2017. június 16., péntek

Rojava felé (III. rész)

Rojava a jelenlegi nemzetközi helyzetben

Jogosan kezdhetném most az azon való pattogással, hogy az egész Rojava-kísérletet mennyire elhallgatja előlünk a jelenlegi narancsos rendszer médiája, és igazam lenne. A jelenlegi elitnek kemény érdekei fűződnek ahhoz, hogy a magyar állampolgárok semmit ne tudjanak meg a Rojava-forradalomról. Egyrészt mert a jelenlegi elit nem akar forradalmi mintákat adni a népnek (1956-ról is csak ímmel-ámmal beszélnek már), másrészt most már egész politikájuk arra épül, hogy a magyar emberek minél kevesebbet tudjanak a Közel-Keletről (és tényleg: legtöbben nemhogy a Pêşmerge, de még Bassar al-Asszad nevét sem ismerik: ehhez külföldi és nemzetközi hírportálokat kell olvasni, nézni, hallgatni). Az egész szíriai háborúban összesen egy magyar tudósító járta végig a frontot:

Jászberényi Sándor, akit viszont bátorsága, nyitottsága és irodalmi érzéke folytán minden tiszteletünk megillet. Éljen Jászberényi Sándor! Még az is lehet, hogy ő lesz a mi Ryszard Kapuścińskink. Persze az ő írásait is csak független és ellenzéki hírportálok közölték.
Itt vannak a cikkei:
http://24.hu/author/jaszberenyisandor/

Nade Rojaváról volt szó, és arról akartam beszélni, milyen most Rojava helyzete a nemzetközi színtéren.
Először is: a Rojava-forradalom megtörténte nem olyan ismeretlen nemzetközileg, mint azt talán hiszitek. Nem mindenhol titkolják annyira, mint nálunk.

Önkéntesek
Rojava igazán 2014-ben került a nemzetközi figyelem középpontjába, amikor a YPG és a YPJ harcosai sikeresen védték meg Kobanê városát a DaIIS ostromától.

Szinte már reménytelen helyzetből tudtak fordítani. Ez felkeltette a nemzetközi érdeklődést, és az európai és amerikai progresszív mozgalmakban megindult bizonyos párbeszéd is arról, mi ez a Rojava-modell, és mit lehet tanulni belőle.

Valószínűleg ekkor (de lehet, hogy már korábban is) kezdtek mindenféle nemzetiségű önkéntesek Rojavába sietni, hogy ott a YPG és a YPJ színeiben harcolhassanak. A motivációk persze különbözőek. Vannak, akik kifejezetten a Rojava által nyújtott politikai modell iránti lelkesedésből mennek, vannak, akiknek csak elegük lett abból, hogy a kormányuk folyamatosan a terrorveszélyről szövegel és terroristákkal ijesztgeti az embereket, de nem tesz semmi konkrétat napjaink legszörnyűbb terrorszervzete, a DaIIS ellen.

Nem tudjuk pontosan, hány külföldi lehet pontosan a YPG soraiban. Ha a spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán harcoló nemzetközi brigádokhoz (dandárokhoz) hasonlítjátok őket, akkor szerintem jó párhuzamot találtatok. ("Brotherhood against the fascist clan...")

De annyian talán nincsenek, hogy itt is nemzetközi dandárokról beszélhessünk. Legtöbben közöttük talán törökök, britek, amerikaiak és németek vannak. A németek jellemzően „baloldalinak” nevezett (anarcho-demokrata, szocialista és horribile dictu kommunista-demokrata) szervezetekeből jönnek, politikai lelkesedésből és harcos humanizmusból. Az amerikaiak között talán több lehet a US Armyból leszerelt, abban csalódott volt katona, aki eredetileg a DaIIS ellen akart tenni valamit. A külföldi harcosok nagyon sokszor álnéven szerepelnek. Például ez a német srác,

aki Cîhan néven szerepel. Egy német anarchista szervezetből jött, megtanult kurdul, és fontos parancsnoki pozícióig jutott.
Akik elestek a harcban, azoknak viszont általában nyilvánosságra hozták a nevét.

A Facebookon működött egy Lions of Rojava nevű oldal, ami kifejezetten a YPG-be toborzott külföldi önkénteseket, de ez az oldal már egy ideje nem frissül.
Talán a legismertebbé Rojava Oroszlánjai közül egy

Jordan Matson nevű fiatal volt amerikai katona vált, aki sokszor nyilatkozott mindenféle médiumnak arról, hogy hogyan került Rojavába, és mindig vállalta is a nevét. Később feleségül vette egyik női kurd harcostársát, és azt is fontolgatta, hogy végleg letelepszik Rojavában.

(Három harcos Rojava Oroszlánjai közül a harcok átmeneti szünetében Londonban tartott találkozón beszéltek a közönségnek emlékeikről. Balról jobbra: Jordan Matson (amerikai, balról a második), Jac Holmes (brit) és Harry Macer Gifford (brit)
Utóbbi kettőnek nem volt katonai előképzettsége. (Harry például egy politológus Cambridge-ből. Egyébként a Macer Giffordot álnévként használja, családja védelmében). Amennyire tudni lehet, azóta mindhárman visszatértek Rojavába.)


