkt utalásokkal mutassák be, illetve, hogy ne csak a látványos politikai elnyomást mutassák be, hanem a gazdasági elnyomást (kizsákmányolást) is, rámutatva, hogy a kettő hogyan segítheti egymást. Itt ezt most, a kaszinó-jelenettel olyan töményen kapjuk az arcunkba, hogy az már szinte túlzás is. Mintha kicsit átestek volna az alkotók a ló másik oldalára. Az az egész kaszinó olyan, mintha valami hidegháborús szovjet propagandaműből szedték volna. Nem mintha nem fogalmazódnának meg itt kemény és súlyos igazságok is mai világunkról, de lehetett volna ezt még igényesebb formába önteni, úgy, hogy a cselekmény is előrébb menjen. De maga a koncepció (a direktebb rendszerkritika) nekem bejött.


Űrcsata
Az eddigi Star Wars filmekben az űrcsaták mindig egy sémára voltak felfűzve: van egy haditerv, amit végre kell hajtani. (Általában ez az ellenség mindent elsöprő fegyverének vagy bázisának megsemmisítése.) Ha sikerül végrehajtani, mi győzünk, ha az ellenség hajtja végre előbb a magáét, ők győznek. Most legalább túlléptek az alkotók ezen a sémán a csatajeleneteknél. A való életben egy ütközet egy hadvezér szempontjából sokkal inkább hasonlít egy sakkmeccshez, mint egy versenyfutáshoz: nem csak egy saját terv végrehajtásán kell dolgozni, hanem folyamatosan reagálni kell az ellenfél lépéseire is. Ebből olyan váratlan helyzetek is adódhatnak, amire egyik fél sem számított. Ami az elején még jó tervnek tűnhetett, az egész hamar csődöt mondhat, és ilyenkor gyorsan improvizálni kell. Na itt, az Utolsó Jediben szerencsére pont ez történik: éppen ez teszi a csatajelenetet izgalmassá. A ki-tudja-hányadik Halálcsillag felrobbanása után végre már a Birodalom Első Rend is rájött arra, hogy nem mindig az a leghatékonyabb, ha egyetlen nagy, koncentrált tűzerejű megsemmisítő csodafegyverrel támadnak, mert annak az ellenség megtalálhatja a gyenge pontját (mint Dávid Góliátét vagy Párisz Akhilleuszét). A köztársaságiak esetében pedig megint nem érvényesül a hollywoodi séma: nem feltétlenül annak a terve lesz a legjobb, akit a legszimpatikusabbnak (illetve főszereplőnek) ismertünk meg. Másnak más terve van. De az is lehet, hogy az is csak bizonyos ideig működik. Folyamatosan változtatni kell a terven, improvizálni kell, és még az sem garancia a sikerre. Szóval az egész harc életszerűbb lett stratégiai szempontból.
De ez csak az űrcsatára vonatkozik. A filmbeli másik (szárazföldi) ütközet már nem olyan izgalmas. Főleg mert messze elmarad a Zsivány 1. csatáinak valószerűségétől. (Persze azokat „alulnézetből”, a közkatona szemszögéből láttuk. Itt meg főleg a hadvezér nézőpontjából nézzük az egészet. Más rendező, más koncepció.)
(Ha már itt tartunk: érdekes csavar, hogy az Utolsó Jedi csatajelenetében egyszerű közkatonaként ott van az egyik lövészárokban

Gareth Edwards, a Zsivány 1. rendezője is.)


Leia Organa (Carrie Fisher)
Megint idézve örök filmkritikus mesterünket, Dobay Ádámot: „Az eredeti Jedi visszatér-sztori ugyanis tartotta volna a Birodalom komolyságát és végigvezette volna a korábban belebegtetett szálakat: az első rész elején még önző Han hősi halállal adta volna életét az ellenállásnak, Leia (aki senkinek sem a testvére) királynő lett volna, az apjával és a Császárral való konfrontációtól megfáradt Luke pedig igazi western/szamurájhősként kiűrlovagolt volna a naplementébe, hogy senki se halljon róla többé. (Egyébként a hetedik részről eddig kiszivárgott sztorielemek alapján lehet, hogy Abramsék beledolgoztak pár szálat ebből az irányból az új filmbe.” Az Ébredő Erőnél ez még nem látszott annyira, de mostanra derült ki teljesen, hogy igen, az új Trilógia alkotói tényleg ezen a vonalon indultak el. Csak mindez az eredetiekhez képest pár évtizeddel később következett be. Leiát az Utolsó Jediben már szinte végig felelősségteljes politikusként, királynőként, vezetőként látjuk. Han elvesztése kellett ahhoz, hogy teljes lényével ennek, az Ügynek és népének tudja áldozni magát. Valahol szomorú is ez, de némileg szép is, hogy akkor szakad mindez a nyakába, amikor erre már biztosan megért. Valami olyasmi méltóságteljes uralkodónő lett belőle, mint amilyen az eredeti Trilógiában még Mon Mothma (a Galaktikus Köztársasági Felkelő Szövetség civil politikai vezetője) volt. És ez jól áll neki. Ez maga a szép, méltóságteljes megöregedés. Carrie Fisher számára is szép búcsú egy ilyen szereppel zárni le a pályáját.