A Rojavában önkéntesként harcoló törökök már kevésbé vannak ennyire előtérbe tolva. Valószínűleg nem szívesen nyilatkoznak nyugati médiumoknak, mert az ő nagy részük is a hazájukban ellenzékinek számító szervezetek tagjai, és ha kilétüket felfednék, a családtagjaik nem csak a DaIIS-tól számíthatnának bosszúra.
Magyar harcosról nem tudni Rojava Oroszlánjai között. (De ha lenne is, a pártállami média biztos nem reklámozná. Már annak is örülni kell, hogy egy olyan bátor haditudósítónk van, mint Jászberényi Sándor.) Egy lengyelről lehet tudni: erről a polkáról.

A neve valószínűleg Joanna, a fronton a Destina álnevet használja. Ebben a riportban vele is beszélgetnek, ahogyan „Cîhannal” is.
A YPG örül a nemzetközi szimpátia ilyen megnyilvánulásainak is, de a parancsnokok azért szokták jelezni nyilatkozataikban, hogy a nyugati államokból nagyobb szükségük lenne munícióra és modern fegyverekre, mint önkéntesekre.

Még sokat lehetne írni Rojava Oroszlánjairól, de ehelyett nézzük inkább most meg, mire számíthat Rojava a továbbiakban a különböző államhatalmaktól.

Szíria

A szíriai polgárháború végét ma még senki sem látja. Nem tudni, hogy lehetséges-e kompromisszum az utóbbi években számos háborús bűnt elkövetett, civileket számolatlanul legyilkoló Asszad-rezsim és a szintén nem túl kíméletes ellenzéki erők között, vagy már annyira kibékíthetetlenek az ellentétek, hogy csak az egyik fél totális győzelme vethet véget az egésznek. (Nota bene: ha az erők kiegyenlítettek, és már mindkét fél kellően kifulladt a harcban, akkor nincsenek kibékíthetetlen ellentétek, ezt tudni lehet a nemzetközi diplomáciából. Kérdés, hogy mennyi időre lehet a békét biztosítani.) Rojava jelenleg a szír ellenzéki erők szövetségeseinek tekinti magát, noha óvakodik attól, hogy az Asszad-rezsimmel is összecsapjon.

A szíriai polgárháború kimenetele azonban már jóideje nemcsak a szíriai résztvevőkön múlik. Ez jóval szélesebb nemzetközi ügy, többek között éppen a DaIIS jelenléte és nemzetközi fenyegetése miatt, amihez mindjárt visszatérünk.

Törökország
Bár a PYD egyelőre nem követel függetlenséget a kurdoknak, csak autonómiát Rojavának akár a meglévő határokon belül, az Erdoğan-rezsim mintha jobban félne tőlük, mint a független Kurdisztánt célul kitűző Barzanîéktól. Hát persze, egy nemzetiségi függetlenségi mozgalommal minden ország kormánya könnyebben szembeszállhat a többség nacionalista indulataira alapozva. De egy olyan mozgalom, ami a többségi nemzet polgárai számára is egy vonzó és szabadabb társadalmi alternatíva mintáját mutatja fel: ez megijeszt minden autokrata rezsimet. (Mint már elmondtam, ezért nem hallunk Rojaváról a magyar pártállami médiában sem.) Arról nem is beszélve, hogy Rojava valószínűleg sok török ellenzékinek ad menedéket, illetve számos török ellenzéki harcol a YPG soraiban.

Ez meglepő lehet, annak, aki a kurdok és a törökök közötti évszázados ellentéteket ismeri, de a demokratikus konföderalizmusnak többek között éppen ez: az etnikai gyűlölködésen való felülemelkedés a lényege. Nézzétek meg, milyen ovációval fogadja Rojava ezt a törökül éneklő török ellenzéki együttest!
További kérdés, hogy az Erdoğan-rezsim nem tart-e jobban úgy általában a kurd szeparatizmustól, mint a DaIIS-tól. Erre sajnos van esély. De van esély a rendezésre is, mivel Törökország NATO-tag. Ha szeretné megóvni magát a nemzetközi terrorizmustól és a szíriai polgárháborús erők határsértéseitől, akkor rá lesz kényszerítve a többi NATO-országgal való egyezkedésre ilyen kérdésekben is.

A NATO és a többiek
A NATO tagjai valószínűleg már láthatják, hogy ha káoszos, rendezetlen állapotok maradnak a Közel-Keleten, az hová vezethet: szélsőséges esetben egy olyan szörnyűség létrejöttéhez, mint a DaIIS. Ezt pedig nem oldja meg pusztán a DaIIS porig bombázása, hanem csak egy gondos egyeztetés utáni nagy, az érdekelt feleket a tárgyalásokba mindig bevonó nemzetközi békekötés. (Nem egy diktált béke/ büntetőbéke, mint a világháborúk után volt, hanem egy paktált béke, mint mondtam, mindig az érdekelt felek megkérdezésével.)
A szövetséges erők (a YPG, a szír ellenzékiek és az amerikaiak) kb egy hete megkezdték a DaIIS legnagyobb központi városának, Rakkának az ostromát. (Ez a DaIIS szíriai központja. Az iraki központot, Moszult nemrég vették be az iraki erők, természetesen a Pêşmerge erőteljes közreműködésével.) Lehet, hogy ebben az orosz erők segítségére és az Asszad-rezsim átmeneti jóindulatú semlegességére is számíthatnak. (A Putyin-rezsim sokáig az Asszad-rezsim legfőbb támogatója volt, és kész volt mindenki mást lebombázni, de úgy tűnik ők is belátták, hogy a DaIIS eltakarítása mindenki érdeke, még az Asszad-rezsimé is.)

Ha Rakkát beveszik, akkor nagy területek maradnak még a DaIIS kezén, de a DaIIS mindenképpen nagy bajban lesz. Kevés infrastruktúrájuk és utánpótlásuk marad, elveszthetik minden kezdeményezőkészségüket. (Természetesen a magyar pártállami média erről is kussol, mivel a pártállami rendszer érdeke az, hogy minél kevesebb konkrétumot tudjatok a DaIIS-ról. Minél kevesebb konkrétumot tud valaki valamiről, annál jobban fél tőle. És annál inkább azt fogjátok hinni, hogy majd a pártállami rendszer véd meg benneteket szerencsétlen fegyvertelen nők és gyerekek agyonverésével, miközben jópénzért árulják a vízumot és a letelepedést a terroristák pénzmosóinak.)
Szóval, kérdés, mi lesz, ha a DaIIS visszaszorul. Akkor kell az európai és amerikai államoknak okosnak lenni és valami nemzetközi diplomáciai tárgyalást kiharcolni. Ez azonban még odébb van.

Kurdisztán

És ott van még egy fontos (talán a legfontosabb) tényező Rojava jövőjében. Maguk a kurdok. Mármint a Rojaván kívüli kurdok. Jelenleg a YPG és a Pêşmerge között teljesnek látszik az összhang, de azért ne felejtsük el, hogy a társadalmilag radikális demokrata PYD a náluk jóval konzervatívabb Barzanîéknak mégiscsak politikai ellenzéke. Tehát itt az a kérdés, hogy ha létrejön majd egy önálló Kurdisztán, aminek része lehet Nyugat-Kurdisztán (Rojavayê Kurdistanê) is, abban Barzanîék engedni fogják-e, hogy a rojavaiak, kurdok, szurjákok, arabok, türkmének folytassák a még a háború alatt elkezdett társadalmi kísérletüket. A nemzeti kisebbségeknek még csak-csak, de engedni fogják-e ezt a többségi nemzethez tartozó kurdoknak is? Nem lesz-e ijesztő számukra (a nemzetállam vezetői számára) az a lehetőség, hogy majd minden kurd úgy akar élni, mint Rojava kurdjai?

De ezek még a jövő kérdései. Egyelőre ott tartunk, hogy Rojava harcosai hősies erőfeszítésekkel ostromolják Rakkát, küzdenek korunk legfélelmetesebb és legundorítóbb terrorszervezete ellen, miközben békés hátországukban folytatják egyedülálló társadalmi kísérletüket, és ezért továbbra is megérdemlik minden szimpátiánkat.

Bijî Rojava! Bijî YPG! Bijî YPJ! Bijî Rojavayê Kurdistanê!

2017. június 15., csütörtök

Rojava felé (II. rész)

Apo eszméi Szíriában

Nem szóltunk még az előzőekben a szíriai kurdokról, de éppen itt az ideje.
2003-ban alakult meg Szíriában az ottani kurdok pártjaként a PYD

(Partiya Yekîtiya Demokrat), vagyis a Demokratikus Szövetség Pártja vagy Demokratikus Szövetségi Párt, vagy fordítsuk akárhogy, de vegyük észre, hogy ez már nevében is azt szerette volna jelezni, hogy Abdullah Öcalan azaz „Apo” demokratikus konföderalizmusának elvein szerveződött.
Sokak szerint a PYD valójában a PKK szíriai ága, de biztosan nem tudni, van-e direkt kapcsolat a két párt között. A PYD vezetői persze állítják, hogy nincs, de mást nem is nagyon mondhatnak, ha igényt tartanak a NATO segítségére. A PKK-t ugyanis a NATO még mindig nem szedte le a terrorista szervezetek listájáról. Az viszont tény, hogy a PYD rendezvényein fel-felbukkannak a PKK zászlói is, és vannak olyan kurd fegyveres csoportok is, akik a szír háborúban is a PKK zászlói alatt harcolnak. Az is látszik, hogy a PYD-ban kiemelt kultusza van Abdullah Öcalannak.

Apo képei minden fontos helyen ott vannak. De a PYD nyilván a demokratikus konföderalizmus megalapozása miatt tekint nagy, kultikus elődjeként Apóra, és nem elsősorban a PKK terrorcselekményei miatt. Így vagy úgy, elég valószínű, hogy a kurdok nagy része a PKK tevékenységét a hősi múlt részének tekinti, és szabadságharcként értelmezi (ahogyan a polákok nagy része sem tekint másként a PPS egykori bombamerényleteire és vonatrablásaira).

Önvédelem, nemzetőrség, harc

Mivel tudható a történelemből, hogy a polgárháborúkat minden országban a nemzeti kisebbségek szívják meg legjobban, a szíriai polgárháború alatt az ottani kurdok kezdettől igyekeztek jól megszervezni saját fegyveres önvédelmüket. A PYD létrehozta a maga nemzetőrségét, amelynek a neve YPG

Yekîneyên Parastina Gel, azaz Népvédelmi Egységek. Ennek harcosai általában sárga háromszöget viselnek a bal vállukon. De csak a férfiak. Mert, ami az egyik legfeltűnőbb a szíriai kurd harcosok esetében: rengeteg közöttük a nő. Bár női harcosai a Pêşmergének is vannak, de közel sem akkora számban, mint a YPG-ben. A YPG-nek már teljes női egységei is vannak, amiknek a neve YPJ (ejtsd: JePeZse)

Yekîneyên Parastina Jin, azaz Női Védelmi Egységek. De függetlenül attól, hogy az adott egységnek hány tagja nő és férfi, a női harcosok mindig zöld háromszöget és YPJ feliratot viselnek a vállukon.