Amilyn Holdo (Laura Dern)
Az még hagyján, hogy egy csomó női harcos és tiszt van mindkét hadviselő fél hadseregében, de egy női admirális? Egy katonai vezető? –nyilván sokan gondolkodtak így, és nekem is ez volt az első reakcióm. (Puzsér Róbert biztosan azt is hozzátenné: ez megint afféle felesleges hódolás a píszí-dzsenderkurzus vagy mi előtt…) De aztán eszembe jutott, hogy mi minden történt idén a Világban, amiről többek között még én is írtam. Rojava és a YPJ hős kurd női bebizonyították, mire képes egy női harcos (anélkül, hogy nőiességét elvesztené), és közülük kiemelkedve

Rojda Felat pedig Rakka idei ostrománál azt is bebizonyította, hogy egy nő akár főtisztként, tábornokként is beválhat adott esetben. Úgyhogy én úgy veszem, hogy Holdo admirális alakja egy kicsit Rojda Felat előtt is tisztelgés. (Azzal együtt persze, hogy Holdo admirális sem tévedhetetlen, ahogyan nyilván Felat tábornok sem az.)


Rose Tico (Kelly Marie Tran) (jobbra)
Nem kell mindig topmodellekkel eljátszatni a legnagyobb hősöket. De Rose ezen kívül is egy érdekes figura. Érdekes kiegészítése Finn-nek. Tipikus közkatona, mellékszereplő, háttérember, aki egyszercsak előrelép az első sorba, és bár véletlenül keveredett oda, bátor viselkedésével helyet csinál magának a legnagyobbak között. Finn története persze már eleve úgy volt felvezetve az Ébredő Erőben, hogy tudhattuk: ő lesz a történet egyik új főszereplője. Rose esetében azonban ezt sokáig nem tudjuk, hogy ez vár-e rá, vagy a gyors önfeláldozó halál. Persze így, hogy már írok róla, tudható, hogy elég fontos a szerepe.


Poe (Óscar Isaac) és Finn (John Boyega)
A két régi haver és bajtárs nem sokat változott. Nagyon izgalmas kalandokat élnek át, amik fontosak is a cselekmény szempontjából, mégsem az ő szálukat érezzük fő szálnak. Talán csak azért, mert ők nem nagyon mennek át jellemfejlődésen. Illetőleg olyan nagyon sok újdonságot nem tudunk meg róluk. Az első részben összeállt a hőscsapat, amelynek a tagjai a második részben külön utakra térnek, hogy a szálaik majd a harmadik részben találkozzanak újra. Bevált séma, a Gyűrűk ura és az eredeti Star Wars-trilógia is ezt követte. De éppen ezért Poe és Finn szála lehetne egy kicsit erősebb.


Maz Kanata (Lupita Nyong’o)
Miért nem szerepel kicsit többet ebben a Star Wars-filmben is? Nagyon hiányzik. Szerintem bele is lehetett volna illeszteni a történetbe. Reméljük, majd a következőben…

Na, tekintettel arra, hogy már látom, hogy nagyon hosszú lesz (még csak most jönnek majd az igazán érdekes részek!), ezt a bejegyzést is ketté szedem. Holnap jön a folytatása.

2017. december 21., csütörtök

Elkésett előszó Sabine Wren: Egy lázadó vázlatai című könyvéhez

(Mikor felkértek, hogy írjak előszót Sabine könyvéhez, én éppen a Galaxis egyik peremvidékén voltam, és egy fontos ügyön dolgoztam, amiről sajnos bővebbet nem mondhatok. Mindenesetre ezzel az előszóval túl későn végeztem ahhoz, hogy bekerüljön a kötetbe. Így most itt közlöm le. Éljen Sabine, Srđa, és minden jó ügyért küzdő lázadó!)

Üdvözlet a Kedves Olvasónak!

Szokták mondani, hogy ahogyan minden ember, úgy minden könyv története is kész regény. A könyvnek, amit a Kedves Olvasó kezében tart különösen izgalmas a története. Veszélyes és még veszélyesebb helyzetek közepette keletkezett, sok menekülés és bujkálás közepette írta és rajzolta a szerzője valami megmagyarázhatatlan belső késztetésnek engedelmeskedve, olyankor is, amikor élete egy hajszálon függött. Tudhatta-e hogy mi lesz a könyve sorsa, hogy egykor majd nagyon nehéz évek krónikájához szolgálhat értékes forrásként? Nem tudhatta, ahogyan azt sem, ő maga meddig írhatja és rajzolhatja még naplóját, és megvalósíthatja-e mindazokat a kreatív ötleteket, amiket itt hirtelenjében papírra vetett.

És mégis: ezekről a lapokról egyáltalán nem a reménytelenség, a szorongattatás, a rettegés hangulata árad. Ellenkezőleg: minden oldal tele van életörömmel és bizakodással, az egész a kreativitás diadalát hirdeti az elnyomással, a zsarnoksággal, az uniformizált unalommal és rettegéssel szemben. Akik bizonytalanok abban, mi az a sokat emlegetett szó: szabadság, amiért állítólag a Galaktikus Köztársaság felkelői harcoltak, azoknak csak ajánlani tudom, vegyék kezükbe ezt a könyvet, és a szabadság a legtisztább formájában fog rájuk nevetni, tele jókedvvel, derűvel, élettel.

Tudjuk, hogy a Galaktikus Birodalom elnyomó rendszere, szigorú cenzúrája és egyoldalú „kultúrpolitikája” (inkább kulturális rombolása) sokak művészi ambícióját próbálta letörni, sokak alkotó energiáit próbálta visszafojtani, sokaktól igyekezett mindenféle lehetőséget megtagadni tehetségük kibontakoztatására. Ezek közé az emberek közé tartozik Sabine Wren is, aki azonban nem hagyta magát ilyen könnyen. Színes egyénisége kifejezési formát keresett és talált.