A női harcosok állítólag nem is maradnak el a férfiaktól katonai helytállás terén. A DaIIS terroristái félnek is tőlük, mert nagy szégyennek tartják, ha valakivel egy nő végez, mégis, ezek szerint kénytelenek elismerni a teljesítményüket.

A YPG a háború alatt egyre nagyobbra nőtt. Nyilván nem érdekelt a népnyúzó Asszad-rezsim fenntartásában, de magába az Asszad-rendszer és az ellenzék harcába kevésbé akart beavatkozni, inkább azt tekintette elsődleges feladatának, hogy a DaIIS-tól megvédje a kurdokat. Az események előrehaladtával a YPG-nek sikerült nagy területeket felszabadítania a DaIIS uralma alól. Ennek következtében jöhetett létre az az egyedülálló jelenség, amiről ez a bejegyzés tulajdonképpen szólni akart már kezdettől.

Rojava születése és rendszere
2013 novemberében Észak-Szíriában négy nagy tartomány (kanton), Dzsazíra, Afrin, Kobanê és Sába területén kimondták egy autonóm terület létrehozását. Ennek a területnek az elnevezése a kurdok szerint Nyugat-Kurdisztán, kurdul: Rojavayê Kurdistanê. Innen jött, hogy a terület általános nemzetközi elnevezése pedig

Rojava (ejtsd: Rozsava) lett, ami tulajdonképpen kurdul csak annyit jelent: Nyugat.

(De ma már nem csak a külföld, hanem a kurdok, sőt az ott lakó nem-kurdok is használják ezt a szót ennek az „államnak” vagy minek az elnevezéseként.) Itt zajlik a demokratikus konfödralizmus gyakorlati kipróbálása.

(A 2015-ös és a jelenlegi helyzet Szíriában. A sárga rész jelzi Rojava területét, a piros az Asszad-rezsimét, a zöld a szír ellenzéki felkelőkét, a fekete/szürke a DaIIS-ét)

Rojavában tulajdonképpen arra tettek kísérletet, hogy a lehető legtöbb ügyet lehessen közvetlen döntésekkel, az érintettek által elintézni, vagyis a helyi kérdésekről lehetőleg az érintettek, a lakosok lakógyűlései dönthessenek. Így a lehető legtöbb ember tanul meg cselekvő részesévé válni a döntéshozatalnak és kulturáltan, demokratikusan vitatkozni. (Akit személyesen ismersz, arról könnyebben be is látod, hogy közösek az érdekeitek, és vitában is kevésbé állsz neki ellene „trollkodni”, ezt tényleg tapasztalatból is tudom.) Ily módon Rojava alulról szerveződő rendszer, autonóm közösségek hálózata lesz. Nevezhetjük ezt Apo kifejezésével demokratikus konföderalizmusnak is, de ízlés szerint valódi (nem köznapi értelemben vett) anarchiának, eredeti értelemben vett szocializmusnak (ami nem államszocializmus!) vagy a magyar népi írók és a lengyel parasztpolitikusok kifejezésével eredeti értelemben vett népi demokráciának is. A lényeg, ami látható: úgy néz ki, hogy a dolog működik. Úgy néz ki, lehetővé teszi, hogy békében éljen egymás mellett több vallás is (például az Iszlám és a kereszténység), de több etnikum is, akik helyi szinten nem szólnak bele egymás ügyeibe, nem akarják megváltoztatni egymás szokásait, de magasabb szinten, küldöttjeik útján megtanultak együttműködni is, és ezáltal tisztelni is egymást. Mert Rojava multietnikus állam (már ha lehet államnak nevezni): a kurd többség mellett vannak itt arabok és szurjákok (asszírok) vagyis szír őslakók és ezen kívül türkmének és a nohcsokkal (csecsenekkel) rokon nyelvet beszélő kaukázusi eredetű népek is.

(A szurjákok/asszírok zászlója. Nagy részük keresztény, de asszír őseikre gondolva belevették a zászlóba Assurnak, az óasszír főistennek a képét is.)

A munkák nagy részét szövetkezeti szinten szervezik és ez is erősíti a lakosok közötti összetartást. A lakóközösségeken felül a települések élén választott tanácsok állnak. Minden tanácsnak többnemzetiségűnek kell lennie, és kell benne lennie női tagnak is. A nők emancipációja tökéletesen megvalósult: a ruházatban sincsenek kötelező előírások részükre (legfeljebb öltözködési szokások vannak).

Eeznkívül erőteljesen törekszenek az integráló oktatásra. Igyekeznek a különböző vallások és etnikumok képviselőit közelebb hozni egymáshoz, mindenkinek megtanítani a többiek nyelvét (legalább egyet) és egy választott nyugati (angol, francia, német, török stb.) nyelvet is.

Az egész terület, Rojava élén egy koalíció áll, amelyben minden nemzetiség pártjai megtalálhatóak. Ez a koalíció úgy nevezi magát: Mozgalom a Demokratikus Társadalomért. (Elterjedt rövidítése: TevDem, a szervezet kurd nevéből: Tevgera Civaka Demokratîk). Ennek legbefolyásosabb tagja talán a kurd

Salih Muslim (PYD), aki egy elég széleskörűen művelt figura.
Jellemző egész Rojavára Abdullah Öcalan „Apo” spontán kultusza is: képe mindenhol ott van, az Apo nevet nagy tisztelettel ejtik ki.

Következtetések

Csodálatos, hogy egy ilyen dolog kifejlődhetett, és eddig meg is maradhatott. Ez rácáfol jónéhány sztereotípiára és tévhitre. Egyrészt arra, hogy a „szocializmus” (vagy anarcho-demokrácia vagy nevezzük akárminek) nem megvalósítható egyáltalán. Másrészt arra, hogy a közel-keleti népek nem alkalmasak a demokráciára. Harmadrészt arra, hogy erős demokrácia nem valósulhat meg katonailag fenyegetett helyen, hogy egy háborúban csak a katonai diktatúra biztosíthatja az állam hatékony működését. (Hiszen Rojava folyamatos háborúban áll a DaIIS erőivel, és a különböző etnikumok milíciái, nemzetőrségei és szabadcsapatai valahogyan mégis együtt tudnak működni, elfogadják a közös parancsnokságot népeik megvédése érdekében.)

És működik a dolog: a DaIIS nem tör át. (¡No pasarán!)) Negyedrészt arra, hogy az egyház és az állam szétválasztása a muszlim lakosú országokban csak nagyon erős államhatalom mellett lehetséges (ahogyan ezt a török kemalizmus, vagyis a Mustafa Kemal által felépített vagy őt példaképnek tekintett ideológia sugallja).

Különösen jólesik ezt látni nekem, akit közületek, kedves olvasók néhányan lenéztetek, mikor négy éve ott voltam az egyetemfoglaláson, és ott mi valami hasonló, közvetlen demokratikus mintákat próbáltunk ki. Akkor azt mondták néhányan közületek: ez csak szánalmas játék, ami éles helyzetben, nagyban nem lenne lehetséges. És most látjuk, hogy lehetséges… -mondanám lelkesen, de mint józan társadalomtudósnak egyből figyelmeztetnem is kell magam néhány dologra.
Nevezetesen:

- Ott, a Közel-Keletnek azon a részén sok szempontból más volt a társadalmi kiindulópont. Valószínűleg nem voltak olyan drasztikus vagyoni különbségek Rojava területének lakosai között, ezért könnyebben láthatták be, hogy a közös nyomorúságból az egyetlen kivezető út az együttműködés, a közös cselekvés. Egy olyan területen, mint Magyarország, ahol a társadalom ennyiféleképpen strukturált, ennyifelé vágott, ahol ekkorák a különbségek ember és ember között, ez nehezebb lenne.

- Ahhoz, hogy egy ilyen felszabadító modell működjön valószínűleg kellett a DaIIS rémuralmának sokkja is. Átélni azt, hogy egy külső hatalom az emberi élet minden területét a legapróbb részletekig beszabályozza, és a szabályok ellen vétőknek nem csak vagyonát, de életét, fejét vagy végtagját veszi, borzalmas lehetett, az ez alóli felszabadulás pedig euforikus. Az eufória lendülete pedig hozza magával azt, hogy az ember minden olyan kötöttségtől meg akarjon szabadulni, ami valaha bárhol bármikor hosszú távon egy olyan szörnyűség kialakulásához vezethet, mint a DaIIS. (És látjátok Rojava példáján, hogy ez alatt nem a vallásra magára kell gondolni, hanem a fanatizmusra és az elnyomásra általában.) Viszont feltehető a kérdés ezalapján: lehet, hogy Rojava fennmaradása is elsősorban a DaIIS fenyegetésének köszönhető? Mi lesz, ha a DaIIS-t egyszer végképp megsemmisítik? (Mert megsemmisítik, ez nem kérdés.)
(Egyébként magyar példánál maradva: Ugyanígy 1956-ban is: ahhoz, hogy egy ilyen jól működő alulról önszervező rendszer, mint a forradalmi tanácsoké és a munkástanácsoké 1956-ban spontán kialakuljon, valószínűleg kellett a Rákosi-rendszer mindent agyonszabályozó és rettegést keltő sokkja is. Bár nyilván nem akarom a kettő volumenét összehasonlítani: a DaIIS-uralomhoz képest a Rákosi-rendszer egy kellemes kis csendes teadélután lehet.)
És még valami:

- Azért hozzá kell tenni: azt hogy milyen is Rojava, azt mi itt külföldről erőteljesen a kurdok szemszögéből látjuk. A külföld felé ők képviselik Rojavát, akiknek ez többek között egy újabb lehetőség sosemvolt államiságuk megteremtésére. Illetve egy kísérlet arra, hogy ha majd lesz kurd állam, az ilyen elvek alapján is felépülhet. De hogy pl. a szurjákok és az arabok is valóban ennyire lelkesek-e az egész iránt, mint a kurdok, abba már így kívülről kevésbé látunk bele.