Sabine egyébként talán lehetett volna egy szürke propagandista is a Birodalom szolgálatában, ő azonban a szabad életet és az azzal járó veszélyeket választotta, megintcsak valamilyen belső parancsnak engedelmeskedve. Úgy is mondhatnánk talán: feladta, hogy ismert, híres és gazdagon jutalmazott, ámde meggyőződése ellen dolgozó, lelkiismeretével elszámolni nem tudó ember legyen. Talán ő maga nem is érezte ezt teljesen a saját döntésének, inkább történelmi szükségszerűségnek, amibe bele van kényszerítve. Azonban ebben a történelem által rákényszerített keserű helyzetben sem fojtotta el mindazt a színt, ötletet és mondanivalót, ami őt belülről feszítette. Csak ezeket más mederbe terelte. Összeegyeztette ezeket a küzdelemmel, amit vívott és a célokkal, amikért harcolt. Inspirációt merített barátai közösségéből, ügye igazának tudatából és (természetesen, magától értetődően) népe, a mandalóriak művészeti és harcos hagyományából is.

Aki talán azt gondolná, hogy egy birodalmi plakát összefirkálása nem művészi cselekedet, annak azt mondhatjuk: talán tényleg nem az, de ezt is lehet kreatívan, viccesen, művészien csinálni. Sabine úgy érezte, akkor ilyen cselekvéseket kívánnak az emberektől azok a nehéz idők és azok a nehéz helyzetek, amikről a legkevésbé sem ő tehetett: a Birodalom hatalomvágya, gonoszsága taszította ezekbe bele őt, az egész Galaxist, mindannyiunkat.

Sabine vállalta, hogy rejtőzködnie kell, hogy majd rágalmakat szórnak rá, amikre nyilvánosan nem válaszolhat, hogy terroristának, köztörvényes bűnözőnek bélyegzik, vérdíjat tűznek ki a fejére, hogy mindenütt a lehető legkedvezőtlenebb képet igyekeznek kialakítani róla. Vállalta a nehéz helyzetet, hogy valódi arcát, tehetségét és életvidámságát csak egy maroknyi emberrel, legjobb barátaival és bajtársaival (a Szellem legénységével) és ezzel a naplóval oszthatja meg. Ez persze sok lemondással járt. Sabine ezt talán az egyetlen lehetséges útnak tartotta, hogy eljöjjön egyszer majd az idő, amikor végre minden kötöttség nélkül alkothat, amikor leteheti a fegyvert, és végre teljesen művészi eszközeivel segíthet jobb hellyé tenni ezt a Galaxist. De éppenúgy vállalta annak kockázatát is, hogy ez az idő számára soha nem jön el: hogy egy hősi halál megfosztja mindettől. Addig is azonban igyekezett a helyzetet minél kellemesebben kihasználni, és a számára legmegfelelőbb módon folytatni azt a harcot is amit vállalt. Éppen a benne lévő sokféle energia tette ezt számára lehetővé.

Már szóltam azokról, akik esetleg azért fogadják majd fanyalogva a könyvet, mert mindaz ami benne van, nem valódi művészet, hanem egyik részről propaganda, másik részről pedig csak művészi vázlatok, hirtelen ötletek jegyzéke. Nekik azt tudtam mondani: egy vázlat egy mű megszületésének folyamata is lehet érdekes, ugyanúgy, ahogyan egy hősi harc folytatójának gondolatai is.) A fanyalgók másik csoportja (ezt előre látni) azok lesznek, akik azt mondják majd: mindez igen szép, de Sabine Wren mégiscsak olyan tevékenységet folytatott, ami bizonyos szempontból mégiscsak terrornak minősíthető, bizonyos „performanszaiba” (konkrétan a performansznak tekintett színes robbantásaiba) pedig emberek haltak bele, illetve nyomorodtak meg miattuk egy életre. Nekik (még ha aggályaik némiképpen jogosnak is mondhatók, hiszen az emberi életet elvenni minden körülmények között legalábbis morálisan megkérdőjelezhető, de inkább elítélhető cselekedet) megint azt tudom mondani: az akkori idők sokszor ilyen cselekvéseket kívántak. A harcot, amit a lázadók vívtak, nem Sabine kezdte, és nem is a lázadók. A harcot a Birodalom kezdte a nép ellen, a Köztársaságban érvényesülő jogok semmibevételével, a nép korlátlan kiszipolyozásával és rettegésben tartásával. A félelemkeltő összeesküvéselméletekkel, és rágalomhadjáratokkal, majd az ezekre épített koncepciós perekkel, a kényszermunkatáborokkal, az egyre kérlelhetetlenebbé váló cenzúrával, a gazdasági kizsákmányolással, a lelki és fizikai terrorral és a mindezeket megelőző 66-os paranccsal.

Azt hiszem, nagyjából elmondható, hogy Sabine mindig a Birodalom aktuális bűntettének megfelelő erővel ütött vissza. Amikor a gyalázkodó propagandahadjárat volt soron, ő átfestette a Birodalom plakátjait, és újakat gyártott, amelyben a maga módján igyekezett cáfolni mindazokat a sületlenségeket, amelyeket a Birodalom apparátusa terjesztett. Amikor ártatlanok letartóztatása kezdődött meg, Sabine nekik, illetve családjuknak igyekezett segítséget nyújtani. Fegyverhez csak akkor nyúlt, amikor a Birodalom katonái valóban gyilkolni kezdtek. (Bár ahogyan ezt már mondtam, az egész Birodalom egy nagy szükségtelen vérengzésből született a 66-os parancs révén, amiről még ma sem hiszik sokan, hogy valóban létezett.) És amennyire tudni lehet, Sabine robbantásainak sohasem voltak civil áldozatai. Csak katonák, akik lehettek ugyan akaratuk ellenére kényszersorozott kiskatonák, de az ő haláluk egy ilyen harci helyzetbe mindig bele van kalkulálva. Talán még azt is megkockáztathatjuk, hogy közvetve az ilyen katonák is a Birodalom kegyetlenségének áldozatai. Sabine, azt hiszem, többnyire maga is tisztában van az emberi élet értékével. Talán még a színes robbantások groteszkségével is.