Üzenet nekünk
Szóval: hogy Magyarországon lehetséges-e egy hasonló hatalmi (vagy éppen nem-hatalmi?) struktúrát felépíteni, mint Rojavában? Nyilvánvalóan jelen helyzetben nem. De törekedhetünk efelé számos dologban, számos eszközzel. Hogy másik kedvenc példámnál maradjak (ahová mindig kilyukadok): ott volt a NéKOSz.

A NéKOSz nem akarta rögtön az egész társadalmat egyből átformálni (illetve igen, de csak hosszú távon; a „Holnapra megforgatjuk az egész Világot” nem azt jelentette, hogy szó szerint holnapra és nem is azt, hogy egyetlen erőteljes rúgással forgatjuk meg). Hanem az élet egy területén, az oktatásban vállalkozott arra, hogy jól működően létrehozza azt, ami Rojavában általában az államigazgatási struktúrában valósult meg: az autonóm közösségek hálózatát. Mindezt az oktatásban valósítani meg: ifjú, nyitott emberekben elültetni a demokrácia, a konstruktív vitakultúra és az együttműködés gondolatát: ez jó alap a mélyrehatóbb társadalmi változásokhoz is. És hiába gáncsolták el a NéKOSz-kísérletet, hogy nem volt felesleges a „fényes szelek” forradalmi láza, az megmutatkozott pl. 1956-ban. Na és szóval ilyen lehetőségeink ma nekünk is lennének, lehetnének, hogy az élet egy valamely szakmai területéről kiindulva valósítsuk meg a demokratikus konföderalizmust, az autonóm közösségek hálózatát, aztán onnan építkezzünk tovább.

Addig pedig ami fontos: beszéljünk minél többet Rojaváról, erről az izgalmas kísérletről, hívjuk fel rá minél többek figyelmét, és nyilvánítsuk ki Rojava harcosai felé nemzetközi szimpátiánkat és szolidaritásunkat.

Bijî Rojava! Bijî YPG! Bijî Rojavayê Kurdistanê!
https://www.youtube.com/watch?v=l-fE821lQhY

2017. június 14., szerda

Rojava felé (I. rész)

Amiről most írni akarok, arra én is csak nemrég figyeltem fel, pedig illene róla már évek óta tudnom.
Azzal, hogy a kurd ellenállókra érdemes odafigyelni, hogy a DaIIS (Iszlám Iraki és Levantei Állama) nevű terrorszervezet elleni harcban jelenleg ők az egyik legfontosabb tényező, már írtam itt. (Ugyanitt arról is írtam egyébként, hogy miért a „DaIIS” arab rövidítés az ellenség leghelyesebb elnevezése, és miért nem helyeslem a nyelvtanilag is helytelen „Iszlám Állam” illetve az „ISIS” kifejezéseket). De arról sokáig nem tudtam, hogy a kurdok egy része Észak-Szíriában egy példátlanul izgalmas társadalmi kísérletbe vágott bele. Hogy ebbe a témába beleássam magam, ahhoz Marci adta az inspirációt. Ez a példátlanul izgalmas kísérlet pedig nem más, mint Rojava (ejtsd: Rozsava), egy multietnikus, demokratikus föderalizmuson alapuló állam létrehozása és működtetése.
(Mint említettem Marci videója egy kiváló összefoglalója a témának, azért is, mert magyar párhuzamokkal is segíti az eligazodást. Én most a Rojava-kísérlet kialakulásának a Slejménél egy kicsit hosszabb, történeti áttekintésre vállalkozom. Az előzményeket is részletesen kifejtem. Remélem, tudok még újat mondani.)

A kurdok

A kurdok indoiráni (tehát a hindivel, a perzsával, de a legtöbb európai nyelvvel is rokonságban álló) nyelvet beszélő nép. A XX. századra kialakult a maguk nemzettudata, így régtől megvan az igényük arra, hogy saját államuk legyen. Erre az első és legjobb alkalom az I. világháborút lezáró békekötés van. A nagyhatalmak azonban akkor nemcsak velünk, magyarokkal, hanem a kurdokkal is kiszúrtak: nem hozhattak létre önálló államot. De azóta ezért folyamatos harcot folytatnak.

Kurdok jelenleg legnagyobb számban Törökország, Szíria, Irak és Irán területén élnek. Különböző országokban élő csoportjaik különböző politikai csoportosulásokat hoztak létre.

Irakban és Iránban

Az Irak és Irán területén élő kurdok viszonylag konzervatívabb pártokba tömörülnek, és gyakran még törzsi főnökök vezetése alatt állnak. De ami a vallást és az egyházat illeti: ők is a szekularizáció vagyis az állam és az egyház szétválasztásának a hívei, és általában az Iszlámnak egy rendkívül modern, progresszív változatát képviselik. (Például számukra sem kérdés a nők emancipációja, ahogyan ez a törököknél sem képezi vita tárgyát már viszonylag régóta. ezenkívül a kurdok között is sok a keresztény, akik békében megférnek muszlim honfitársaikkal, és hogy ne legyen köztük balhé, abban épp a közös nemzettudat segített.) Az iraki és iráni kurdok Szaddam Husszein bukása után gyakorlatilag létrehoztak egy el nem ismert államot, ennek a hadserege a már említett Pêşmerge (a Halállal Szembenézők), tagjai a peşmergák.