A könyv egyébként mindemellett azért is érdekes, mert a Szellem űrhajó legénységének mindennapjaiba is bepillanthatunk. Megérthetjük belőle, hogy ők, akiket ma akkora hősökként tisztelünk, szintén csak esendő emberek voltak, mint mi magunk. Az Ügy mellett, amiért küzdöttek, megvoltak a maguk léghétköznapibb problémái, ugyanúgy, mint békeidőben. Természetesen szükségük is volt rá, hogy időnként bizonyos mértékben „megfeledkezzenek” a helyzetről, amiben voltak. Ha valaki folyamatosan csak az Ügyre koncentrál, annak súlya alatt előbb-utóbb összeroppan. Különösen igaz ez, ha az ember olyan reménytelen helyzetben, olyan kevés eséllyel veszi fel a harcot, mint amilyen helyzetből, mint amilyen kevés reménnyel a Szellem harcosai indultak. Ők,

Hera Syndulla, Kanan Jarrus, Ezra Bridger, Garazeb Orrelios és Sabine Wren igyekeztek küzdelmük mellett is teljes életet élni. Nagyon különböző emberek ők, összeszokott csapattá érésük talán nem is ment a legsimábban. A könyv, amit a Kedves Olvasó kezében tart, ennek az összecsiszolódásnak, ennek a nehéz időkben az emberi lényeg mellett való kitartásnak, és egy barátság kialakulásának is a dokumentuma.

Köszönjük Sabine Wrennek, hogy hozzájárult naplója kiadásához. Fontos dokumentumot adott mindazok kezébe, akik egyszer egy jobb időben majd a felkelők Birodalom elleni küzdelmének történetét szeretnék kutatni. Nekünk pedig, akik még benne élünk ebben a küzdelemben fontos motivációs tényezőt jelent látni mindezt, hogy a kreatív energiák ilyen nehéz időkben is ilyen megállíthatatlanul törnek utat maguknak, ahol lehet.

A könyvet éppen emiatt bátran tehetjük Srđa Popović Útmutató a forradalomhoz című nemrég megjelent könyve mellé is.


Lásd még:
A Sötét Oldal és a Birodalom közötti különbségről

2017. december 16., szombat

Az elnök halála és az összeesküvéselméletek


95 éve halt meg Gabriel Narutowicz, a Lengyel Köztársaság (Rzeczpospolita Polska) első elnöke. Emberek haláláról ritkán szoktam megemlékezni, de erről már régóta szeretnék írni. A „karaktergyilkosság” ugyanis egy idő óta elfogadott politikai fegyver Magyarországon. És ez nagyon nem jó. Hogy hová vezethet, éppen arról szól Gabriel Narutowicz története.

Gabriel Narutowicz 1865-ben született Telszén/ Telšén vagy Telšiaiban litvániai lengyel nemesi családban.
(Narutowiczék címere)
Ekkoriban sem önálló lengyel, sem litván állam nem létezett, az egykori Lengyel-Litván Köztársaság területét még 1795-ben felosztotta maga között a Habsburg Birodalom (a későbbi Osztrák-Magyar Monarchia), az Orosz Birodalom és Poroszország (a későbbi Német Császárság). Litvánia teljes egészében orosz fennhatóság alá került. A litvániai lengyel nemesség, még ha voltak is litván ősei (mint Narutowiczéknak is) a lengyel nemzettudatot érezte magáénak, de lokálpatriótaként kötődött Litvániához, mint területhez is. Gabriel vízügyi mérnök akart lenni, ennek érdekében előbb a lett Liepāja városában, majd Petyerburgi Egyetemen, végül Svájcban, Zürichben tanult. Mindegyik helyen részt vett a helyi lengyel diákok szervezkedésében, hazafias és szocialista gyűléseken. Az orosz hatóságok emiatt már le akarták tartóztatni. Így az egyetem befejeztével nem tudott hazatérni. Svájcban maradt, és teljesítve terveit vízügyi mérnök lett. Számos vízierőművet tervezett Európa több országában nagy szakértelemmel. Emellett mindig igyekezett segíteni a hazájukból menekülni kényszerült, üldöztetést szenvedett lengyel hazafiakat.