Az állam politikai vezetője, elnöke pedig a némi nemzetközi elismertségnek azért mégis örvendő

Mesûd Barzanî, a Barzanî-klánból, amely az iráni kurdok egyik legnagyobb hatalmú nemzetsége. Mesûd Barzanî megkerülhetetlen figura jelenleg a nemzetközi politikában, a Pêşmerge pedig, mint már sokszor hangsúlyoztam, a DaIIS elleni harc egyik nagyon fontos tényezője.

Törökországban: a rossz hírű PKK

Akikről viszont a legtöbbet hallhatott a világ a XX. század utolsó két évtizedében, azok inkább a törökországi kurdok. A törökországi kurdok legfontosabb politikai ereje a PKK (Partiya Karkerên Kurdistanê azaz Kurdisztán Munkáspártja).

A PKK egyértelműen marxista ideológiájú pártként alakult meg 1978-ban, mivel az alapítók úgy látták, egy kurd állam létrehozásának csak akkor van értelme, ha nemzeti követeléseiket radikális társadalmi célokkal is kiegészítik. Másrészt valószínűleg bíztak a Szovjetunió segítségében is, amely ekkoriban sok helyen támogatta a gyarmati felszabadító mozgalmakat is. (Persze nem jótékonyságból, hanem hidegháborús taktikából.)
A PKK legfontosabb vezetője

Abdullah Öcalan volt, akit ma már minden kurd csak a becenevén emleget: Apo.
Nem egyértelmű számomra, hogy a PKK már kezdettől el volt-e szánva a radikális eszközök alkalmazására, vagy ezt csak a szerencsétlen helyzet hozta. Mindenesetre tény, hogy 1980-ban Törökországban katonai puccsal hatalomra jutott egy diktátor, Kenan Evren tábornok, és az ő elnyomó rendszerének türelmetlensége minden kisebbséggel szemben jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a PKK legfontosabb módszere hamarosan a törökök elleni fegyveres harc, a merényletek, robbantgatások lettek. A harc és az egymás elleni indulatok olyannyira elfajultak, hogy Evren bukása (1989) után sem tudott változni a helyzet. (Magát Evrent egyébként a puccsért később elítélték, lefokozták és börtönbe csukták haláláig, ami 2015-ben következett be.) A ’90-es évekre a sorozatos merényletek miatt a PKK-t már az USA és a NATO is terrorista szervezetként tartotta számon. Az igaz, hogy egy idő után maga a PKK is keresni kezdte a kapcsolatot olyan terrorszervezetekkel, mint az IRA vagy az ETA (Euskadi Ta Askatasuna, az euszkerák/baszkok gerillahadserege.)
Az 1990-es évek második felében a török hadsereg egyre keményebben szorongatta a PKK-t. Öcalan Szíriába ment, ahol egy ideig éppen az Asszad-rendszer adott neki menedéket, aztán 1998-ban onnan is menekülnie kellett. A török hírszerzés végül a CIA segítségével 1999-ben Kenya fővárosában, Nairobiban kapta el Öcalant. A PKK ekkor általános fegyverszünetet hirdetett, ami tulajdonképpen máig érvényben van.

Apo annak köszönhetően úszta meg a kivégzést, hogy a török kormány erősíteni kívánta pozícióit az EU-val való tárgyalásokkor. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, és jelenleg is börtönben van.
Viszont mind a tárgyalás, mind börtönévei alatt együttműködőnek bizonyult a török hatóságokkal. Mármint nem abban az értelemben, hogy feladta volna a társait, hanem hogy ekkor már egyértelműen a törökökkel való megbékélés szükségességét hirdette a kurdoknak. Ahányszor lehetőséget kapott, hogy fogságából üzenjen, mindig ezt hangsúlyozta.

Apo fordulata
Később, már szintén a börtönévei alatt, miután jónéhány politikai filozófiai művet végigtanulmányozott, arra a meggyőződésre jutott, hogy úgy általában is lehetséges az emberek közötti konfliktusokat békés úton is rendezni.

Kidolgozott egy ideológiát, amit ő demokratikus föderalizmusnak nevezett el. Ennek lényege sok szempontból éppen az, amit ez blog is (Apótól függetlenül) sokszor hangsúlyozott: hogy demokráciát, emberek közötti együttműködést úgy lehet legjobban működtetni, ha az olyan helyi közösségekre épül, amelyekben még mindenki ismer mindenkit így, lehetséges, hogy mindenki megtalálja a maga tevékenységi körét, amihez legjobban ért, amivel hasznos tagja lehet a közösségnek és a vezetőket valóban képességeik alapján lehet megválasztani. Az országos rendszerű demokráciának pedig ilyen autonóm közösségek hálózatának kellene lennie. Tehát egy majdani kurd államnak is ezen az alapon kellene szerveződnie. Azonban az autonóm közösségek hálózatának építését már akkor is el lehet, kezdeni, amikor a saját állam még nem létezik. Sőt: ezt mindenképpen előbb kell elkezdeni, hogy a nép érett legyen a valódi demokráciára. Amellett ez, a részvételi demokrácia módszereinek elsajátítása segít abban, hogy megtanuljuk rendezni a konfliktusainkat a többi emberrel. És körbe is értünk: mert a következtetés ebből megint leginkább az lehet, hogy

1. A nemzeti függetlenség, vagyis egy önálló állam létrehozása sosem öncél. Mindig ki kell egészíteni társadalmi célokkal is, hogy az állampolgárok elégedettek legyenek. Pusztán az állami önállóság csak nagyon rövid ideig boldogít. (Nézzétek meg a mai Magyarországot!)

2. Viszont egy hatékonyan működő állam (amivel elégedettek az állampolgárok) és egy valóban demokratikus, minél nagyobb részben a személyes részvételen alapuló rendszer létrehozásához, egyáltalán nem csak harcra van szükség a más nemzetiségűekkel. Sőt! A legjobb az, ha egy államot úgy tudunk létrehozni, hogy az más népek nemzetiségek érdekeit nem, illetve hát a legkevésbé sérti. De ehhez is egy hatékony demokrácia és a minél nagyobb személyes és közösségi autonómia a kulcs.

Tennem kell itt most két kitérőt.

1. Mentegetőznöm kell, hogy mindezeket anélkül mondom, hogy elolvastam volna Apo legfontosabb könyvét. Annak csak kivonatait, összefoglalóit ismerem, illetve azt próbálom a hírek alapján figyelni, hogy hogyan valósítják meg Apo gondolatait a gyakorlatban. (Éppen erről akarok majd a következőkben írni.) Amit írtam, azok az én gondolataim, így lehet, hogy wishful thinkingtől sem mentesek. De ígérem, a lehető legsürgősebben bepótolom ezt, és ha kiderül, hogy hülyeséget írtam, azonnal módosítom a bejegyzést, és sűrűn kérek majd elnézést a kommentekben. Sajnos csak a bejegyzés írásának megkezdése után vettem észre, hogy az Apo által írt Demokratikus konföderalizmus c. könyv angol fordítása elérhető online is. Ennek elolvasására viszont biztatok is mindenkit. Vitassuk is majd meg a dolgot!

2. A másik, amit mondani akarok lehet, hogy csak számomra lesz érdekes, de nem állom meg, hogy el ne ragadjon a szakma heve, és ne keressek történelmi párhuzamokat. Szóval: szerintem az eddigiek alapján láthatni némi párhuzamot Abdullah Apó és Edward Abramowski gondolatai között.

Hiszen Edek is erre az álláspontra jutott: az elsődleges feladat, még a független állam kikiáltása előtt a demokratikus társadalomépítés. Szövetkezetekkel, szakszervezetekkel, munkaközösségekkel, minél több olyan helyi érdekeket szolgáló szervezettel, amelyekre egy minél részvételibb demokrácia ráépülhet. Hiszen egy nemzeti mozgalomnak eleve csak így lesz nagy támogatottsága, mert így tanulnak meg a nemzet tagjai önállóan gondolkodni és cselekedni magukért és egymásért, így tanulnak szolidaritást. (Általános, emberi szolidaritást, aminek úgyis csak egy kis szelete a nemzeti szolidaritás.) Valami ilyesmi volt Edek gondolatainak is a lényege, főleg azoké a gondolataié, amiket a 1905-ös orosz forradalom körül írt, a PZL fő idelológusaként.

Mint ahogy egyébként nem nehéz párhuzamot találni a Kurd Munkáspárt (PKK) és a Lengyel Szocialista Párt (PPS – Polska Partia Socjalistyczna) között sem. A PPS is egy munkásmozgalmi erőként indult, amely ugyanakkor nemzeti célokat is kitűzött: egy önálló lengyel állam létrehozását. Aztán a repressziók, az önkényuralom hatására a PPS is gyakorlatilag egy terrorista szervezetté vált, mégha jobban vigyáztak is a civilek életére, mint a PKK. De a PPS soraiban már ekkor ott voltak azok az okos gondolkodók is (mint pl. Feliks Perl), akik okos gondolataikkal fenntartották a PPS szellemi frissességét is, hogy ne zülljön a párt teljesen terrorszervezetté vagy hadsereggé, és ne feledkezzen meg az eredeti társadalmi célokról sem.
Kérdés, hogy egy majdani önálló kurd államban a PKK betölthet-e olyan szerepet, mint a két világháború közötti Lengyel Köztársaságban a szakszervezeti mozgalmat és általában a szociális érzékenységet továbbra is ébren tartó PPS. Vagy tekintettel a nemzetközi diplomáciai korrektségre, a PKK-t mint jelképet el kell engedni.

Még egy dologra hívnám fel a figyelmet: Abdullah Öcalan „Apo” tulajdonképpen olyat tett, amit politikus ritkán tesz: elismerte, hogy tévedett. Hány ilyet tudtok még mondani? Jó persze, olyan sok van, aki életében nagy fordulatot tesz régi eszményeihez képest, de olyat hányat tudtok mondani, aki nem arra jut, hogy a nép jogai helyett inkább valamiféle autokrata hatalmi rendszert kezd el kiépíteni (megrészegülve a hatalomtól), hanem egy kemény harcosból a béke legkövetkezetesebb hívévé és feltétlen demokratává válik? (Esetleg Bajcsy-Zsilinszky Endre, de hát ő is elesett a harcban, így nem derült ki, hogy egy békés demokráciában ő milyen politikus lett volna.) Vagy ehhez vereséget kell szenvedni, börtönbe kell kerülni, el kell veszteni minden vesztenivalót az életen kívül, hogy az ember ezen elgondolkozzon?

Mennyit szövegeltem, és még mindig nem jutottunk el Rojavához... Gondolom fáradtak vagytok már, ezért holnap folytatjuk.