1918-ban a lengyel területek újra egyesültek, és kivívták függetlenségüket. Létrejött az új Lengyel Köztársaság (Rzeczpospolita Polska). Gabriel Narutowicz ekkor visszatért Polskába, és résztvett az új haza felépítésében. Mint tapasztalt mérnök, 1920-ban közmunkaügyi miniszteri, majd 1922-ben mint sok országot bejárt és sok nemzetközi kapcsolattal rendelkező ember 1922-ben külügyminiszteri tárcát kapott. A régi-új állam 1921-ig folyamatosan háborúzott a szomszédaival. 1921-re azonban végre beálltak a végleges határok, és megkezdődhetett az alkotmány kidolgozása.
Végül csak 1922 decemberére jutott oda az ország, hogy köztársasági elnököt is válasszon. A két nagy parasztpárt egyike, a PSL „Wyzwolenie” („Felszabadulás-párt”)* Gabriel Narutowiczot akarta elnöknek jelölni.
*(A két legnagyobb parasztpártot ekkoriban ugyanúgy hívták: Polskie Stronnictwo Ludowe, azaz Lengyel Népi Párt. Mivel egyik sem volt hajlandó megváltoztatni a nevét, sem egyesülni nem tudtak, úgy különböztették meg egymást, hogy a nevükhöz mindig odatették a fő lapjuknak a nevét. Így a konzervatívabb (volt galíciai) parasztpárt lett a PSL „Piast”, a radikálisabb (volt oroszországi) pedig a PSL „Wyzwolenie”. A wyzwolenie szó egyébként felszabadulást jelent.)

Az elnöki címért öten versengtek:

Ignacy Daszyński, a szocialisták jelöltje (1918-ban ő volt az ország első miniszterelnöke)

Maurycy Zamoyski, a konzervatívok, az endekek (a magukat „nemzeti demokratáknak” nevező nacionalisták) jelöltje

Stanisław Wojciechowski a PSL „Piast” párt jelöltje

Gabriel Narutowicz, a PSL „Wyzwolenie” jelöltje (aki egyébként pártonkívüli volt) és

Jan Baudouin de Courtenay a nemzeti kisebbségek pártjainak közös jelöltje. (Franciás neve ellenére ő is polák volt, de a nemzetiségek bíztak benne, hogy ő, mint híres nyelvtudós egy mindenkivel szemben jóindulatú nyelvtörvény híve lesz.)

Az elnököt az Országgyűlés, azaz a Sejm választotta meg, nem a nép. A választás 5 fordulós volt, és a második körtől mindig kiesett a legkevesebb szavazatot kapó jelölt. Így a végére ketten maradtak. Narutowicz és Zamoyski. A legvégén Gabriel Narutowicz jött ki győztesnek. A ma általános vélemény szerint győzelmét leginkább annak köszönhette, hogy a PSL „Piast” tagjai is rá szavaztak. Hiszen mégiscsak parasztpárt voltak és nem akartak egy hatalmas birtokokkal rendelkező főnemesre (grófra) szavazni, amilyen Zamoyski is volt, hoszen ő nyilván ellenezni fogja a földosztást a parasztoknak.

Rögtön a megválasztás után a csalódott nacionalisták, az „endekek” megkezdték a hangulatkeltést, a lejáratást, a karaktergyilkosságot. Jellemző, hogy leginkább azt hozták fel ellene, hogy a nemzetiségi kisebbségek képviselői (németek, ukránok, beloruszok, zsidók) is rá szavaztak, és ebből próbálták (az endekek) levezetni azt a vádat, hogy Narutowicz idegen érdekek kiszolgálója lehet. Aztán egyre inkább eldurvultak a rágalmak. Kezdődött a szokásos „zsidóbérencezés”, „cionistaösszeesküvőzés”, és persze a kémkedéssel való rágalmazás. Ennek igazolására olyanokat hoztak fel, mint hogy Narutowicz élete nagyobb részében élt külföldön, mint otthon. (Na és?) És persze a családtagokra való hivatkozás is felbukkant a soviniszták „érvelésében”: kinek a testvére ez a Narutowicz…
Gabriel bátyja,

Stanisław Narutowicz ugyanis Litvániában maradt, és sokat tett azért, hogy Litvánia önálló állam legyen, azaz, hogy függetlenedjen Oroszországtól. Bár nyilván szívesen vette volna azt is, ha egész Litvánia a Lengyel Köztársaság része lesz, de beletörődött abba, hogy ez nem így történt. A Litván Taryba (Államtanács, azaz az első litván kormány) tagja volt, és ott a lengyel nemzeti kisebbség ügyét képviselte. Mindent megtett azért, hogy a lengyel-litván konfliktusokat elsimítsa, és a két új állam között jó viszont teremtsen. Ez nem sikerült, a két állam hosszú határháborút vívott egymással és a két világháború után is kifejezetten ellenséges maradt közöttük a viszony. Így viszont a rosszindulatú karaktergyilkosok Stanisławot is vádolhatták azzal Litvániában, hogy lengyel kém, és Gabrielt is azzal Lengyelországban, hogy a litvánok embere.

Az endekek agymosó propagandája pár nap alatt elérte, hogy Gabriel Narutowiczra, akire eddig mindenki mint köztiszteletben álló műszaki szakemberre és tiszteletre méltó külpolitikusra tekintett, most sokan árulóként kezdjenek nézni. Pedig Narutowicz (aki még csak politikai pártnak sem volt a tagja soha) bűne csupán annyi volt, hogy megnyert egy parlamenti elnökválasztást egy „jobboldali” jelölttel szemben. (Látjuk azonban, hogy sokak szemében ez azóta is halálos bűnnek számít.)

Narutowiczot elnöki beiktatásának napján felhergelt endekek hógolyókkal és sárral dobálták meg, miközben a Külügyminisztériumból az Elnöki Palota felé haladt egy nyitott kocsiban. Aznap Warszawában általánossá vált az endek-szimpatizánsok randalírozása, annyira hogy nem egy helyen rendőröket kellett bevetni ellenük. Szintén endek-szimpatizánsok tartóztatták fel az utcán Bolesław Limanowskit, a Szenátus 87 éves szocialista korelnökét, aki szintén egész életében áldozatosan küzdött Lengyelország függetlenségéért. Talán meg is verték volna, ha néhány kemény öklű szocialista munkás nem érkezik gyorsan a helyszínre, és kergeti szét a keménykedő randalírozókat.

Akik ezekben a napokban beszéltek Gabriel Narutowiczcsal, állítják, hogy minden mocskolódás ellenére derűsen nézett a jövőbe, vagy legalábbis igyekezett magát a derűs nyugalomra kapacitálni és a környezete felé is ezt mutatni. (Nyilván magában azért nagyon elszörnyülködött azon, hogy mindaz, ami történik, lehetséges a 123 éves függetlenségi küzdelem sikereit követő eufória után.)

1922. december 16-án, öt nappal elnöki beiktatása után Gabriel Narutowicz egy kiállítást tekintett meg a varsói Zachęta Galériában. Ennek során az egyik ott kiállító festő lelőtte az elnököt. Gabriel Narutowicz azonnal meghalt, a merénylőt azonnal elfogták.

Az elkövető (aki nem érdemli meg, hogy kiírjam a nevét) őrült volt és amellett soviniszta. Később azt mondta: eredetileg Józef Piłsudskit akarta megölni. Az embert, akinek Lengyelország az új állami létet köszönhette, és azt, hogy 1920-ban sikerült megvédenie magát a bolsevikoktól. A nemzeti hőst, akit ő hazaárulónak kiáltott ki. Narutowiczra, nem mint emberre, hanem mint „jelképre” lőtt –tette még hozzá. (Az Al-Kaida is azt hangoztatta 2001-ben, hogy merényletük New Yorkban a WTC tornyai, mint „jelképek” ellen irányultak, és nem a bennük tartózkodó emberek ellen… Jó szöveg, mi?)
A merénylőt természetesen kivégezték. A siralomházban még megtervezte saját hősi síremlékét. Ami döbbenetes, hogy még az endekek politikai képviselői és bizonyos velük szimpatizáló egyházfiak sem voltak hajlandóak ebben a helyzetben korrekten viselkedni. Volt pap, aki az elnökért nem volt hajlandó gyászmisét mondani, a merénylőért viszont igen.

Gabriel Narutowiczot állami pompával temették el. Ma számos közintézmény van elnevezve róla, Warszawában szobra áll. A merénylő nevére ma már alig emlékszik valaki. Nem, én sem fogom leírni a nevét ebben a bejegyzésben továbbra sem.

Pár nappal később a Sejm egy gyorsított, egyszerűsített választással (és pártközi megállapodással) csendben elnökké választotta Stanisław Wojciechowskit. Ami pedig még szintén a történethez tartozhat: 10 évvel az öccse halála után Stanisław Narutowicz, aki mindig a polákok és litvánok közötti megbékélésen dolgozott, kevés eredménnyel, a sok kudarctól megtörve öngyilkos lett.

Gabriel Narutowicz története tanulságos. Nyilván nem azt akarom kihozni tanulságnak, hogy a „jobboldal” (legyen az bármi is) gonosz. (Mint már írtam, nem is hiszek a „jobboldalban”.) De azt már igen, hogy a rágalomhadjárat veszélyes, a karaktergyilkosságból könnyen lehet akár konkrét fizikai gyilkosság is. Én mondjuk abban is biztos vagyok, hogy nem Maurycy Zamoyski hergelte Narutowicz ellen az endekek választóit. Ő annál lovagiasabb úriember volt, hogy ennyire megsértődjön azon, hogy elveszített egy választást. Szerintem nem is az endekek fő ideológusa és pártvezére, Roman Dmowski volt a rágalmak fő terjesztője. Neki esetleg közvetett felelőssége lehet, annyiban, hogy nem próbálta visszafogni a híveit.
Azt viszont érdemes észrevenni, hogy azok a rágalmak, amik egy ilyen soviniszta gyűlöletkampányban elhangoznak valaki ellen, nem sokat változtak 95 év alatt. Csak szólok, hogy majd észrevegyétek.


(Gabriel Narutowiczról 1977-ben Az elnök halála címmel Jerzy Kawalerowicz forgatott filmet. Ebben Narutowiczot Zdzisław Mrożewski játszotta. Ez egyébként nem is csak a merényletről szól, hanem Narutowicz megválasztásáról is, arról hogyan machinálnak és alkudoznak egymással a politikai pártok a parlamenti folyosókon, a nyilvános viták szünetében. Itt egy részlet belőle: ez már az elnök utolsó napjának elejét mutatja, mikor elindul a galériába, de felbukkan benne a merénylő is, már a bíróság előtt.)

2017. december 7., csütörtök

Mit tanulhatnánk ma is Suomitól? (És miért nem tesszük?)


Itsenäisyysipäivä, azaz Függetlenség Napja Suomiban. Bámulatos,amit 100 év alatt elértek. De egyáltalán nem volt ez sima menet. Furcsa lehet ez az ünnep, mindig vegyülhet bele egy kis szomorúság is, hiszen olyan megosztott volt a finn társadalom akkor, hogy hiába értettek egyet egy önálló Suomi szükségességében, a független állam kikiáltása után alig egy hónappal már egy véres és kíméletlen polgárháború következett. Sok párt létezett, sokféle elképzeléssel, és a végén mégis két oldalra szakadva maradtak: fehér és vörös oldalként. Nem is biztos, hogy szerencsés, ha ezt a két oldalt megpróbáljuk más országok „fehéreinek” és „vöröseinek” megfeleltetni. (Vagy akár a magyar vörösöknek és fehéreknek.) Még csak az sem igaz, hogy az egyik oldal „progresszív”, a másik pedig „reakciós” lett volna. Ennél sokkal értelmetlenebbnek tűnik az egész. Vagy csak még nem tudok eleget róla, hogy értsem?

A finn polgárháború legnagyobb részben ténylegesen polgárok közötti háború volt: civilek harcoltak civilek ellen, nemzetőrségek, nemzetőrségek ellen.

A vörösök (Punakaarti):


A fehérek (Valkokaarti):

(Még csak egymástól sem sokban különböznek, így ránézésre sem... Vajon mi sodorta őket egyik vagy másik oldalra?)

Ez a háború 5 hónapon át tartott és 37 ezer ember halt meg benne. Nem csak katonák, sok ártatlan civil áldozat is, mármint olyanok, akik egyáltalán nem fogtak fegyvert. És nem csak véletlenül találták el őket, hanem mindkét fél terrorja következtében is sokan haltak meg. A hadifoglyok és túszok kivégzése is általános gyakorlat volt mindkét félnél. Mindkét félt egy-egy mohó idegen nagyhatalom támogatta, amely befolyást akart gyakorolni az országra: a fehéreket a Német Birodalom, a vörösöket az Orosz Birodalom (illetve annak akkori vörös része). Hogy a fehérek győztek, az is csak a németeknek hajthatott hasznot (és hogy ez mégsem így lett, az csak a Német Császárság I. világháború végi összeomlása miatt alakult így.

Hát innen indult Suomi. És bár a polgárháború emléke sokáig kísértett, mégsem tudta végleg megmérgezni a szuomenek életét. Az ország vezetői valami hallgatólagos vagy nem is hallgatólagos megállapodás alapján úgy döntöttek, mégsem a bosszúnak, hanem a sebek begyógyításának szentelik erejüket. És sikerült jólétet teremteniük, elsősorban színvonalas oktatásuknak köszönhetően. Az agrárország még jó darabig agrárország maradt, de a művelt és jólétben élő parasztok országa lett. (Ezért is tekintettek rá népi íróink, így a már idézett Kodolányi János is, mintaként.) Fontos volt az is, hogy a művelődést nem csak „elitista” tudományos intézetek szolgálták, hanem népfőiskolák is , ahol az, aki nem akart továbbtanulni a korszerű földművelés új módszereivel ismerkedhetett meg hosszabb-rövidebb tanfolyamokon. Úgy általában kiépítették az iskolán kívüli népi művelődés intézményrendszerét is, hogy a tudomány és a tudományos ismeretterjesztés között se legyen szakadék.
„Mit várunk mi finnországi tanulmányainktól és tapasztalatainktól? Várjuk, hogy új, erősebben népi alapra helyezkedjék végre a közoktatás. Hogy az egyoldalú német szellem kiküszöböltessék belőle. Hogy szabad út nyíljék minden magyar gyermek előtt az egyetemig; ha nem kívánja bejárni ezt az utat: kapjon mennél bőségesebb népi kultúrát a népfőiskolán. Várjuk az osztályellentétek elsorvadását. Várjuk a magyar köznyelv reformját az iskolai nyelvtanítás reformja révén. Várjuk népi kincseink erőteljesebb védelmét és megmentését, a köztudatba való szerves beépítését. Várjuk a magyar népi kultúra uralomra jutását. Várjuk, hogy életünk lassan-lassan átalakuljon, átlelkesedjék, önállósuljon. (…) Egyszóval: hogy gyökerében ragadhassuk meg és fejleszthessük ki azt a magyar életstílust, amely áthatja majd az egész társadalmat és államelméletet.”
(Kodolányi János: Suomi)

Sok ezek közül a mondatok közül ma is aktuális lenne. A népi kultúra magyar ápolásával, úgy érzem nincs gond, azt elég jól csináljuk, az egész világon mindenki tőlünk igyekszik tanulni. Hát akkor itt lenne az ideje annak is, hogy mi is tanuljunk másoktól a népoktatás, a népi művelődés megszervezése terén. Egyáltalán, hogy tanuljunk valamit arról, hogy hogyan érezze jól magát a(z öntudatos) nép saját hazájában. Ha mindezt elhanyagoljuk, akkor a népi kultúra ápolása sem szabadon megélt örömforrás lesz, legfeljebb egyeseknek vigasz (ez még a jobb eset), másoknak pedig unalmas, kötelező valami, amiből elegük van.

A finnugor-ellenes és finn-ellenes kampányban, ami Magyarországon időnként folyik (ma már talán kisebb lendülettel összességében) benne van minden, ami rossz ma ebben az országban, ami megmérgezi a hangulatunkat.
1. A bizalom hiánya a tudományos intézményekben. Ez pedig magukon a tudományos intézményeken is múlik. Ha lenézik a laikusokat, a nem-tudósokat, és nem fordítanak gondot arra, hogy a tudomány eredményeihez ők is közérthető módon hozzáférhessenek, ha minden szakmán kívülről jövő módszertani kérdésre és szempontra az a válasza, hogy „ezt se tudod, te hülye?”, akkor persze, hogy ez az eredménye az egésznek: hogy az állampolgár azt fogja hinni, hogy a tudományos élet nem a kutatásról és a felfedezésről szól, hanem dogmák bebiflázásából és felmondásából. Ezért kellene a tudományos ismeretterjesztés minél több és minél jobb intézményeit is kiépíteni, és a „nagy tudósoknak” sem ódzkodni a közérthető, de színvonalas tudományos ismeretterjesztéstől.

2. A fenti zavarhoz természetesen hozzájárulnak a közoktatás szörnyű módszerei is. Mert a mai közoktatásban tényleg dogmákat kell bebiflázni és felmondani, nem pedig kutakodni és felfedezni, és problémákat megoldani. Na és éppen ebben segítene a finn minta, hogy a tudományos kutatás és felfedezés élményét és örömét (mert ténylegesen öröm új dolgokat találni) az ember már az általános iskolában is átélhesse.

3. Ma már a Tudományos Akadémia sem akarja a „finnugor nyelvrokonság egyoldalú dogmáját” (vagy mit) mindenáron mindenkire rákényszeríteni, ahogy arról már írtam. Kérdés, akart-e egyáltalán valaha ilyet a Tudományos Akadémia. Szerintem nem, mert a tudomány egyszerűen nem így működik. De a finnugor-ellenes „elméletek” általában nem tudományos, hanem politikai indíttatásból bukkantak fel időről időre. Mi volt ezeknek az alapja? Az, hogy azért ne rokonítsanak minket a finnugor népekkel, mert azoknak nincsen harcos-hódító állami múltjuk. Az hogy van sokszínű, izgalmas népi kultúrájuk (amire mi a saját esetünkben olyan büszkék vagyunk), az nem érdekes. Olyan rokonok kellenek nekünk, akik előkelő harcos arisztokraták a népek között. Azóta, látjuk a szuomenek milyen eredményt értek el, mind államépítés terén, és még harci erényeiket is megmutatták a téli háborúban.

(És éppen azért védték olyan elszántan, fegyelmezetten, egy emberként a hazájukat, mert otthonuknak érezték azt.) De az „antifinnugristáknak” (vagy kiknek) ez mind nem érdekes. Miért nem? Azért mert mindez a XX. században zajlott demokratikus alapon. A mi önjelölt "arisztokratáinknak" (mai úrhatnám dzsentrijeinknek) olyan rokonok kellenek, akik a középkorban szereztek hadi dicsőséget szigorúan hierarchikus alapon. Akiket békeidőben is mint a feltétlen engedelmesség és a hűbéri birkafegyelem példáit lehet állítani mintaként a magyar nép elé. Azzal a körítéssel, hogy mi magyarok (vagy akár mi „nemfinnugor” népek) genetikusan ilyenek vagyunk, úgyhogy tessék szíves lenni feltétlenül és birkamódon engedelmeskedni a mai dzsentriknek békeidőben is. (Mintha a fegyelem és az engedelmesség genetika kérdése lenne!)

4. Mindez már elcsendesedni látszott, és most újra kirobbant egy ilyen otromba diplomáciai balhé formájában. A finn oktatás alaptalan leszólása formájában. Ez pedig a jelenlegi magyar rendszer és az uralkodó elit legrosszabb szokására mutat rá. A vitakultúra hiányára. Mikor felvetjük nekik, hogy nem kellene-e a finn oktatás módszereit tanulmányozni, esetleg ami jó azt átvenni, mivel reagálnak erre? Azzal, amivel minden alulról vagy máshonnan jövő kezdeményezésre. Lejárató kampánnyal. Valaki felveti, hogy bajok vannak az egészségügyben? Hamar egy lejárató kampányt ellene! Valaki megírja egy mai oligarcha korrupciós ügyeit? Gyorsan járassuk le őt (az újságírót) és a médiumot is, ahol írása megjelent! Ez az általános hozzáállás.

5. És még egy nagy probléma, amire mindez mutat: a diplomáciai érzék tökéletes hiánya. Ami nem csoda azután, hogy a jelenlegi rendszer nagy mértékben leépítette a magyar külügyi apparátust, és a hatalmi elit magán-alkalmazottainak tekintett üzletkötőkkel helyettesítette a szakértő diplomatákat. Úgyis csak a gazdagodás számít, a diplomácia csak szükségtelen formaság nekik.

Mindezt le kellett írnom, hogy szemléltessem mennyire változtatásért kiált minden ebben a mi hazánkban, és miért tekintek én is akkora reménnyel és kíváncsisággal a 100 éves Suomi nekünk mutatott mintájára. Igazából nem felemelő hogy már megint egy két világháború közötti idézettel kell befejeznem, mert azt mutatja, hogy minden időnkénti biztató kísérlet ellenére keveset léptünk előre ezügyben. De látva, hogy a szuomenek milyen reménytelen helyzetből tudtak előrelépni annak idején, valamiben mégiscsak bizakodhatunk. Köszönjük mindenesetre Suominak, hogy példát mutatott nekünk ebben. Kiitos Suomi!

(Reményeim szerint Suomiról még több szó lesz a blogon...)

„Nem volna rá mód, hogy a népoktatás mai rendszerét kicseréljük a finn rendszerrel? Finnország alig négymillió lakosára ötvenkét, internátussal és gyakorló gazdasággal összekötött népfőiskola esik. Magyarországon kétszer ennyi kellene.”
(Kodolányi János: Suomi)
„A tűzhányó peremén élő népek nyugalmának nagy biztosítéka, hogy egyikben sincs nagybirtok, a kapitalizmus túlkapásait rendkívül erős szövetkezeti hálózat tartja féken, s a társadalmi szervezetükben szinte ideális mértékben érvényesül a demokrácia. (…) Csodálatos valami ez, nem intézmény, nem politikai pártok hitvallása, nem cél, nem elv, nem program. Maga a levegő.”
(Kodolányi János: Suomi)